Bűvöletben - Démonháború

by Mido

2. rész

Perzselő forróság árasztotta el a tetőt, s vágta mellbe a lábit megvetve, mindenre felkészülten álló hercegnőt. A levegő vibrálni kezdett, s ő érezte, ahogy a mindent elemésztő hő lassan kikezdi bőrét, ruháját, vértjeit. Seya nem engedett az elméjét eluralni akaró félelemnek, megszilárdította gondolatait s közepes erősségű pajzsot vont teste köré. Ám nem tudott szabadulni a gondolattól; a megidézés még csak most kezdődött, de ez az elsöprő erő már jelen van. Rettegve gondolt a tűzből alkotott árnylényre, Hitorira, a főnixre.

Az eddig alig húsz centiméteres átmérőjű, fénylő korong felemelkedett vízszintes lebegéséből, s rohamos léptekkel tágulásnak indult, míg meg nem jelent közepén a kavargó ősi káosz. Seyako sosem nézhette végig társai idézéseit, mindannyian, kik elérték ezt a szintet szent titokként kezelték annak menetét, és csak legerősebb ellenfeleik láthatták, azok is csupán közvetlen a haláluk előtt.

A kavargó, szürkés éter közepén lassan kitüremkedés jelent meg, majd egy óriási aranyszínű csőr, s közvetlen utána a madár lángoló karmazsin nyaka. Óriási volt, alig fért ki a jó tíz méter ármérőjűre tágult gyűrűn. Ám amint azt elhagyta, a kapu semmivé lett mögötte.

Az árnymadár gyöngyöző, búgó hang kíséretében kitárta hatalmas szárnyait, s eleven lángokból álló farktollait szétnyitva magasra emelkedett az alkonyati égen. A himének így bőven volt ideje megfigyelni a tökéletes megidézés eredményét, tűz úrnőjét; Hitorit. A főnix egész testét skarlát, aranyfényben játszó tollak fedték, csőrét és karmos lábait viszont sárgás, pikkelyé szarusodott bőr fedte be. A leggyönyörűbbek még is a madár szemei voltak, melyek valódi smaragdokra emlékeztettek. Közepükön, az értelmesen csillogó a fekete íriszek lassan felmért mindent a magasból, majd a tori összecsapva szárnyait idézője mellé telepedett.

- Feladod most, vagy a gyors pusztulást választod? - kérdezte Suyama, miközben gyöngéd mozdulatokkal megigazított pár tollpihét árnymadarának begyén - Olyan régen láttalak kincsem! Lassan tizennyolc év telt el azóta… hiányoztál Hi-chan!

A főnix dallamos búgó, turbékoló hangot hallatott örömében, miközben lesütötte szemeit és óriás fejét a nő kinyújtott kezéhez fektette. Szemmel láthatóan boldog volt, hogy ismét idézője mellett lehet. Mikor a smaragd szemek felnyíltak, s összekapcsolódtak gazdájának fakóra halványult zöld szemeivel egy pillanatig úgy tűnt, mintha némán beszélgetnének. Végül Suyama megunva az idillt, az eddig a helyzetet mérlegelő Seyako felé pillantott.

- Nos?

- Nem engedhetem, hogy Hitori-samával együtt harcolj itt! Egyáltalán mire gondoltál? A saját embereid, a saját urad is a palotában van! - kelt ki magából a hercegnő, miközben időt akart nyerni tervének kieszelésére.

- Zadei nem az uram! - vonta haragosra szemöldökeit a vörös lány - A katonák pedig nem érdekesek… én csak azért vagyok itt, hogy veled végezzek.

- Nem a kvantout szolgálod? - kerekedtek el a hime szemei.

- Nem szolgálom, egyszerűen mellettük állok. Zadeinek kellett valaki, aki a b terv esetén elintéz téged… hogy is hívnak mostanában? - a nő gondolataiba mélyedten megsimította állát, majd ahogy rátalált elméjében a szavakra, gúnyosan elmosolyodott - Halandó Istennő? Aranyos egy név!

- Remek, látom jól értesült vagy… - biccentett továbbra is haditervén gondolkodva Seya - De vagy nem eléggé, vagy csak oly vakmerő vagy, hogy esztelenül egy istennő ellen rontasz!

Suyama mérgesen felhördült, mire az árnymadár eddig kellemes búgó duruzsolása fenyegetővé erősödött. Szándékát csak még jobban erősítette kitátott, majd éles csattanással összecsapott csőre.

- Szánalmas vagy Seyako Minowara… még mindig azt hiszed, hogy van esélyed! - sziszegte bedühödve észak ellensége, majd idézetének materializálódására pillantott - Hitori, tüntesd el a föld színéről!

A lány megremegett, mikor a lángcsóvává váló főnix fülsértő sikollyal a felemelkedett, szélesre tárva szárnyait. A perzselő forróság, mi az idézés közben jelentkezett most visszatért, fojtogatva minden élőlényt a közelben.

„Jelenlegi szintemen esélytelen vagyok… az képtelenség, hogy mindenféle gyakorlás nélkül most megtudjam idézne a saját társam… Vagy meghalok…” - a hideg, fakókék szemek élesen megvillantak a gondolatra - „Vagy meghalok!” - húzta keserédes mosolyra ajkait a hercegnő, s elszánta magát, felhasználja istennői erejének töredékét, lesz ami lesz!

Hitori ismét sikoltott, majd ezzel a csatakiáltással egy időben suhogtatni kezdte vitorla nagyságú szárnyait. Ha lehetséges volt, a levegő még tovább forrósodott, s a gyenge közepes pajzs lángolva vált semmivé a szőke lány teste körül. De arra már úgy sem volt szüksége… Ahogy a szárnyak szelet keltettek, a madár teste előtt a szélből őrült tűzoszlopok alakultak, s növekedve, hízva készültek, hogy elsöpörjék ellenfelüket.

Seyako lehunyta szemeit, és minden erejével próbálta lenyugtatni őrülten zakatoló szívét. Érezte azt az elraktározott, hatalmas, ám de csak töredék mennyiségnyi erőt, melyet a Sesshoumaruval töltött éjszaka folyamán szerzett meg. Most felkészült rá; elhasználja mindet ha kell, de az első csapással együtt állítja meg Suyamát. Az élete árán is megakarta védeni a palotát, és a benne tartózkodókat.

Mikor feltekintett, a lángoszlopok már egyetlen óriási tűzörvénnyé olvadtak össze. Úgy tűnt a főnix eddig csupán felmérte őt, vajon az őrült meleg elől megpróbál-e elmenekülni, de most a smaragd szemek már arról meséltek, rászánta magát a végső csapásra.

- Hitori, mire vársz? Pusztítsd el! - hallotta távolról Suyama hangját a hercegnő, ám nem figyelt rá.

Ha akart volna, se tudott volna a nőre koncentrálni, hiszen egész látóterét betöltötte a süvöltve közelítő elemi tűz. A támadásnak csak egyetlen célja lehetett, a végső megsemmisítés. Seyako ellazította, maga mellé nyújtotta karjait, s némán figyelte, ahogy lassan elnyeli körülötte a világot, a lépésről lépésre növekvő tűzcsóva.

Majdnem a legutolsó pillanatig várt, Suyama már szinte zsebében tudhatta a győzelmet, hiszen az egész lángoló csapás körül ölelte ellenfelét. Az utolsó minutumban azonban a lány alakja egy pillanatra elhomályosult, majd égő, kék fénypöttyökre esett szét. A fények körül ismeretlen energiák csoportosultak, mert mindegyik magától jó egy centiméterre megállította a gyilkos lángokat.

- Nocsak… - Suyama kissé meglepetten fogadta e váratlan fejleményt.

A fénygömbök lassan hízni kezdtek, majd pulzálva, villogva összecsoportosultak, és új testet alkottak. Talán egy istennő testét? Ám az, az utolsó stádiumban abbahagyta az alakulást, karcsú fényes női alakot formált, de nem teljesedett ki. A fehér ragyogás kitartóan lebegett a vörös-narancs lángtengerben, s sértetlenül várt valamire.

Suyama rettentően meglepődött, mikor fejében szólalt meg a hercegnő hangja, ám oly csengő, oly dallamos volt, annyira édesnek találta még belső hallása is, hogy kizártnak tartotta, emberi hang legyen az.

- Su-chan… Te adtad a kezembe az egyetlen kulcsot menekülésem ajtajához! Ismét köszönöm neked…

- Miről beszélsz? - lépett hátra egyet idegesen az idéző.

A nő homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek ki, lassan a fejfájás is megkörnyékezte.

- Azt mondtad tizennyolc év… tizennyolc év sok idő. Vajon mennyi idegi tudod biztosítani az energiát Hitori-sama e világban tartásához?

- Seyako… - sziszegte ingerülten az egykori tanonc társ, ahogy rájött, olyan labdát dobott fel, melyet ha visszaütnek, nem biztos, hogy újra ő szerválhat.

Seya csak remélni merte, hogy Suyama ráharap a csalira… Most neki kedvezett az idő. Minél több múlik el, annál nagyobb esélye lesz a túlélésre. Szánt szándékkal nem engedte meg magának, hogy felvegye istennői formáját, tudta azzal sajátmagát végezné ki. Jelenlegi energiaszintjével, talán ha percekre képes lett volna azt akarata alá hajtani, utána viszont már csak a biztos pusztulás várt volna rá…

Ám amíg az időt húzta, csak minimális mennyiséget fogyasztott tartalékai közül, de vele ellentétben Suyama másodpercről másodpercre egyre csak gyengült. Egy idézőre hatalmas nyomás nehezedik, amíg az árny vagy fénylényt ebben a világban tartja.

- Hitori, mit csinálsz? Azonnal öld meg! - kiáltotta idegesen Suyama, s mintha csak igazolódtak volna a hercegnő szavai, megérezte gyengülésének első jeleit.

A tűzörvény sisteregve még nagyobbá gerjedt, és minden erejét beleadta, hogy elpusztítsa a hófehér, fénylő nőalakot, ki kitartóan dacolt vele. Ám a csata reménytelen volt így, hiszen a tűz nem tehetett kárt a színtiszta energiában. Legalább is idézőjének jelenlegi állapota mellet a tűzmadár nem volt erre képes.

„Még egy kicsit bírd ki, még egy kicsit bírd ki, még egy kicsit…” - Seya lehunyta lelki szemeit, s kétségbe esetten fohászkodni kezdett. A percek teltek, alattuk a cserepek leolvadtak, és a fa tetőszerkezet lángra kapott. A tűz rohamosan terjedt, recsegve ropogva kebelezte be a felsőbb emeleteket. Ha pillanatok alatt nem történik valami, Seyakónak nem marad választása. A főnix tüze elemészt mindent, ami kedves számára, s ezt nem engedhette meg.

Suyama megrándult, ahogy gerincén végig futott a rettegett kín. Egy villanásnyi ideig olyan volt, mintha testének tengelyét egy az egyben ki akarná tépni valami borzalmas erő, ám ez az érzés viszonylag gyorsan elmúlt. De utána ott maradt a kellemetlen bizsergés, jelként, nem csak hallucináció volt a fájdalom.

Az idéző tisztában volt vele, mit is jelent ez a képtelen hatalom. Tudta, miért kell vérének egy cseppje az árnylény megidézéséhez… s valahányszor belegondolt kirázta a hideg. Amíg ezen a világon van, Hitori saját magát és idézőjét is a végsőkig óvja, ám utóbbi csak saját erejére támaszkodhatott abban, hogy nyitva tartva egy apró lyukat a dimenziók között, itt tudja tartani az árnylényt. A vér azt a köteléket szimbolizálja, ami az idézet kiteljesedésétől fellép köztük, s felbonthatatlanul összeköti őket.

Ha az egyikük megsérül, a másik is megsérül. Ha az egyikük meghal, a másik is meghal. Ha az idéző energiái elfogynak, kénytelen elengedni a társát, különben a végsőkig kimeríti a testét. Az idézett lény energiái majdhogynem végtelenek, így csak is mesterének tudásán és erején múlik hatalma… ám ha a mester elgyengül, akár ellene is fordulhat. Suyamát lassan környékezte meg a pánik…

Egyetlen idéző sem kockáztatta meg eddig, hogy végkimerülésig ebben a világban tartsa, akit saját létsíkjára hívott, ám neki sokkal az erőtlenség előtt döntenie kellett. Ha elküldi Hitorit, még elegendő erejének kell maradnia, hogy elmeneküljön a palotától. Ugyan nem tudta Seyako mire vár, de kezdte úgy érezni, nem volt bölcs dolog felkészületlen állapotban ismeretlen erők ellen támadni.

A hercegnő tudata lassan remegni kezdett, egyértelművé téve számára, vagy azonnal testet ölt, vagy valami kellemetlenben lesz része. Az alatta ropogva égő palota látványa sem hagyta nyugodni, s a kétségbeesés lassan meghozta helyette a döntést. Egy szikra volt csak az egész. Az ezüstös derengés szilánkokra robbantan, letört félkész alakjáról, s megjelent az igazi teljes pompájába ragyogó istennő.

Megkezdődött a versenyfutás az idővel…

Suyama abban a pillanatban, hogy fakó szemei megpillantották a különös alakot döntött. Egy másodperccel sem korábban, mint kellett, ha csak egy gondolattal később lép, bizonyára mindketten meghalnak. Három gyors kézmozdulatot tett, és elmotyogta az elbocsátás szavait. Ám képtelen volt levenni tekintetét a tűz közepén lebegő alakról. Csak egy pillanatra látta, de emléke örökre bevésődött memóriájába.

A nő bőre elképzelhetetlenül fehér volt, s földöntúli fényességet árasztott magából, mely körülölelte egész testét. Oly élénk szemei, most halványkékek lettek, ám pillantása mély tudásról és hatalomról mesélt, s noha tekintete lágy volt, rettegés ült ellenségeinek szívére, ha feléje pillantottak. Arca vékonyabb lett, vonásai leheletnyit kiélesedtek, míg fülei egészen hegyesre megnyúltak. Máskor rakoncátlan, szőke tincsei most ezüstfehér, kékes fénnyel csillogtak a tűz fényében, s omlottak le egészen az alak bokájáig.

A kísérteties fények, hófehér habselyemszerű, könnyed ruhákat sejtettek, hosszú, lágyszövésű felső, melynek hanyagon összehúzott ráncai közül csábítóan domborodtak ki a női alak mellei, alatta csípőig felvágott halványkék szoknya, rajta fekete selyemzsinór övként. Suyama képtelen volt a vakító fények áradatában pontosan kivenni minden részletet, s elméjét hamarosan lekötötte a gondolat; azonnal el kell hagynia a lángoló terepet.

Seyako meglepődött, és minden erejével próbált visszatérni emberi testébe, ahogy megpillantotta az elbocsátás mozdulatait. Az istennő képe sietve hullott darabokra, és sietve próbálta megformálni régi testét. Ám az igyekezet lassan pánikká vált, ahogy rákellett jönnie a tűz tovább tombol körülötte.

Vetélytársa még egy utolsó pillantást vetett rá, majd az érkező szellő fuvallatában semmivé lett, elhagyva a harc színterét, közel a végkimerüléshez. Még éppen időben tette ezt meg, mivel pár pillanat múlva a szenesedő tetőszerkezet ropogva, füstölve megadta magát. Seya remegve állt meg lábain anyagi testében, mikor a szörnyű robaj elemésztette, s a garvitáció kíméletlenül magával ragadta testét.

Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Túl gyenge volt, az a pár másodperc, a neki rendelt alakban hihetetlenül lefárasztotta, csak a pánik ereje tartotta ébren, addig amíg zuhant. Mikor már úgy gondolta a mellette elszálló lángoló gerendák közt, bizonyára vége s azonnal érzi, ahogy testét elnyelik a perzselő lángok, váratlanul valaki elkapta, majd őrült száguldással felröppent vele a magasba, s a következő pillanatban a palota vérben tocsogó kertjében állt.

Seya pislogva próbálta kivenni az alak arcát a táncoló fényben, s lassan a nemes vonások és a lángoló vörös szem mögött felismerte megmentőjét.

- Ryohmaru… - suttogta megkönnyebbülten - Arigatou…

A férfi nem válaszolt, sietve fogást váltott a nyakába kapaszkodó nőn, majd előre nyújtott jobbját a tűz felé fordította. A vörös lángok hirtelen örvénylő táncba kezdtek, majd ahogy a karmos ujjak összezáródtak pislákolva kialudtak.

Ahogy a tűz fénye kialudt, váratlanul erős sötétség borult az udvarra. Most tűnt csak fel mindenkinek, milyen magasan járnak már a csillagok, az újfent gyülekvő esőfellegek között. Az udvar fájón néma volt, csak a ziháló lélegzetek, sebesüléstől jajgató ajkak halk motyogása hallatszott több irányból is. A hercegnő kimerülten figyelte a távoli égi lámpásokat, miközben próbálta tudatából kirekeszteni a fájdalom hangjait.

- Hiroko, te jól vagy? - jutottak el messziről fülébe a hangok, mire végül fájó izmait megmozdította.

Erőtlenül, de elszántan kimászott a vigyázó karok közül, majd hangos cuppanással földet ért az őt tartó démon mellett. Csizmái majd’ bokáig süllyedtek a lucskos, vértől áztatott földben. Ahogy körül tekintett holtestek százait pillnatotta meg, majd felfigyelt a tétován álldogáló alakokra. Mindannyian északi vagy nyugati páncélt viseltek. A homályban fókuszálva kereste családját, s hamarosan rájuk is lelt az egyik széttört ajtó maradványaiban.

- Aya-neesan! - indult meg a legelőször megpillantott hercegnő felé.

Fárasztó és hosszú volt az a pár lépés, mire eljutott a falfehér lányig. Az erőtlen, bíztató mosolyt küldött felé, miközben vértől csatakos oldalára szorította jobbját. Ám Seya azonnal felmérte, a halványan vérző sebecskétől nem származhat az a rengeteg vér, ami bemocskolja a yasha shiro-makuját, és karjait egészen könyökéig.

- Aya… - a lány kérdő hangsúllyal meredt nővérére.

- Semmi gond Seya-chan. Csak kicsit elfáradtam! - törölte meg verejtékező homlokát a hercegnő - Anya is jól van… de Apa… - a lány hangja megbicsaklott.

- Suwatari-sama!?!

Seyako fáradtságát meghazudtoló gyorsasággal iramodott az irányba, ahonnan nevelőapját érezte. Kíméletlenül utat tört a nagyúr köré csoportosuló katonák között, majd hangos cuppanással rogyott a földön fekvő férfi mellé. Hiroko úrnő a ziháló férfi mellett ült, lágyan simogatva annak kócos, sötét tincseit.

- Ne aggódjatok, csak egy kis karcolás… - nyöget a taiyoukai egy kínlódó mosoly közepette.

- Erős méreg van a sebedben, hajnalra végezhet veled! - Seya megborzongott, ahogy a jéghideg, kimért hang befurakodott elméjébe.

Gyűlölködve kapta tekintetét a beszélő irányába, hogy szemei találkozhassanak a szikrázó arany szemekkel. Pár néma pillanatig fortyogva meredt Sesshoumarura, miközben végignézett a férfin. Meg kellett hagynia nem volt túl jó állapotban. Fekete címeres kuro montsukija véres darabokra szakadt, s az alatta viselt ing sem járt jobban. Nem csak a férfi karjai, hanem szép ezüst haja is vörössé vált a rá hullott vértől. Ám különös módon jobbjában a Toukijint tartotta, noha fegyvertelenül jött az esküvői ceremóniára.

- Ha bíztatót nem tudsz mondani, inkább fogd be! - sziszegte Seya, miközben tekintetét elszakította a borostyán pillantástól.

Hallotta, de nem foglalkozott a halk morajjal, ami végig futott a körülöttük állók között. Fejében őrülten keringtek a gondolatok, miközben elhúzva urának szakadt haoriját megvizsgálta a sebet. Nem volt kétsége, eszméletlen erős méreg került Suwatari testébe. A seb sötét gennyel vérzett tovább, miközben körülötte a bőr lassan feketére vált, kirajzolva az erek vonalát. A lányban azonnal megszületett a döntés, ahogy megpillantotta a szörnyű mérgezést.

Már éppen maga elé emelte volna karjait, hogy maradék hatalmát felhasználva meggyógyítsa nevelő apját, mikor kíméletlen erővel karok ragadták meg ruhája nyakát, s a következő pillanatban lábai már a levegőben kalimpáltak. Köhögve kapott a szorongató kézhez, hogy megtartva magát levegőhöz jusson.

- Mit képzeltél te ostoba lány? - a hangot azonnal felismerte, de kellett pár pillanat, mire kitisztultak a táncoló csillagok látóteréből.

Abban a pillanatban, mikor Sesshoumaru megragadta húsz alakmoccant meg egyszerre, s kivont fegyverek szegeződtek Nyugat urára.

- Sesshoumaru… eresszel, mert… - Seya lihegve préselte ki szavait, ahogy a narancsvörös szemekbe pillantott.

- Válaszolj Seyako, mire volt jó ez? Mit hiszel magadról, mi vagy te? Miért nem tudtál szólni, hogy mit tervezel? Ezt akartad, ezt? - a hercegnő megdöbbent, soha életében nem látta még ennyire kiakadva az inuyoukait.  

Fulladozva, krákogva érezte, ahogy teste meglódul a levegőben, majd a következő pillanatban, ahogy feltekintett megláthatta a földszintig leégett délnyugati szárnyat, előterében, a tucatjában, egymás hegyén, hátán fekvő holttestekkel.

- Ezt akartad, baka mitai!?! - ordította tovább a magából kikelt Sesshoumaru, ügyet sem vetve a rájuk szegeződő acélpengékkel.

- Chikusyo… - suttogta a lány könnyezve a fájdalomtól, majd fellélegezve vette tudomásul a youkai elengedi, és ő nyekkenve földet ér.

- Ostoba vagy, önfejő, és alkalmatlan a vezetésre!  - vetette oda még búcsúzóul a férfi, majd sarkon fordult és kilépett a lélegzet visszafogva bámészkodó démonok gyűrűjéből.

- Jigoku e ike! - kiáltott a távozó után a hercegnő, ám a remegés túlzottan kihallatszott a hangja mögül.

Seyako egy hosszú pillanatig úgy érezte összeomlik, hogy nem bírja tovább. Végül vett egy mély levegőt és felemelkedett a lucskos sárból. Érezte magán a kíváncsi tekinteteket, de nem engedett félelmeinek.

- A sebesülteket a várkórházba vinni, a halottakat… égessétek el, nincs idő temetni! Az északi és nyugati katonákat külön ezektől a… Ha találtok túlélőt - a lány megakadt, végül nem mondta ki, amit először akart - viselkedjetek velük emberségesen. A fogda első emeletét különítsétek el, vigyétek oda őket, s ha a saját katonáinkkal végeztek a gyógyítók őket is megnézhetitek. Munkára!

- Hime-sama! És a könnyebb sérültekkel mi legyen? - hallatszott egy kérdés a tömegből.

- Ha közülünk való lássa el a sebeit és azonnal jelentkezzen az osztagparancsnokának. Ha ellenség tereljétek össze, és eresszétek ki őket a városból.

- Hai, Taicho! - érkezett a válasz kórusban, majd a katonák munkához láttak.

Seyako megfeszítve tudatát, felemelte Suwatari ernyedt testét asszonyának öléből, majd megindult a palota éppen maradt kőszárnyai felé, melyekben nem tehetett kárt a tűz. Fáradt volt, s egy fürdőért és egy alvásért eladta volna a lelkét, de most ezt sem tehette meg. Úgy érezte nincs lelke, amit eladhatna, s azt még csak az ördög sem venné meg tőle…

Folytatás következik…