Bűvöletben - Démonháború

by Mido

5. rész

„Sötét… még mindig sötét! Már percek óta zuhanok.”

A youkai tovább lassította anyagtalan testének sebességét, mivel nem találta túl bizalomgerjesztőnek, hogy száguldva suhan valahová, a föld középpontja felé, és még mindig nem érzi a feszélyezően szűk járat végét.

„Chikusho!” - csikorgatta gondolatban a fogait a démon, s mikor már rá nem jellemző módon pánikot kezdett érezni, ösztönei riasztották; hamarosan megérkezik.

A taiyoukai minden akaraterejével lassította száguldását a lassan kanyarodó csőben, majd közvetlen a világossággal lobogó kijárat előtt végleg megállt. Gondolatban elátkozta felelőtlenségét, amiért mindenféle lukakba beugrik csupán a kíváncsiság kedvéért, aztán ahogy a teremben keringő szél ismét felé sodorta az oniwabai édes illatát el is feledkezett a kellemetlen utazásról.

Halkan, szinte lélegzet visszafojtva lebegett ki a nyílás kiszélesedő szájához, majd hunyorogva próbálta bemérni az óriási, derengésben úszó csarnokot. A gyér fényben, melyet a mellette, és a középen álló gigantikus sziklaoszlopokon függő fáklyák nyújtottak, végtelennek érezte az a hatalmas szikla tömlöcöt. Óvatosan még jobban megközelítette fedezéke sarkát, ám bármerre is nézett nem találta azt a karcsú, vékony alakot, kiről tudta, valahol itt kell lennie.

Hosszú percekig habozott a nyirkos kis bejáratban, érzékei feltérképezték a helyiséget, s lassan sejteni is vélte a nő tartózkodási helyét, valahol a sötétbe szökő oszlopok környékén, mikor váratlan fehér fény gyúlt azok között. Az újabb kíváncsiság roham ismét felelőtlenségre késztette…

Sebesen kiröppent fedezékéből, fel a tátongó sötétség felé. Csak emelkedett, emelkedett, de csak nem jött a plafon. Végül olyan váratlanul érkezett meg, hogy Sesshoumaru ha anyagi formájában lett volna, biztos ráharap a saját nyelvére. Az ezüstösen derengő szellem gömböcske szitkozódva, morgolódva állt meg, miközben a férfi már sejtette milyen helyes kis púppal lesz gazdagabb, ha felveszi anyagi testét.

„Elképzelhetetlen! Én a nagy Sesshoumaru belefejeltem egy szikla plafonba…” - dühöngött magában, mire rájött mennyire idióta is ez a helyzet, végül gondolatbéli megadó sóhajjal elfeledkezett az egészről. - „Ez a vége, ha túl sokat közösködök halandókkal…”

Épp végzett a beszélgetéssel saját magával, mikor valahonnan mélyről meghallotta a hercegnő hangját. A szavak érthetetlenek, és visszafojtottak voltak, de még a halkan csengő visszhang sem segítette a youkait, hogy kihámozhassa jelentésüket. Lassan, megfontoltam repülni kezdett, követve a mennyezetet, majd helyet keresett magának az egyik oszlop tövénél. A fény valahonnan a tartópillér mögül jöhetett, így aztán lejjebb ereszkedett, végül óvatosan kikandikált mögüle.

Mélyen maga alatt megpillanthatta a nő fényárban úszó alakját, amint eldobja kezéből a különös, fehéren fénylő kréta darabkát. A rajzeszköz koppanva esett bele egy tálba, melyben még több különös funkciójú tárgy pihent. A démon érdeklődve meresztgette a szemeit.

Seyako tétován körbe járta művét, a három átmérőjű szabályos kört, melyben szintén koncentrikusan csillagok és jelek tűntek fel, közepükön pedig a kidomborodó kőlap foglalt helyet.

– Nincs benne hiba… a kezem sem remegett… jónak kell lenni! - dünnyögte a lány magának, majd visszaérve kiindulási helyéhez megállt.

Nem sejtette, hogy föntről a magasból valaki érdeklődve figyeli minden mozdulatát, ám a leselkedő szíve nagyot dobbant mikor a hercegnő felpillantott.

– Több tonna szikla… de akkor is biztosra kell mennem…

Mély levegőt vett, összegyűjtötte meglévő csepp kis erejének minden morzsáját, majd pár gyors kézpecsétet tett. Teste körül a derengés erősebbé vált, miközben az isteni jegyek égni kezdtek a bőrén.

– Fuuin! - motyogta maga elé, hogy végleg lezárhassa a kis területet, ahol az idézést végre óhajtotta hajtani.

Sesshoumaru pániklova figyelte a közeledő, megfoghatatlan derengést. Beljebb menjen? Kijjebb repüljön? Látta, hogy a túloldalon is csak az oszlopok feléig terjed ki a védőmező, ám ő pont ott lebegett tétován. Döntésében az sem tűnt utolsó szempontnak, hogy a lány valami nagy dologra készül.

Semmi kifogása nem volt a kockázat és a veszély ellen, de ha ez akkora kockázatot és veszélyt jelent, mint az a tűzmadár a tetőn, szívesen kihagyta volna. Ám ez akkor azzal jár, hogy nem tudja meg mit ügyködött Seyako ebben a tikos sziklacsarnokban. Viszont azt is tudta, ha a hercegnő észreveszi, nem biztos, hogy olyan egyszerűen megússza, mint a tanácskozáson vagy a fürdőben. Most nem lett volna senki, aki leállítja a joggal dühös, és valószínűleg legbelül őrjöngő himét, neki azonban bármilyen édes is volt a játék, amivel a nőt heccelte, nem volt kedve komolyabb összetűzésbe keveredni az oniwabaival.

Végül addig fontolgatta döntését, hogy a leges legutolsó minutumban suhant beljebb, így végleg a védő mező elé kerülve. Sejtette, nem mostanában fog innen kilebegni. Ám mikor még lejjebb ereszkedve megérezte a nőből sugárzó izgatott félelmet, megértette, minek pazarolta Seya erre a különös akadályra fogytán lévő energiáit.

„Nem biztos a dolgában…” - jött rá a titok nyitjára Sesshoumaru, ám ez a felismerés cseppet sem öntötte el bizalommal.

Mély sóhajjal nyugtázta, nyakig van a slamasztikában, és ismét miért, na miért? Azért mert a kamik ilyen legyőzhetetlen kíváncsisággal sújtották. De már mindegy volt, próbálta meglátni a dolgok jó oldalát, ha úgy hozza a sors, esetleg van esélye rá, hogy segítsen valamiben a lánynak.

Amíg Sesshoumaru a magasban lebegve latolgatta az esélyek, addig Seyako ismét mozgásba lendült. Határozott gyors léptekkel besietett a kör közepébe, ám ahogy a lábát betette az azonnal aktiválta magát, és a jelek fényesen égni kezdtek, mintha csak a szikla világítana.

A hercegnő kezei remegtek, mikor sikeresen kikerülve minden fontos karaktert elérte a sziklalapot. Magában felidézte ismét a megidézés előtti megkötéseket, majd hangosan, jól érthetően ki is mondta őket. Nem akart még azzal is kockáztatni, hogy gondolatban hibát ejt, és azért vall kudarcot.

Szavaira az eddig sötét karikák is halványan égő fénnyel töltődtek meg, s erre Seyako lassan ajkaihoz emelte jobbját.

„Egy csepp vér, ami összeköt minket e földön, még a halál után is” - gondolta, miközben szemfogával felsértette csuklóján a bőrt. Az első keserű csepp a szájába került, ám a második már kinyújtott karjából a kőlapra cseppent. Az fodrozódni kezdett, akárha nyugalmát elveszítő víztükör lenne.

A fodrokból hamarosan erőhullámok gerjedtek, és ahogy elérték a felfestett gyűrűt, abból vakító fehérséggel csaptak fel fényoszlopok, s állták körbe a középen kialakuló kis teret, fénylő cella rácsai ként.

Seya szíve a torkában dobogott, lehunyta szemeit, hogy ne szédüljön bele az ezernyi csillogó fénybe. Nem volt kétsége, legalább is mindenképpen arra próbált gondolni, mennyire is magabiztos. Ám lélekben nagyon félt attól, hogy ismét kudarcot fog vallani a megidézésben. Mély levegőt vett, majd kiejtette jövendőbeli árnylényének nevét:

– Kooritatsu! - hercegnő hangja még sokáig csengett határozottan az energiák dúlta levegőben…

Sesshoumaru összerezzent, ahogy a feltörő jeges szél körbe ölelte rejtekhelyét. Nem volt kellemetlen, inkább csak borzongató, olyan, ami egy pillanatig egészen a lélekig behatol, ám ahogy jött úgy tovai is szállt, s halt el az erőtéren belül. Aztán egyszerre, mintha jégkristályok verték volna fel a terem falát, minden fénylő és üveges lett, így a kutyaszellem alig látta, ami odalent történik. Érezte, hogy alant kavarognak a különös, jól érezhető aurák, ám csak nem tudta kivenni a születő árnylény sziluettjét.

Már éppen rászánta magát, hogy még lejjebb ereszkedik, mikor csilingelő robbanással a kikristályosodott levegő ismét normálissá vált, ám a szilánkokban hulló jégdarabok hamarosan óriási, forgó gyűrűvé olvadtak össze. Annak lapján, azzal a perccel azonosan, hogy megjelent a táguló éter a középpontban, ezüstszín jelek tűntek fel, majd erős lökéssel a kékké színeződő gyűrű hátra lendült, s a pillanat törtrésze alatt vált semmivé, vakító fényjelenség kíséretében.

A szellem hunyorogva tekintett oldalra, s a hosszú szemfényvesztő pillanatok multával is csillagok és különböző kis sziporkázó pöttyök repkedtek a szemei előtt, s csak lassan akartak halványodni. Ám amit letekintve látott, koránt sem volt csalóka fényjelenség, s még önmagáról is megfeledkezett, ahogy a mereven álló hercegnő felé pillantott. 

A tétova szellemgömb, mely szinte leesni látszott a levegőből ugyan akkor ért földet, mint mikor a döbbent lány felkiáltott meglepetésében. A két zaj összeolvadt, ám mind ketten a másik felől érkezőktől ijedtek meg inkább.

Seyako még ugrott is egyet rémületében, mikor az egyáltalán nem feltételezett látogató lehuppant az egyik oszlop töve mellé, majd ahogy a részegesen keringő fényecske alakot öltött azt se tudta ébren van vagy álmodik-e. Aztán a majdhogynem tátott szájjal bámuló inuyoukairól tovább csúsztak kikerekedett pillantásai.

Az első, amit felfogott, hogy kicsi, hideg, és horzsolja a karjait, ahogy magához szorítja. Aztán mikor már közvetlen közelről bámult a csillogó ezüst tekintetbe, s egész látóterét betöltötte a tarajos, pikkelyes apró sárkánypofa akkor kezdett valami halvány derengés ébredni lesokkolt elméjében. Zavarodottan visszapillantott a kővé dermedten álló Sesshoumarura, de ő csak ugyan azzal a hitetlenkedő pillantással bámult vissza a lányra.

A hercegnő lehunyta szemeit, és mélyen reménykedett, mikor legközelebb felpillant valami teljesen más kép fogja fogadni. Ám bizony ez hiú ábránd volt, s a csillogó szénfekete íriszek, körülöttük az ezüstszín szivárványhártyákkal kérdőn tekintettek rá, majd ahogy felfedezték a lány szemében az értelem fellobbanó lángocskáit, az apró, pikkelyes halványkék lény, dorombolásszerű morgásba kezdett, mitől aztán a hime kevés híján elhajította. Erre a kíváncsi szemek dacosan összehúzódtak, s így folytatódott a néma szemezés, mit csak percek múltán a lány bizonytalan kérdése tört meg:

– Kooritatsu-sama?

Ha Seyako most éppen azt figyeli, a kitartóan feléjük bámuló kutyaszellem arcáról újabb érzéseket olvashatott volna le. Első pillanatra azt hinné az ember, hogy rögvest kitör belőle a nevetés, ám ha ehhez hozzá vetjük, hogy éppen a nagy Sesshoumaru szokásostól eltérően zavarodottan meghökkent arcát nézzük, ezt azonnal ki is zárhatjuk. Ám akkor biztosan nem kerülünk közelebb a megfejtéshez.

Az árnylény a név említésére aztán felkapta a fejét, kinyújtotta hosszú, kék pikkelyes nyakát majd szinte boldog mosoly ült ki ezüstödre deresedő szájának szegleteibe. S mikor a lány, eltolta magától, hogy jobban megszemlélhesse játékos örömmel ült fel izmos kis hátsó lábaira, s kitárva halványkék hártyás szárnyait boldogan simogatta meg azokkal a levegőt. A hime arcába erre a mozdulatra jegesen borzongató szél csapott.

A nő, bármennyire is másra számított, nem bírt betelni a sárkányocska kecses, gyönyörű alakjával. Elsőre a csillogó, pajkos, ezüstszín szemek ragadták meg, ám ahogy az ívben meghajlított kecses nyakat, az arányos, izmos kis testet is megfigyelte egyre jobban elámult a kis sárkány tökéletességén. Pikkelyei ezüstösen csillogtak a fáklyák táncoló fényében, s a kis testhez képest méretes szárnyak által keltett légörvényben szitálva csillogtak a hókristályokat, miket a Jégsárkány örömében hintett el.

A meghitt pillanatot végül Sesshoumaru hitetlenkedő hangja törte meg:

– Seya, ez most egy vicc?

A hercegnő pislogva kapta fel tekintetét, s kényszeríttette pillantását elszakadni a virgoncan csapdosó sárkánytól. Ám időközben az árnylény visszaereszkedett kinyújtott kezeire, s mogorva pillantással a beszélő felé fordult.

– Neked annak tűnik? - kérdezett vissza a hercegnő tétován összefutó szemöldökökkel.

– Őszintén? - húzta el a száját a férfi, ám megállt a beszédben, ahogy hűvös arany pillantása találkozott a Jégsárkány fenyegető, kimondottan elutasító tekintetével.

A beálló csendben csak Kooritatsu mozgolódott, idegesen rángatta összehúzott szárnyait, és hosszú, gyíkszerű farka is jobbra, balra csapódott a lány alkarjain, akár egy ingerült macskáé. Aztán a csendet finoman, kristályosan csilingelő gyermeki hang törte meg, ám csak színe volt gyerekes, éle hasított akár a borotva.

– Idézőm, ki ez a démonocska? - pillantott fel a kék kis lény sandán a lány szemeibe.

– Tatsu-sama, ő Sesshoumaru… - nyöszörögte Seyako magába fojtva a felszínre törni készülő nevetést - A Nyugati Területek ura.

– Egy beszélő mini-sárkány! - fintorodott el a férfi - Furcsa perverzióid vannak Seyako…

– Perverzió? - csattant fel a Jégsárkány, s lágy dobbantással felröppent idézőjének karjai közül. - Ezt tőled bóknak vegyem?

Sesshoumaru egy villanás alatt helyet váltott, biztos, ami biztos, és kitért a közeledő árnylény elől. Így aztán a nevetéstől rázkódó hercegnő mellett tűnt fel újra, enyhén ingerülten.

– Miről beszél a Chibi? - kérdezte jól hallható sértődöttséggel a youkai, mire a lány nagy nehezen összeszedte magát, és karjai közé zárta a visszatérő sárkányt.

– Koori-chan teljesen tisztában van az emlékeimmel és gondolataimmal egyaránt, s ha akarja én is így lehetek az övékkel. A mi kapcsolatunk sokkal mélyebb, mint ahogy te azt el tudnád képzelni! - Seyako ajkai még néha-néha megrándultam, mikor kevés híján ismét uralma alá vonta a nevethetnék, ám sikeresen felhomályosította a szellemet.

– Sok mindent el tudok mélyen képzelni… - pillantott félre a férfi, mire aztán Seyakóból ismét kiszakadt a nevetés.

– Nesze, perverz! Én elsőre megmondtam! - emelte magasra apró ezüstös fejét a sárkányka - De ha még egyszer törpének nevez jégszobrot faragok belőle, de csak akkorát, hogy elférjen a könyvespolcodon, Idézőm…

– Te, Chibi? - meredt mérgesen az apró Jégsárkányra a taiyoukai.

– Gond van, kutyuska? - poffentet torlyukain keresztül csillámló hó pernyét a sárkány.

– Koori-chan! Sesshoumaru! Hagyjátok abba! - húzta vissza, a nyakát nyújtogató árnylényt Seya, továbbra is csuklások között vihorászva.

– Seya-chan, te neveled meg, vagy én? A kis mitugrász földi erejével képes letörpézni! - fakadt ki a kis kék sárkány, miközben bántottan hajtotta fejét idézőjének nyakába.

– Feh… de nagy szája van a mini-sárkánynak… - morogta a démon, végül tüntetőleg elfordult.

– Sesshoumaru, legyél szíves ezentúl Koori-sannak hívni Koori-chant! És ne bosszantsd!

– Idézőm, te nyugodtan becézhetsz, neked olyan kedvesek a szemeid… De neki csak Koori-sama vagyok! Esetleg még az úrnőt is elviselem… - hunyta le ezüstfényű szemeit a Jégsárkány.

– Persze… csak ha a vakarcs engem Sesshoumaru nagyúrnak hív… - motyogta továbbra is tűntetően elfordulva az inuyoukai.

– Hallom ám! - mordult fel az árnylény, de az idéző megunta a civakodást.

– ELÉG LEGYEN! Azt hiszem mind a ketten elég öregek, vagytok már az ilyen gyerekes viselkedéshez! Fejezzétek be, ma még más dolgunk is van!

– Pont egy halandó mondja majd meg, hogy mit tegyek! - kontrázott vissza továbbra is a duzzogó szellem, aztán a folytatás a torkára fagyott.

Szó szerint.

Sesshoumaru hiába nyitotta ki a száját, nem tudott megszólalni.

– Én nem erőlködnék, még a végén megrepednek a hangszálaid… kicsit lefagytak, de ne aggódj semmi bajod nem lesz utána, maximum egy kis rekedtség! - a sárkányka kárörvendő pillantásokkal figyelte a némán fortyogó youkait, majd Seyako felé pillantott - Idézőm, kérlek mond el, miért hívtál!

– Azt hiszem erre nincs szükség… hiszen tisztában vagy vele Korri-chan.

– Valóban tudom, hogy összetűzésed volt a minap Hitorival. És hogy a kutyussal a határra készültök…

– Hai, Koori-chan. Viszont… - Seya töprengve elhallgatott.

– Viszont gyenge vagy akár a harmat… ha jól érzem, alig bírsz ebben a világban tartani.

– Hai - hunyta le a szemeit a lány szégyenkezve.

– Idézőm, őszinte leszek veled… ember vagy, de nincs veled minden rendben! - motyogta az árnysárkány - Úgy értem…

– Félistennő vagyok… vagy mi.

– Wakatta! - ingatta meg a fejét a sárkány.

– Egyelőre be kell érnem a halandói testemmel… a másik még…

– Értem…

– És a harc Hitori-samával kissé megerőltetőre sikerült… meg Suyama is sokkal erősebb lett. És tudom, rettentően nagy szemtelenség, hogy először idézlek meg és így… de szóval… - a lány bizonytalanul kezdett az egyik lábáról a másikra hintázni, miközben figyelte, ahogy a taiyoukai a háttérben a szemeit forgatja.

– Szóval szeretnél kérni az erőmből?

– Igen… - lehelte a hime.

– Mert az istennői erőd…?

– Az most nem kieszközölhető… - a hercegnő nagyon erősen próbált nem reagálni a háttérből érkező köhintésre, s csak a csillogó ezüst szemeket figyelni.

Pár hosszú, mély pillanatig még összekapcsolódva csodálta idéző és árnylény egymás tekintetét, miközben gondolataik is összekapcsolódtak.

– Aham… - nyugtázta végül a Jégsárkány - Hát meg tudlak érteni!

– Akkor, Koori-chan?

– Természetesen segítek, ám mindennek van némi kritériuma…

– Kritérium? - szaladtak össze a hercegnő szemöldökei.

– Igen. Az első, hogy ne ítélj a külső alapján!

– Hn?

– Attól, hogy most ekkora vagyok, bíztan állíthatom; a legtöbb erőm ugyan úgy birtoklom. Úgyhogy elvárnék kissé több bizalmat…

– Gomennasai… - pislogott megilletődve a hime árnylényének feddő szavait halva.

– Yoi. A másik pedig… hogy teljesen el kéne ki kéne fáradnod, hogy rendesen tudja adni a saját energiáimból. Ha most így kapsz, az nem lesz célra vezető… nem fogod tudni megtartani.

– Megtartani? - kérdezett vissza a lány.

– Igen. Tudod, mintha egy lukas csészébe töltenél vizet. Tapasztalatból mondom!

– Értem… - bizonytalanodott el a lány - És akkor mit kéne tennem?

– Hogy mit? - a Jégsárkány elgondolkodott - Talán valami hasznát vehetjük a hívatlan, perverz kutyulinak is!

Az említett erre heves morgásba kezdett, ám a sárkány nem is foglalkozott vele. Érdeklődve ismét idézője szemeit fürkészte.

– Ha jól érzem, pár órával ezelőtt egy kis kanál vízben meg tudtad volna fojtani, vagy tévednék?

– A meglátásod helyes Koori-chan, csak a múlt idő nem stimmel… - motyogta elsötétülő tekintettel a hercegnő.

– Helyes! És most nincs itt Aya Hime… ha meg valami olyannal próbálkozik, kikristáyosítom egy időre! - a sárkány gyönyörű szemeiben gonosz kis fények villantak.

- Mire gondolsz?

Ám az árnylény már nem vele foglalkozott, inkább meg szüntette a Sesshoumaru hangját elvevő kis fagyasztást, de közben már kiröppent a lány karjai közül.

– Hallod kutyuli! Tehetnél valamit a hőn szeretett nő érdekében! - röppent a férfi elé.

– Miről beszélsz Chibi? - morogta vissza a youkai, jó pár árnyalatnyival mélyebb, rekedt hangon.

– Jó, tudom, hogy nem fair, ha bele látok a fejedbe… de túl vonzó az ötlet, meg azért egy youkai agya még is közelebb áll a fajtám béliéhez, mint egy halandóé.

– Ezt meg hogy érted? - kérdezett vissza Seyako.

– Hát… nem akarlak megsérteni Idézőm, de amolyan fejlettségbeni különbségek. Nálad nem vészes, mert te kimondottan nagyon intelligens ember vagy! Aki idéző lehet az mind az… de sajnos nagyon kevesen vannak olyanok halandók között, mint te. Tudod, a ti fajtátok kevesebb, mint a felét használja az agyának, és így nem vagytok olyan…

– Egyszerűen csak ostobák! - jelentette be a továbbra is rekedt Sesshoumaru.

– Azért a te háromnegyed részeddel sem lennék nagyon oda! Mi sárkányok az agyunk egész kapacitását kihasználjuk!

– Kellemes… szóval én vagyok itt a leghülyébb? - fonta keresztbe a karjait Seyako.

– Koránt sem… most nézz rá, okosabbnak néz ki nálad? - pislogott a kutyaszellem felé a sárkány.

– Mit keresek én itt? - fordult el a férfi, majd megindult a kijárat felé.

Csak pár lépést tehetett, az árnylény megércesedett hangja megállította.

– Ne menj sehová Sesshoumaru. Vagy elfutsz egy lány elől?

– Miről beszélsz? - kérdezte hátra sem pillantva a férfi, ám amikor a hüvelyét elhagyó katana fémes csengése elért hozzá azonnal megállt.

– Van valami, amit nem fejeztünk be az o-furóban! - hallotta Seya hangját.

– Melyikre gondolsz?- vigyorodott el a taiyoukai, s az utolsó pillanatban kitért a támadás elől.

– Első vérig! - eresztette le kardját a hercegnő.

– Csak nehogy sírás legyen a vége… - gúnyolódott a férfi, miközben visszasétált a csarnok közepét jelző kőlaphoz.

– Ahogy az erőiteket sejtem, Seyako bőven ki fog dőlni mire az első vércsepp lecsordul. Én addig pihenek, ha nem gond! - ásított nagyot a kis kék sárkány, miközben összegömbölyödött a kőlapon. - Ha nem vagyok ébren, a kapcsolat legyengül köztünk, így nem arra megy majd az erőd, hogy engem itt tarts.

– De Koori-chan! Ha teljesen kifáradok… el kell, hogy engedjelek! - kezdett habozni Seya.

– Emlékszel az első kritériumra? - pillantott fel utoljára a Jégsárkány.

– Bizalom? - kérdezte magától tétován a lány, ám legbelül tudta mire kell gondolnia.

„Kooritatsu azt akarja, hogy bízzak benne. De ki bízna egy árnylényben? Mi van, ha ez az ártatlan külső, ez a viselkedés csak színlelés? Az idéző és az idézett lény összetartozik, ám soha, senki nem tartotta itt legyengülten… hiszen ha a kapcsolat megszakad, és ő mégsem megy vissza a saját dimenziójába, akár ellenem is fordulhat!” - Seyako bizonytalanul figyelte az apró, édesen szuszogó lényt.

Nehéz páncél zörgésére tért vissza gondolataiba, majd kissé értetlenül figyelte, ahogy Sesshoumaru vértjeit a kőre helyezi.

– Mit csinálsz?

A férfi értetlenül felpillantott:

– Azt mondtad első vérig, nem? Ismered a szabályokat… ugye?

– Szabályok? - döbbent le a lány, majd lassan derengeni kezdett, ahogy felismerte az ironikus kis mosolyt a szellem szája sarkában.

– Ugye nem gondolod komolyan hogy…? - hápogta döbbenten a lány, miközben figyelte, ahogy a férfi meglazítva obiját kibújik a haorijából.

– Te választottad Hime… vagy visszatáncolsz? - kérdezett vissza Sesshoumaru, s azzal derékig visszatűrte a jubanját, majd a Toukijint a földre helyezte, és a Tenseigát húzta ki hüvelyéből.

Végül nem tudta megállni, elvigyorodott, ahogy a lány szenvedő arckifejezését észre vette. Ugyan akkor a futó vad csillogás sem kerülhette el figyelmét, melyek gyorsan tűntek tova az azúr szemekben. A férfi élvezettel adta meg a kegyelemdöfést:

 – Első vérig küzdelemben, nem szokás derék alá vágni… ezért harcolnak felül ruhátlanul az ellenfelek, hogy az első csepp vér egyértelműen jól látható legyen…    

Folytatás következik…