4. Fejezet: Borzalom

Inuyasha és Kagome fáradtan heverésztek a fa alatt. A hűs árnyékok szelíd fellegekként derengtek felettük, miket a fa nyújtott nekik. A lány csillogó szemeivel a fiúra meredt, ki elgondolkozva, csendesen bámult maga elé, arany tekintetében tompán ragyogtak a merengő gondolatok. A lány közelebb hajolt hozzá, de nem törődött vele a fiú. Inuyasha halkan figyelte a habzó felhőket, mik fehéren ringtak az ég végtelen, kék tengerén. Kagome szelíden megszólalt:

-Min gondolkodsz?

De a fiú nem válaszolt. Tovább kémlelte az eget, mintha valami csodára várt volna, valami mennyei történésre, mi semmivé tenné, mert jelen pillanatban csak nyugodt álomra vágyott, miben semmi sem történik, csak van és pihen, nem törődve sem a világgal, sem az egész mindenséggel. Kagome pimaszul Inuyashára meredt. Nem kívánta a veszekedést, csupán a fiú figyelmét szerette volna elnyerni. Halkan kinyögött egy apró, rövid szót, mi megcsengett a levegőben:

-Fekszik...

Inuyasha tekintetén megtört az elgondolkodó, sűrű köd, szemei döbbenten kigúbadtak, fülei idegesen a magasba csaptak, miközben teste görcsösen előre csapódott kisebb robaj kíséretében. Miroku és Sango kíváncsian felkapták a fejüket és a pár fele tekintettek. Inuyasha dühösen felkiáltott:

-Ezt most miért kaptam?!

A fiú szemeiről szinte azonnal eltűnta vicsorgó düh, amint a lány ártatlan, gyengéd szemeivel rá tekintett.

-Te kényszerítettél rá. Kérdeztelek, többször is, de úgy látszik, máshol jársz. Máshol vagy, s nem itt velem.

-Mondjad...-morogta makacsul a fiú.

-Lenne egy kérdésem.-suttogta csendesen a lány.

-Igen? Hallgatom!

Kagome felsóhajtott:

-Valahányszor, előtérbe kerül, hogy félszellem vagy, érzek benned valami nyugtalanítót. A szent ékkő segítségével még mindig egészen szellemmé akarsz változni?

-Ezt már megtárgyaltuk...

-Nem...válaszolj Inuyasha, még mindig egészen szellem akarsz lenni? Hisz így is erős vagy.

-Ez a célom. Ne akard megváltoztatni.

-Mert félek, hogy ezzel elveszítenélek. Az ékkő nem csak az erődet növelné meg, hanem a benned lakó...hogy is mondjam...vad kutyát is.

-Keh...

-Nagyon furcsa vagy Inuyasha.

-Miért?

-Mert sosem tanulsz. A hatalom, amire vágysz, nem ilyennek képzelted, te mondtad. Miután megölted az embereket...Mikor Kaguya a tükörbe zárta emberi énedet...Te egy szörnyeteg voltál. Azt ígérted, miattam félszellem maradsz.

-Tényleg ezt igértem...-gondolta a fiú.

-Inuyasha...-suttogta Kagome-Csakhogy tudd, engem nem érdekel, hogy félig szellem vagy. Magadért szeretlek.

Hirtelen a lány teste megrándult, miközben szemei fájdalmasan kidudorodtak medrükből:

-Inuyasha. Ékkőszilánkot érzek. Gonosz ékkővet!

-És én félszellem szagot. Kagome!-kiáltott fel a fiú.

A lány futásnak eredt, nyomában loholt az egész csapat, kiknek arcába szörnyűséges balsejtelem csapott, mint valami förtelemes, bűzös szagú szellő, mi meglobogtatta ruháikat. Kagome a kút fele futott. Hirtelen megtorpamtak, amint a messziről érkező, kavargó, sötét fellegek hideg előterében észrevették a furcsa, fehér alakot. A félszellem tekintete elvészett arca sötét ráncaiban, haja ezüstösen lobogott, miközben hegyes fülei fenyegetően megrebbentek.

-Egy félszellem?-döbbent meg Miroku.

-Ez a félszellem nagyon hasonlít rád Inuyasha. Mintha ikrek lennétek. Nézd, neki is kutya fülei vannak.-sipította Shippou.

Hirtelen felkapta tekintetét az idegen, kinek vérvörös szemei vérszomjasan felvillantak.

-Inuyasha...Mejünk innen...-nyarvogta ijedten a kis rókakölyök.

-Keh! Nem érdekel, hogy hasonlítasz rám. Érzem, hogy csak úgy fűt benned a gonoszság. Nem kell Kagoménak lennem ahhoz, hogy meglássam azt a mérhetetlen, feketén ragyogó gonoszságot, mi a nyakadon szikrázó ékkő bocsát ki.-azzal Inuyasha előhúzta a Tetsuigát, mi recsegve elővedlett a hüvelyből megcsillantva rajta azokat a messzi villámokat, mik a távolban sercegtek.

-Várj Inuyasha. Nézd! Ugye, a kezében...az az, amire én gonolok...-suttogta Kagome.

A fiú a ropogó ujjakra szegezte tekintetét, miknek tépő rengetegében megcsillant valami lobogó, átkátszó anyag, saját akarattal rendelkező kígyóként tekeregve.

-Ez lehetetlen! Hisz el lett pusztítva!

A Mennyek Madártoll Talárjának egy apró, mégis létező cafatja lengett meg a karmok közt. Az ördögi tárgyat Houjou elpusztította, miután legyőzték Kaguyát, ki az idő örök megfagyasztásán munkálkodott. De a talár egy kis darabja mégis ott hullámzott az idegen kezei közt, mint valami villogva mosolygó, huncut kis kígyó. Inuyasha döbbent arcán peckes grimasz görbült fel:

-Nem érdekel, hogy hogyan jutott hozzád a talár egy darabja, de ideje meghalnod, akárki is vagy!-üvöltötte a fiú, mikor szemei remegve kigúbbadtak medrükből, miközben kétségbeesett kezét a hasához szorította.

Az ujjai mögül forró vér buggyant elő, mi fröcsögve végigcsorgott a ruháján. Inuyasha a háta mögé tekintett. Az idegen mögötte állt, haja vadul fodrozódott a tépő levegő árjában, miközben felcsillantak véres szemei és risszindulatú, förtelmes mosolya, mi ráncos grimasza közt ragyogott az agyaraival. Kezei megroppantak. Ujjairól Inuyasha vére cuppogott.

-Átkozott...-nyögte a fiú.

Az ismeretlen vad, vérszomjas vágyaktól hullámzó tekintetével Kagoméra nézett, miközben szinte füléig húzódó mosoly öntötte el pofáját.

-Kagome...-suttogta Inuyasha.

Hirtelen egy szőke hajú lány rontott elő a sűrűből. Ayure ajkai kétségbeesett tiltakozással elszakították egymást, miközben könnyei csengve elöntötték a villámoktól vibráló, hideg levegőt:

-Ashka! Kérlek, ne csináld!

A gonosz lény megtorpant, sátáni vigyora lehervadt, amint a sikítozó lányra nézett. Csattogó pofájára, min vicsorgott a szörnyeteg, most valami emberi érzelem burjánzott fel, amint torz szája mögül halk, gyenge suttogás süvített ki:

-Ayure...

-Ashka!!!!!!! Kérlek, hagyd abba!!!!!!

Kagome már nem tudta megállítani kezeit. Ujjai autómatikusan íja fele kaptak. Szent nyila megcsillant fenyegető, mennyei fényével. Ashka elrugaszkodott a földtől a kút fele. Kagome kilőtte a nyilat, mi felhasította a levegőt. Minden felfoghatatlanul gyorsan zajlott le, olyan összemosódó, kivehetetlen masszává alakulva, minek artikulátlan hangjai egyetlen, értelmetlen sikollyá folytak össze. A szent nyíl a talárt találta el, mit Ashka a kútba dobott. Hatalmas, örvényszerű lyuk jelent meg, mi hullámozva kirobbant a kútból és elnyelte a csapatot. Inuyasha szabadjára engedte a szélbordát, minek vakító fénye óriási darabot harapott ki a mindenség végtelenjéből, mi szikrázó lángtengerré vált, olyan óriási fényvihart kavarva, minek égető nyalábai szinte kiégették a szemeit. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire elcsendesedett a köd és lassan szertefoszlott, de mikor végre felperdült fátyola, Inuyasha azt kívánta, bár perzselte volna ki a tekintetét az erő.

Egyedül volt...

Senki sem volt mellette...Sem Kagome...Sem az idegen...

Fenyegető levegő borzongatta meg csontjait. Máshol volt, nem a kútnál és nem az erdőben, hanem egy furcsa, tarajos sziklákkal kicsipkézett, haláli mezőn, mi perzselő, vörös ködben fürdött. Az égbolt véres mennyezetén csontmadarak repültek, miközben a távolban kénes levegőt okádtak a tűzhányók. Magma spriccelt belőlük. Hirtelen újra belemart Inuyasha bőrébe a borzalmas balsejtelem. Valami gonosz közelgett...Magának is alig merte bevallani, hogy elöntötte elméjét a hideg félelem. A fiú hátra pillantott. Lassú, gyengéd dallam derengett fel a levegőben, mint egy kísértet, mely kimérten kivetkőzött a vörös köd fátyola mögül, egy tükörrel együtt, minek aranyozott kerete felcsillant:

-Ha tudtam volna,
hogy a láng elemészti,
dehogy aggódom!
Tűztől tisztes távolban
tartva szemléltem volna.

A fiú hátra tántorodott kigúbadt szemeivel:

-Ez lehetetlen!

Hirtelen erős csapás döntötte le lábairól. Inuyasha füstölgő kezeire pillantott, mik remegtek a kíntól, majd a gomolygó árnyakra nézett, mikből újabb villám súlytott le. Alig tudott kitérni a támadás elől, mert egy szikrázó, fényes ostor csavarta körül a csuklóját és vágta a sziklák pengeéles rengetege közé. Inuyasha ajkai mögül a vér szaporán előbuggyant, miközben remegő tekintettel a feléje magasodó sötétségre nézett. Egy fiú nevetett fel, kinek felvillantak vörös szemei, miközben újra a magasba csapta lándzsáját, mi villámokat okádott:

-Nocsak nocsak...Itt a kutya...

-Kit hozott a vihar? Csak nem egy kis korcsot?-vihogta az árnyak mögül előlépő zöldes hajú féfi, kinek a fején lévő csápok izgatottan a magasba hágtak.

-Nem kit...Hanem mit...-sziszegte hidegen az ébenből kilépő nő, kinek először hullámzó, fehér hajtengere vedlett elő, majd csendes, fagyos szemei, mikben vérszomjas szikrák pattogtak, miközben a homlokán lévő félhold vörösen felvillant.

-Téged hallgatván
egyre azon tűnődtem:
valódit látok?
De bizony nem
ékkövek ezek,
csak szóvirágok.

A tükröt tartó, lilás kimonójú alak is felbukkant, kinek ajkai vidáman eltorultak:

-És igen...Nem csak illúzió, valódi...

Inuyasha nyögve megrezzent.

-Örülök, hogy még emlékszel rám korcs...-suttogta Kaguya-Egyszer már legyőztél...

-...mégegyszer nem fogsz ki rajtam, mert ezúttal...-sziszegte Menomaru.

-...a te halálod napja jött el. Lássuk...-nevette Hayu.

-...készen állsz a táncra, kis korcs?!-rikoltott fel Hiten.

A megjelenő démonok végtelen, millió sokasága vette körül a hörgő Inuyashát.

Valami rossz történt...

Valami nagyon rossz...

Folytatása következik...