Bevezető

Ezt a könyvet a Japán mítosz és legenda világának emelem. Mint köztudott Japán egy sokáig elzárt rész volt e világban, mely világ sok mítosszal, legendával fiadzott.

   Hitvilágában sok isten, démon, angyal és egyéb lények vannak, mikről ritkán esetleg néha-néha hallhatunk. Én most kiválasztottam egy egyedinek nagyon is nevezhető fajt, illetőt, e regény főhősét, kinek még nem fedem fel a kilétét, aki kíváncsi rá úgyis olvasás közben rájön kiről is, van szó. Annyit mondhatok, hogy az illető nem ember…

… e történet, mely ezen regényben szerepel, nem a modern japánban él-élt, nem is a középkoriban, hanem inkább az ókoriban. Melyről nem lehet sokat tudni. Ezt a kis könyvet és a hangulatát igyekeztem úgy írogatni, hogy az olvasó beleélje magát a főhős életébe, tetteibe és halálába is.

   Mint azt e regény is bizonyítja nem csak az embereknek vannak érzései, hanem más lényeknek is, nemcsak az ember érez-örül-szenved hanem más lény is. És azt kell, hogy mondjam: ez a könyv nem csak kisgyerek olvasóknak készült, hanem másoknak is. Esetleg felnőttebb olvasóknak is. Ha a könyvemet kellene jellemeznem ekképp fejezném ki magam: kalandos-érzelmes-ironikus-dráma.

   A könyv elkészítéséhez, mint most írom ösztönzésre volt szükségem, melyet Kedves barátaimnak köszönhetek, kik sok mindenben támogattak. E könyv nem készülhetett volna el az Ő segítségük-támogatásuk nélkül.

Nagyon köszönöm!!!!                          Herceg László

1

Születés

I. e 4000. év.

   A világot nem az emberek uralják. Egy esős napon kezdődött. Egyik percben még napos volt az idő, majd hirtelen beborult az égbolt, a világoskék eget sötét-feketés esőfelhők borították be. Hatalmasat, eget rengetőt dörgött az ég. Eleredt az eső, először szelíd cseppekben, majd mintha dézsából öntötték volna. A tavaszi szellőt szélvihar váltotta fel. Érezhető volt, hogy valami félelmetes van készülőben.

    A hatalmas erdő közepébe becsapott egy hatalmas villám, ekkor az egész sötét erdőt bevilágított a villám fénye. Az erdőből három hatalmas démonmadár kapott szárnyra. Vörös szemeik, hatalmas méretük tükrözte jellemüket: húsevő szörnyetegek. Ám most ők is félve menekültek e helyről, a hatalmas ezer éves tölgy kettétört és a földön a sáros fűben terült el.  Mögötte látszott egy hatalmas vár, mely külsejét nézve is félelmetesnek tetszett. A vár tetején a homályban, a sötétség leple alatt egy fehér alakot lehetett megpillantani, aranyszínű szemei, hosszú karmai láttán tudni lehetett, hogy nem ember az illető. Ő volt Youkai Geshin, a démon akinek ereje olyan határtalan volt, hogy senki nem tudta megfékezni. Hófehér haja térde alá lógott, most vizes volt, de ez különösebben nem zavarta őt. Piszkosak voltak karmai, oldalán két hosszú kard volt övébe helyezve, a hátán pedig egy hosszabb kardja volt látható, mely önálló akarattal rendelkezett.

   Geshin nézte a vár tetejéről az erdők feletti sötétséget, komor arcán gonosz mosoly jelent meg, ekkor résre nyílt szája és meg lehetett pillantani ajkai közt a hatalmas tűhegyes agyarait. Tudta, hogy hamarosan megszületik legelső fia, mely az ő hatalmát és erejét örökli majd és már előre elkezdte tervezgetni fia jövőjét. Az oldalán levő kardja elmozdult kicsit az övében, erre ő bal kezével megigazította, közelebb lépett a vár széléhez és lepillantott maga alá – hamarosan… - felnézett az égre, ekkor hófehér haja az arcába csapódott, majd megfordult és bement a várába. A folyosókon hideg levegő honolt, annak ellenére, hogy tavasz volt.

   Ekkor hangos és borzongató kiáltás hagyta el az egyik szobát – ááááhh!!! – ordította valaki. Geshin felgyorsította lépteit és valósággal, mint a szél úgy rontott be a szobába, majd mikor beért a szobába megtorpant és ökölbe szorult a keze. Gonoszkás fehér vastag szemöldöke gonoszkásan festett és előre nézett, szemeiből könyörtelenséget lehetett kivenni, mozdulatlanul állt rideg arccal nézett előre. A vár inkább mint egy barlang olyasminek tetszett így belülről szemlélve. A hatalmas démon előtt egy gyékényfutonon egy nő feküdt, kinek hófehér ruházata, éjfekete haja és hatalmas hófehér ragyogó szárnyai elvarázsolták a démont mint mindig, ő volt Atsuko, Geshin felesége, kinek karjaiban foglalt helyet most született elsőszülött gyermekük. Lassú léptekkel közeledett az asszony felé és helyet foglalt mellette, majd átvette tőle a fiúgyermeket.

   A gyermek bár még picike volt tekintete mint könyörtelen apjáé volt, haja hófehér, aranysárga szemei gyilkosan meredtek apjára, mikor az átvette őt. Apja arcán szelíd mosoly jelent meg, mit felesége is észrevett – az örökös megszületett! A fiam ki uralkodni fog a világon!!! – helyt adott szavának, és felemelte fiát, gonoszkás tekintetét boldog mosoly és komorságát felváltó jókedv lett úrrá rajta.

   Anyja odanyúlt Geshin kezeihez, hogy visszavegye a kicsit, de ő rántott egyet a kezén és odamorgott – még ne… - felállt és kivitte magával a vár tetejére, az őröknek elrendelte, hogy tűnjenek el a vár tetejéről és a hideg esőben karjaiban állt a vártetőn – fiam! Nézd ezt meg! Ez a világ, és utánam te fogod majd uralni ezt itt… - körbe mutogatott maga körül és az erdőkre is mutatott -… mind!

   A démon jelenléte az erdőben élő összes démont elijesztette. Senki sem mert vele szembe szállni vagy akárcsak megtámadni Őt. Hamarosan a démon mögé lépett valaki, erre a démon komoran a kardjához nyúlt, hogy kettészelje az illető testét, de mielőtt ez megtörtént volna, egy női kéz ért a markolatot erősen fogó kezéhez, Atsuko volt az. Geshin elengedte óvatosan a markolatot és szembefordult a nála jóval kisebb nővel – Csak te vagy az Atsuko? – kérdezte lágy eddig sosem hallatott hangján.

   A nő bólintott és átvette a kicsit, a férfi hagyta. Aranyszínű szemei oly kedvesen néztek a nőre és a kicsire felváltva, hogy bármilyen nő ezen szemek láttán azonnal elpirult volna. Így történt, hogy Atsuko elcsábult mikor egy harcban összefutott a karizmatikus jegyekkel megáldott gonosz démonnal Geshinnel.

   Az ég nagyot dörgött és a férfi magához ölelte a nőt. Az ölelés pillanatában egy villám világította meg, amint egymás karjaiban vannak. A férfi ránézett a kisfiára – Sesshoumaru legyen ez az örökös neve. Mit szólsz? – kérdezte hideg hangon a nőt. Mire a nő bólintott és érzelmesen megcsókolta a démont, ahogy Geshin mindig is szerette. Geshin elmosolyodott és lehunyta szemét, akkor egy fekete árny tartott feléjük, és Geshint megragadva elszárnyalt a homályba. A fiatalnak tetsző nő arcán aggodalom ült ki és közelebb lépett a vár széléhez, a kisgyerek kezeiben sírva fakadt.

   Geshint erős karmok szorították amiből nem tudott szabadulni, akárhogy kapálódzott is. Gonoszkás tekintettel meredt felfelé és meglátta, hogy ősi ellensége Tsunaro tartja karmai közt, egy denevérdémon, mikor a denevér arcába meredt, Geshin morgást adott ki agyarai közt, majd az oldalán levő kardját kihúzta és egykezes csapással levágta a démon csontos és éles-karmos lábát, amiből tömérdek vér csapott ki ekkor. Geshin zuhanni kezdett, kezéből szájába vette az éles pengéjű kardját, melyet nagyon nehéz volt úgy tartania, hogy ne vágja meg a száját. A denevérdémon arccal a sáros földön ért partot. Geshin a talpára érkezett, majd mérges arany szemei vörösre változtak, mintha tűz égne bennük és a kardot kivéve ajkai és fogai közül kézbe vette odament és lesújtott a démonra. De az felreppent és kikerülte a támadást.

   A szél szélviharrá alakult, Geshin ruhája tiszta vér lett amikor elvágta a démon lábát. A fák lombjainak levelei úgy mozogtak a szél játszásában, mint a szélmuzsika egy nyári estén. Mikor a démon megindult feléje, a démon gyorsan elugrott a démon elől és hátulról levágta az egyik szárnyát, mire a démonon remegési roham tört felszínre, eztán már Geshin állt a démon fölött, mikor a démon fel akart kelni könyörtelenül nézett a denevér vörös szemeibe – nincs menekvés! Véged! – mondta neki nyugodt hangon és a torkára célozva lecsapta a fejét.

   A démon vére belecsapódott Geshin arcába és szájába, és ami a szájához csapódott azt lenyalta, gúnyos mosollyal eltette kardját és lassú léptekkel, vérrel csatakos ruhájában visszaindult a vár felé. Bosszús volt a tekintete – egyre gyengébb leszek… - idegeskedett, és idegeskedve gyors léptekkel nyargalt visza a vár felé. Az őrök félreálltak az útjából, de egy nem vette észre, hogy jön a nagyúr. Erre a jobb kezével megragadta az őr nyakát és beledobta a vár melletti hideg folyóba – áhhh – jobb karja nagyon sajogott a denevér démon olyan erősen megragadta, hogy szinte alig tudta használni a harcban is. De mégsem ez aggasztotta őt, és még az sem agagsztotta őt, hogy ily könynedén elloptál a saját vártornya tetejébőlm, hanem inkább az, hogy erteje igencsak megfogyatkozott, mióta Atsukot teherbe ejtette.

   A rideg külsejű folyosón végigbaktatot, Atsuko a felesége azegyik mellékfolsosóról előlépett és aggodva ölelte át a démont. Kinek jól esett eme ölelés. Az egyetlen lény Atsuko volt, aki minden helyzetben meg tudta nyugtatni a kegyetlen, rideg démont. Ő volt az, akit ha rosz kedve volt sosem űzött el maga mellől. Olyan volt a nő jelenléte számára, mint egy medvének a téli álom. Kellemes és megnyugtató.

   A nő bevezette Őt a hálószobájukba, ami egy megvilágított barlangrész volt, a végében puha gyékényhuzalokkal. A nő lesegítette nehéz fegyvereit és beállította azokat egy sarokba, majd a vár mint egy élő lény elhallgatott és síri csend honolt ezen részében. A nő angyali pillantása elvarázsolta Geshint, lesegítette róla a kimonót, ekkor látszódott csak Geshin izmos felépítésű jobb vállán a denevérdémon lábának s karmának szorítása, lila csíkként vonult körbe jobb felsőizmán.

   A lány aggódó tekintettel szorította a Nagyúr jobb karját, közben Youkai leült a gyékényekre, fehér nadrágja rajta maradt lassan belefeküdt a nő ölébe, aki simogatni kezdte a fejét, Youkai pedig a nő hófehér haja szálaival játszott addig, míg álomlétre nem szenderült. Mikor Geshin elaludt a lány rámosolygott és megpuszilta a démon komor mégis kedvesnek tetsző arcát. Egymás karjaiban aludtak el, a szobára ráült a sötétség, hangos mennydörgés tört ki az égből, mintha az égiek valamiért mérgesek lennének. De eme dörgés kellemes útvezető volt szelíd és gyönyörű álmukhoz.

   Geshin arcán nyugtalanság jelent meg, majd egy kis mosoly; álmodott. Álmában azt látta, ami már egyszer megtörtént vele. Ahogyan találkozott az angyal Atsukoval, ahogy hevesen csatáztak, és ahogy a csata végére egymásba szerettek. Amilyen napokat átéltek, ahogyan szeretkeztek, ahogyan egyszer elváltak, majd ismét egymás karjaiba kötöttek ki. Ahogy mindketten rájöttek a végzetükre, ami már köztudott volt családjaik számára is: ez igaz szerelem volt.

   Akárhányszor is váltak el valami miatt, akárhogyis nem szerettek volna a másikra gondolni ez sosem sikerült, végül csak akkor lett nyugodt álmuk, ha egymás karjaiban lehettek. Mikor Geshin ellensége Atsuko életére tört saját testi épségével akadályozta meg a nő halálát, melybe majdnem kishíján bele is halt az erős Youkai.

   Majd hirtelen aggodalmaskodva felébredt Geshin és verejtékezve szétnézett maga körül, mikor felfelé nézett látta, hogy Atsuko az ölében tartja a fejét és ekkor végre megnyugodott és visszaaludt. A szoba ablakaként egy lyuk szolgált, melyen beszemerkélt az eső sós vize és a gyékénypaplan szélét áztatta. De a közös ezen két illetőben mégis az volt, hogy szerették ez ilyen időt. Köztudott volt az a tény is, hogy nem volt a világban még egy ilyen pár, akik ennyire szerették egymást volna mint Ők ketten, de más előtt sose mutatták ennek jelét, mégis mindenki tudta, hogy mit éreznek igazából egymás iránt.