2. rész

Gyermeki kacaj
-A  játék folytatódik-

Kagome arcát elöntötték a sós buborékok keserűen csorogva le
az állára, melyen megremegtek rázkódó vállai miatt, majd
belemartak a földre és kínos harmatot varázsoltak a
növényekre. A lány Inuyashára tekintett derengő szemeivel,
miközben ujjaival kaparni kezdte a földet. A fiú elterülten
feküdt a földön. Teste alatt fekete vértócsa hízott az ujjai
közt bugyogba sárrá változtatva földet, miközben csillogás
nélküli, fakó szemeivel Kagoméra és azon túlra tekintett.
Eközben a kislány hatalmas, rózsaszínes szemei alattomos,
játékos hunyorgással eltorzultak, apró ajkai pedig csalódott
mosolyra húzódtak fel:
-Már nem isz él? Micsoda calódás...
Kagome szája eltorzult a dühtől, kezei pedig görcsös
fájdalomtól hátra kaptak nyílért. A kislány haja
meglobogott, mire Kagome kezébe na fegyver recsegve kettétört:
-Arise babáji nem szolhatnak vissza. Azt teszik amit akarok.
Nem teccik?
Kagome ökölbe szorította kezét, teste egyre vadabbul kezdett
rázkódni, mikor újra a fiúra tekintett. Inuyasha ujjai
hirtelen megmozdultak, ajkai pedig érthetetlen beszédre
nyíltak ki, miközben furcsa, fakó tekintetével a lányra
nézett, kinek szemeiből hatalmas könnycsepp dagadt ki és
csöppent rá a földre.
Arise gonoszul elmosolyodott, szemei kigúbadtak, pupillája
pedig összeszűkült. Haja megcsapta a levegőt, miközben
testét furcsa derengés öntötte el:
-Unalmasok vagytok.-azzal süvítve valami gonosz roham
öntötte el a levegőt, mely folyamán a föld elráncosodott az
útjában lévő fadarabok pedig őrült vadsággal szétrobbantak.
Kagome megérzett valamit a torkán, mi miatt megrebbent
tekintete. Arisa hatalmas, elégedett szemei mint a lufik,
dudorodtak ki tükrözve szenvedő lányt:
-Pápá...
Hirtelen Kagome előre tett egy lépést. Arise szemei
megrebbentek, pupillája meglepetten felvillant, miközben
szája kisimult, majd halványal eltorzult a dühtől. Kagome
tett egy újabb lépést és lerántotta magáról a fojtogató árt.
Teste körül tiszta aura villant fel. A kislány tekintete
inkább zavart volt, mint dühös, remegett a kérdésektől:
-Ennek a babának nagy szelemi ereje van. Nem tom megfogni. Mi ő?
Hirtelen Arisa tekintete vörössé vált és újra elmosolygott:
-Hah, egy papnö. De ezt nem fogod tulélni...-emelkedett fel
néhány fadarab, mik fenyegetően eltakarták a napot. Hirtelen
Arisa haja oldalt az arcába csapott, mi miatt be kellett
csuknia a szemeit. A fadarabok őrvénylő lyukban tűntek el és
váltak semmivé. Hirtelen Kirara vágtatott le az égből, rajta
Sango kiáltott fel kétségbeesetten:
-Inuyasha! Kagome!
Arisa rátekintett Mirokura, kinek a szélörvénye elnyelte a
fadarabokat, majd fenyegetően elmosolygott:
-Ezt megbánod...-azzal haja szétterült a levegőben.
Miroku arcára kétségbeesett döbbenet ült ki, amint a keze
akarata ellenére arca fele kezdett fordulni és fülét
megcsapta a szélörvény robajló hangja, melynek viharban
meghallotta apja és nagyapja halálos üvöltését, melyet
felemésztett a feketeség. A szerzetes szemei elkerekedtek:
-Irányít...Mindjárt elnyelem saját magam...-próbálta
eltaszítani magától saját tenyerét.
Arisa kacagni kezdett.
Kagome kezei reflexszerűen a föld fele csaptak és egy kis
követ ragadtak meg. Nem volt ideje a gondolkodásra,
cselekednie kellett. A kis bestia most nem figyelt rá. Arisa
elengedte Mirokut, ki gyorsan elzárta az örvényt és lihegve,
verejtékektől csillogó arccal Sagora tekintett, ki
felsegítette Kirara hátára Kagome és az eszméletlen Inuyasha
mellé. A kislány szemei fájdalmasan becsukódtak, amint sírni
kezdett és szipogó, dühös hangjával betöltötte a levegőt.
Teste körül derengeni kezdett a pusztító erő egyre hízva.
Szemhélyai eltaszították egymást és a könnyek mögül a kezén
lévő horzsolásra tekintett, mit a kő okozott neki, majd
összeszűkült pupiláját a menekülők fele kapta. A csapat
hátát dübörgés rázta meg és mikor az őrjöngő zajjal dacolva
hátra tekintettek megpillantották a széttépett és felrobbant
erdőt, melynek fái eldeformálódva beleolvadtak a földbe.
Sango meglepetten suttogni kezdett:
-Miféle őrült erő ez? Szerencsénk volt, hogy kikerültünk
ennek a szelemnek a karmai közül.
-Nem szellem volt...-suttogta kagome miközben magához
szorította az eszmélezlen Inuyashát ében hajszálaival
betakarva sebeit-Ember volt...
-Én sem éreztem szellem jelenlétét. Mégis, hogy történhetett
meg?-tekitett le Miroku a pusztulásra.
-Egy kis kődarab állította meg. Tehetetlenségemben azt
vágtam hozzá. És fájt neki...Nem hinném hogy egy szellemmel
szemben hatásos lett volna ez.
-Miféle ember az, akinek ilyen borzalmasan nagy szelemi
ereje van?
-Babának tekintett minket...
-Hogy?
-Te képes lennél végezni vele?
Miroku nem válaszolt.
-Inuyasha sem tudott vele. Nem egy kislány testébe bújt
szellemről van szó. A nagy kérdés, hogy képes lennél-e
meglátni azt, ami mögötte rejtőzik, elfelejteni azt, hogy mi
ő és végezni vele. Mert ha újra találkoni fogunk vele... Nem
tudnám megtenni...-suttogta Kagome.
Hirtelen Inuyasha kinyögött valamit és élénkülő, arany
szemeivel az őt szorongató lányra tekintett. Kagoméből
kitört a hálás sírás és kezeit a fiú köré fonta, nem törődve
a morgásával. Él...És ez a fő...

Arisa csalódottan sétált. Ma már eljátszogatott egy faluval,
de annak a babái túlságosan gyenge anyagból készültek.
Szétszaggatta őket. Még a korcs is túl gyengének bizonyult.
De az a lány nagyon veszélyes. Nem tudta megfogni...Arisa
felsóhajtott, majd unottan feltekintett a felette tornyosuló
sziklákra. Szemei hirtelen elkerekedtek, haja pedig
meglobogott a rosszindulatú szélben amint a magasban
elhelyezkedő faházra nézett, minek bejáratában egy nő tűnt
el, ki egy hatalmas tollpihéről szállt le. Arisa
elmosolyogott, miközben körülötte recsegni kezdtek a sziklák
ráncosodva, töredezve:
-Egy babaház...-töltötte be gonosz suttogása a végtelent.

Folytatás közkívánatra...