6. rész

Gyermeki kacaj-A történet új utakra tér

Az erdő vérszomjasan suhogott fekete ágaival fenyegetően
tornyosulva a menekülő nő fele. Az asszony félelemtől
elráncosodott arcával maga mögé tekintett, majd zihálva újra
megfeszítette lábait és kétségbeesetten eltaszította magát a
talajtól. Mögötte kattogó zümmögés erősödött fel, majd
menyíltak a bokrok és hatalmas százlábú emelkedett elő
ropogó végtagjaival az asszony fele tekeregve. A nő szájai
kétségbeesett sikolyra tárultak ki, amint érezte, hogy a
vonagló tapogatók hidegen megérintik a bőrét. Hirtelen
mennydörgő robaj villant fel. Az asszony a földre esett
ijedtében, amint az idegen moraj újra megrázta a levegőt és
fájdalmas sípítással összevegyülve rántotta görcsbe
meglepett testét. Zavartan maga mögé tekintett. A százlábú
testén lyukak tátongtak, mikből a vér fröcsögve buggyant
elő. A lény halott faként omlott le a földre...Az asszony
felkapta derengő tekintetét megmentői fele, kik látomásként
úsztak a megvátó napsugarak ködében furcsa botokkal a
kezükben...

Az öreg férfi nyugodtan nyújtotta ki ráncos kezeit és fonta
körül kissé remegő ujjaival az ezüstözött poharat. Rideg és
aszalt vonásai tisztelettet kívántak a körülötte lévő
emberekből amint méltóságteljesen rájuk nézett besüppedt,
öregségtől csillogó szemeivel, mosolytalan ajkairól mégis
áradt valami elégedett öröm, amint sovány és idő által
barázdákkal telitett arcával Sango fele tekintett. Szürkés
haja rendezetten volt fésülve, öreg fürtjeibe ősz hajszálak
tekeregtek bele. Száraz ajkai szórakozottan elszakították
egymást, miközben barna foltokkal teli kezei egymás köré
ropogtak:
-Ifjú hölgy, addig vagy a vendégem, míg szeretnéd.-mormogta
kedves hangjával, mely büszkén lengett a levegőben, mint a
mély selyem.
-Köszönöm nagyuram, de ígyis rengeteg időt töltöttem nálad.
-Montad már neked hogy ne uramozz.-legyintett egyet csontos
kezével és öregségtől hunyorogva kitekintett újra lógó
ráncai mögül-Itt mindenkinek csak Agg vagyok.
-Bölcs vagy és túlontúl kedves, kegyes, de igazán nem
maradhatok tovább.
-Nagyon megtisztelő Sango kisasszony hogy ellátogattál hozzám.
-Csak simán Sango.-mosolygott a lány.
-Tudod.-sóhajtott fel, mely miatt néhány másodpercig
kisimultak nyakán a tokás barázdák-Nagyon tiszteltem apádat.
Én hidd el, nagyon sajnálom hogy ilyen méltatlan halált
halt. A szellemek nem érinthették meg, nem szellem karmaitól
halt meg. Hanem...-akadt meg rezgő, öreg hangja-a saját fia
kezei által...
Sango szemeiben újra felvillantak a borzalmas emlékek. Az
éber rémálomnak az Agg nyugodt és szelíd suttogása vetett véget:
-Sajnálom ha kellemetlen emlékeket ébresztettem fel benned.
-Már hozzászoktam ehhez a rémálomhoz.-sütötte le szemeit a lány.
-Nem nézed meg, hogy min munkálkodunk, hisz ezért vezetett
ide utad. Vagy tévednék?-nézett rá barátságosan.
-A társaimat hátra hagytam a gerincnél. Nem akartam hogy a
terhedre legyenek. Nem akarom tovább megvárattatni
őket.-állt fel.
-Kérlek, hadd mutassam meg neked.-segítették fel néhány
szolga-Az életművemet...
-De...
-Semmi de...-mosolygott-Ragaszkodom hozzá. És...-fordult meg
és mosolygott feléje kedves öregemberhez illően-Ragaszkodom
hozzá hogy eljöjjenek a társaid is hozzám. Ha akartok itt is
maradhattok éjszakára.
Sango nem elenkezett. Követte az Aggot.

Inuyasha szemei dühödten dülledtek ki, amint a pimasz
forgószél peckesen átsétált rajta, majd barátságosan megállt
Kagome előtt és egy csokor virágot nyomott kezébe.
-Valami bűzlik...-morogta a fiú amint sértődötten felpattant
a földről.
Kouga rámenősen megfogta a lány kezeit és pír csillogás
közepette suttogni kezdett Kagoménak elfojtott vágytól tüzelve:
-oh kedvesem...rég láttalak. Annyira boldog vagyok hogy
megint megérinthetem selymes bőrödet.
-Én is örülök neked.-mosolygott zavartan a lány.
Hirtelen Inuyasha a farkas elé ugrott és dühtől lángoló
szemeivel maga elé tolta a lányt:
-Mint mindig...A felajzott farkas elérhetetlen álmokat dédelget!
-Már megint te? Hogy merészelsz hozzáérni te ősz puli!
-Nem tűri tovább a kifinomult orrom a bűzödet, még a végén
újra látom azt, amint egy hete megettem!
Szócsatát követte a verekedés. Kagome unottan nézte őket
Mirokuval és Shippouval, majd a hegy tetején lévő palota
fele tekintett.
A bokrok sűrűjében felvillant egy zöld szempár, mi
elgyengülten nézte Kougát, kinek lófarokba fogott haja
látomásként úszott a napfényben izmos testének
domborulataival együtt. A lány elmosolygott, majd egy kecses
mozdulattal előtört a levelek mögül.

Az Agg kinyújtotta kezét és elégedett szemeivel a dolgozó
katonákra tekintett, kik verejtékző arcukkal
visszamosolyogtak mesterük felé, miközben a parázstól
vibráló levegőben fémes csikorgás és zaj lobogott.
-Íme...-azzal az öreg átnyújtotta az egyik fegyvert.
Sango mosolyogva feléje pillantott:
-Már láttam ilyeneket.
-Igen...de ezek sokkal könyebbek és egymás után több golyót
is képesek kilőni az ellenfélre. A golyók egy különleges
ötvözettel készültek. Nagyon erőteljesek. Azonal
megmutatom.-azzal átnyújtotta a lőfegyvert az egyik
katonának, ki egy fából készült bábú fele szegezte azt.
Hosszú, várakozó másodpercek teltek el, mire a ravasz
kattant és a golyó szilánkokra szakította szét a célpontot.
Faforgácsok szállingóztak a levegőben, miközben a
megcsonkított fadarab halott látomásként bukott alá és
recsegve sikoltozva zuhant bele a lángokba. Sango szemei
meglepetten kerekedtek el. Az öregre tekintett elismerően:
-Valóban. Ilyesztő és hatékony.De valamit nem értek. Miért
kell ilyen erősnek lennie egy ember ellen, egy sima...
-Azért kedvesem...-fordult feléje bölcs, üveges szemeivel,
mik büszkén ragyogtak a barázdák völgye közt-...mert nem
emberek ellen találtam fel.
-Szellemekre vadászol?
-Pontosan...
-Elismerem, hatásos módszer de a régiek...
-...megsemmisültek. A faluddal együtt.-suttogta, amint
kimért és együttérző mozdulattal feléje fordult.
Az Agg megveregette a vállát:
-Az én falum halad a korral. Ahogy újabb fordulatot tesz az
idő kereke, úgy fejlődnek a fegyverek is. Néhány keréknyom
előtt egy egész sereg kellett a szellemek ellen. És néhány
kard. De eme eszközök segítségével meg fogjuk tanítani
nekik, hogy nincsen ragyogóbb az emberi szellemnél. Falvakat
döntöttek romba. Ez többé nem lesz így.-mormogta bölcs
hangjával mely megváltó csodaként visszhangzott.
-Remélem tudod, hogy olyan szellemek ellen, mint Naraku,
semmit sem érnek ezek a fegyverek.
-Tudom...-mosolygott majd elment Sango mellett.
Az Agg léptei sejtelmesen kopogtak a padlón. A kongó
harmóniát és a fémek csilingelő csörömpölését Sango zavarta meg:
-Mond...Bár nem annyira lényeges, de nemrég harcoltunk egy
lány ellen.
-Egy lány ellen?-nézett feléje kocsonyás ráncai mögül.
-Csak érdekel, hogy hallottál-e róla, hogy járt-e erre, mert
az ereje miatt nem lehetett nem észre venni. Csak érdekelne
hogy honnan jöhetett. A Vörös Istenőnek nevezte magát.
-A Vörös Istennő?-ráncosodott el mégjobban arca a
mosolytól-Milyen érdekes hogy egy szellem egy lány alakját
veszi fel, nyilván azért, hogy megtévesszen a külsejével,
hogy ne merd ellene használni a kardodat. De megöltétek.
Igaz?-csillogtak vén szemei.
-Igen.
-Nos...-indult újra meg-Remélem újra találkozni fogunk.
-Hát..Nem tudom....
-Én viszont igen.-hunyorgott feléje gyerekes huncutsággal-A
vendégeim vagytok. Te és a társaid.
-Igen, de...
-Rendben. Este. Várlak titeket.
Sango töprengeni látszott, mire a vénember megint
odabicegett mellé és egy apai mosollyal feléje hunyorgott
meleg szemeivel:
-Ragaszkodom...-veregette meg újra a vállát-Lesz egy kis
bemutató. De az előbbinél sokkal látványosabb. Élő célpontokkal.
-Mi?-eszmélt fel.
Az Agg lepedőkkel leborított tárgyak fele ballagott.
Elégedett arcára parány mosoly lobbant fel, amint vénségtől
remegő ujjai megmarkolták a vásznat és a levegőbe lökték
azt, mely tarajos tengerként lobogott fel. A kétségbeesett
acsargást nem lehetett hallani a fémek csörömpölése miatt,
mit a ketrecek mögött lévő szellemek hallattak.
-Az ötvözetből készültek. Mint láthatod, még egy szellem
számára is elég erős.
A bebörtönzött lények feketén tekeregtek az idegen rácsok
mögött, melyeknek félelmetes és idegen szaga terjengett a
levegőben. A lány véres és szétmarcangolt csonkokat
pillantott meg a sűrű börtönön átlátva, melyből arra
következtetett, hogy a kiéhezett lények saját magukból
ettek. A látvány döbbenetes volt. A vérben forgó szemekben
alázat, mérhetetlen düh borjánzott és még valami, melyet
Sango eddig egy szellem tekintetében sem fedezett még fel:
félelem...

Folytatása következik...