7. rész

Gyermeki kacaj-Szabad szél

A felhőktől habzó égbolton egy toll szállt. Kagura
gondolataiba mélyedve nézett le az alant elterülő tájra.
Fekete hajába pimaszul kavart bele a szabad szél
végigsimogatva arcát oly szelíd ujjakkal, hogy a nő egy
pillanatra el is felejtette, hogy nincs joga élvezni a
szabadság gondtalan levegőjét. Vörös szemei csalódottan
rebbentek meg, ujjai pedig kaserű kétségbeesettséggel
markolták meg a toll fordros tarajait. Maga mellé tekintett.
Most megengedhette magának a bánatot és a „kapzsi”
szenvedélyt, ugyanis nem követték a mérges darazsak,
melyeknek zümmögű hangja mindig utálatosan szertefoszlatta
gondolatait.
-Olyan finom szagú a szél.-suttogta, amint vágyakozva
kinyújtotta kezét a levegőbe, mely szelíd csókot nyomott
ujjaira-Bár visszacsókolhatnék...
Hirtelen elgyengült szemeire langy derengés ömlött, mely egy
fehér hajú férfit festett tekintete elé, ki fagyos, arany
szemeive ránézett és pillantásával megdermesztette izmait.
A gondolat csillagporrá esett szét, amint a nő megrázta a
fejét, mire becsukódó szeméből elfojtott, sós csepp buggyant
elő és megtagadva a levegőbe csobbant bele. Kagura dühösen
felsóhajtott:
-Hagyj békén!
Furcsának találta, hogy nem követték a darazsak. Letekintett
és hirtelen megpillantotta célpontját, melynek megkeresésére
Naraku bízta meg. A zöld mezőn fekete foltok hemzsegtek,
mint az elő sár. Még a magasból is lehetett hallani amint az
éhes és mohó csáprágók vágyakozva csattogtak a nő fele,
miközben egyetlen, ezerszájú szörnyetegként rátámadtak a
toll keltette árnyékra is.
-Pokolhangyák...-suttogta magában-a darazsak rokonai.
Mindent, legyen bár szellem, vagy közönséges halandó, élve
felfalnak. Vajon miért küldhetett ide Naraku?
Kagura szemei izzdatan kerekedtek el, amint feleszmélt.

A buja sötétségben egy vörös szempár vedlett elő és utálatos
hunyorgással rávetődött azokra a recsegő és fenyegető
ujjakra, mik a feketeségből emelkedtek ki. A férfi hosszú,
fekete haja csendesen lobogott zöldes csápjaival együtt, mik
éhes kígyókként tekeregve kavarogtak a csontos tüskék közt.
Naraku ördögi vigyort ejtett, amint tátongú ujjai közt
megjelent egy húsos tárgy, mely kétségbeesett dobogással
vergődött köztük. Hakudushi kérdően a férfira nézett:
-Nem értem. Sokkalta előbb is végezhettél volna az árulóval.
Miért éppen most?
-Azért, mert Kagurának nem átlagos halált szántam. Tudod,
hogy milyen nehéz pokolhangyákra akadni manapság?
-Értem...-mosolygott el ő is.
Naraku karmai hirtelen összeroppantak és úgy zúzták szét a
szívet, mintha az üvegből lett volna, melynek szilánkjai
meglepett sikollyal a halálba zuhannak.

Kagura szemei meglepetten kerekedtek el, miközben görcsös
ujjai remegve mellkasához kaptak. Arcára mozdulatlan
döbbenet ült ki, miközben elhomályosuló tekintetére
csalódott bágyadság derengett fel. Teste tehetetlenül bukott
előre és zuhant alá a mélybe. Látta a közeledő, hangyáktól
fekete földet... És látta őt is... Ő kísértette...Látta a
fehér hajú férfit...Érezte, amint a szél nekicsapódik
testének és a kimonója alá hatolva vadul végigáramlik bőrén.
A levegőben teste átfordult. Ujjai dermedten próbáltak
megkapaszkodni a távolodó felhőkben, de azok egyre
elérhetetlenebbé váltak, mint a messzi látomás, mely álmában
köszönt rá az emberre és elillan, mikor felébredünk.
Szemeiben végtelen, álmos nyugodtság lobogott, nem a
félelem. Az elfojtott könnyek most előbuggyantak belőle és
szabad esőcseppekkként felfele szállingóztak.
A fű lágyan simult testéhez. Érezte, aminta zöld szálak
lobogó tengere körülveszi testét, mely akaratlanul is
felbillent. Nem voltak hangyák...Csak a fű...
Álomsan előre tekintett. Bágyadt, fáradt szemei fakóak
voltak a bennük derengő könnyektől, mik végigcsorogtak
arcán, mint az ezüstös folyók. Csodálkozva tekintett
mellkasára, melyből parázsló füst kavargott elő. Utána újra
előre nézett és túl, a csobogó ezüstcseppek rejtekében
megpilantotta a fehér hajú férfit. Rezzenéstelen arca mintha
élő jégből lett volna, úgy úszott a ragyogó napfény habjai
közt, mint az elérhetetlen reménysugár, mely megtöri az éjt
és nyújt valami célt, valami támaszt, kiért a nő remegve
kinyújtotta elgyengült kezeit, ám túl távoli volt az alak.
Arany szemei nem rebbentek meg. Halkan figyelte Kagurát, ki
másik kezével mellkasát szorongata, melyen keresztül lassan
elszállt belőle az élet. A férfi kezében a kard még mindig
vibrált a támadástól. Előhúzott egy másikat. Kagura fakó
szemei úsztak a keserűségben, miközben fogai ziháló
nyögésekkel szorítani kezdték egymást.
-Már nem tud megmenteni...-suttogta magában beletörődve sorsába.
A kard pengéje életlenül szántotta végig a testét. Eddig
ismertlen melegséget érzett szétterjedni lényében. Hálásan
felemelte tekintetét a férfi fele:
-Köszönöm...
-Hol van Naraku?-kérdezte hidegen a szellem.
-Ah...A...északon...-nyögdécselte erőtlnül-A tarajos hegyek
közt...
A férfi szótlanul meredt a haldokló nőre. Kagura utoljára
felemelte fejét:
-Köszönöm hogy velem mardtál...-mosolygott szelíden,
miközben azúrkék könnyek ragyogtak fáradságtól boldog szemeiben.
Tekintete egy pillanatra elkerekedett, de aztán nyugodt
hunyorra szűkült össze. A nő hajába belefodort a szél, amint
teste lassan fogyni kezdett. Szemei lecsukódtak:
-Köszönöm...Szabad vagyok...-azzal teste elhalványult, majd
meleg fuvallattá változott, mely meglengetett néhány levelet
és egy fehér tollpihét, mely a férfi arcához dörzsölődött,
majd szabadon kavarogva a magasba szökkent és eltűnt a
tiszta napsugaraktól aranyló menny felhői közt.



A fehér, kígyózó lények körülölelték Kikyot, ki csendesen
sétált az erdőben. Meglepetten oldalra pillantott, amint egy
kislány lépett elő a bokrok közül és barátságosan megszólította:
-Hali!

Folytatása következik...