9. rész

Gyermeki kacaj-A bosszú mindenek felett...

-NARAKUUUUUUUU!-töltötte be Inuyasha üvöltése a végtelent,
amint vadul berontott a kis házba gyűlölettől szikrázó
kardjával, mely a férfi vérére szomjazva bömbölt.
Naraku parázsló szemekkel fordult meg. Tekitetében nem a
félelem tükröződött, hanem a döbbenet, ugyanis nem számított
támadásra. Zöld csápjai fenyegetően megsuhogtak a
feszültségtől vibráló levegőben, amint farkasszemet nézett
az előtte álló fiúval, kinek egymást szorító szemfogai mögül
féktelen morgás hallatszott. A férfi körül megjelent a lilás
erőtér. Elégedett, lenéző nevetése dobogva visszhangzott az
ózsdi falak közt:
-Nocsak, nocsak...Inuyasha...Micsoda meglepetés. Nem vártalak...
A fiú mögött megjelent a csapat többi tagja is. Sango
méregtől ráncos tenkitete megakadt Kohakun, ki a férfi
mögött állt.
A fiú lesütötte szemeit, mik halvány, elfojtott derengéssel
teltek meg, miközben keserű emlékek villantak fel
emlékezetében: az éber rémálom jellegzetes képei. Ahogy ott
áll, kezében fegyverével, melyről lassú, forró vércsepp
fröcsög le a földre, miközben megmerevedett végtagú
társainak szemei szegeződnek rá, melyekben ő tükröződik, az
életükben látott, utolsó mozdulattal, amint kiontja a vérüket.
Kohaku megszorította a fegyvert. Nem árulhatja el magát,
hogy újra emlékszik...
Naraku gúnyosan elvigyorgott. Megjelent Kagome is, ki egy
szent nyílvesszőt szegezett feléje, vállán Shippou próbálta
elrejteni félelmét, majd megérkezett Miroku is, ki
megfeszítette kezét, készen arra, hogy szabadjára engedje az
örvényt. Kirara acsarogva alakult át, felálló szőrével
morogva az elégedett képű férfi fele.
Inuyasha dühödt, szikrázó szemfogai mögül tajtékzó kiabálás
robbant elő:
-Te rohadt mocsok! Nem is tudom, hogy mióta várok erre a
pillanatra! Most mindenért megfizetsz!
-Te szemét!-szegezte rá Kagome is a nyílvesszejét-Eljött az
idő! Itt a vége Naraku!
A férfi gúnyosan nevetni kezdett:
-Látom nagyon kívánjátok a saját halálotokat! Ugyan...Hogyan
szeretnétek elpusztítani? Hisz nem tudjátok hogy merre van a
szívem...-azzal kezei mögül recsegő csápok tekeregtek elő,
mik hajlékony csontokként ropogtak a levegőben.
-Addig is darabokra szedünk! Meglásd. Élvezni
fogjuk!-rikoltozta a fiú, mire kardja vadul fényleni kezdett.
Naraku karjai süvítő halálként szakították fel a végtelent
és vad erővel csapódtak neki a csapatnak. Inuyasha szemei
csodálkozva kigúbadtak, amint vér melegét érezte meg az
arcán, amint az egyik, homályosan robogó kar mély árkot vájt
húsába, majd egy másik siklott el feje mellett. A szaggató
csápok szürkés hulláma lobogott teste körül. Inuyasha arca
mérgesen eltorzult, karjai megfeszültek, kardja körül a
megváltó csapás fényes gömbként mosta el az árnyékokat és
varázsolt Naraku arcára fakó meglepettséget. Fogai a magasba
hágtak, torkából a fékezhetetlen üvöltés hulláma úgy tört
elő, akár a pengéből a milliónyi „esőcseppből” álló
gyéméntvihar:
-KONGOUSOUHA!!!!!!!
A védőpajzs lilásan felragyogott vakító fényeket festve
Narakura, ki lassan eltűnt a tomboló viharban. Inuyasha
zihált. Verejtékző arccal meredt a kavargó füstre. A
védőpajzson belül ott volt a férfi. Cafatokra robbantotta
testét a támadás. Gyémántok álltak ki széttört csonkjaiból,
mégis, gúnyosan vigyorgott fél, szétszakadt arcával a fiúra:
-Csak ennyi telik tőled?-azzal a lengő darabok suhogva a
megdöbbent fiú köré gyűltek.
-INUYASHAAAAAAA!-sikítozta Kagome, miközben íját a kacagó
férfi fele feszítette.
Naraku lobogó darabjai kavargó esőcseppekként gyöngyöződtek
Inuyasha körül, miközben egymáshol közeledve tapadtak újra
össze.
-Magába olvassza!-kiáltott fel ijedten Sango.
-MIROKU! SZÍVJ BE! NEM ÉRDEKEL! SZÍVJ BE EZZEL A ROHADÉKKAL
EGYÜTT!-rikácsolta a fiú, fuldokolva a szaftos habok mögül.
A szerzetes keze megfeszült, ajkai dühödten eltorzultak:
-Sajnálom...-azzal szabadjára engedte a vihart.
A szélörvény azonban nem érte el a Narakut, mert a levegőt
azonnal gyilkos zümmögés rázta meg és egy egész, süvítő raj
száguldott fel Miroku kezén, ki elzárva fegyverét fájdalmas
üvöltés közepette hátra tántorodott és kíntól derengő
szemeivel eres, elfeketedő tenyerére pillantott.
Inuyasha arcát tiszta, kékes fények borították el, amint egy
szent nyílvessző söpörte félre Naraku darabjait. A fiú
dühödten kitört a kavargó húsvihar közül. A férfi teste
ropogva összeállt. Sötét, undorító képével fenségesen
letekintett kétségbeesett ellenfeleire, miközben keze ökölbe
szorult, melyen a medrében cuppogó szem véresen kidülledt:
-Nem tudtok legyőzni! Itt csak ti haltok meg!
A recsegő karok újra megindultak. Zúgó hulámként rontottak
rá a csapatra. Sango bumerángja alatt próbálta védeni magát
a vadul záporozó csápok esőjétől, mik a falhoz taszították.
-Sango!-üvöltött fel ijedten Miroku megfeszítve lábait, de a
halálfejeket növesztő, gyilkos karok habzó hulláma őt is elérte.
Naraku elégedetten vigyorgott, parázsló szemeiben átható
várakozás lobogott a féktelen örömmel együtt. Sango
csonttörője hirtelen kipattant ujjai közül. A tüskés karok
sziszegve indultak meg feléje arra készülve, hogy
megmártózzanak vérében és cafatokká szaggassák húsát. A lány
szemei ijedten becsukódtak, mikor füleit szaftos lehellet
csapta meg, s a vér gyöngyözve fröccsent rá az arcára, mint
a megfeketedő sár. A forró nedvek kígyózó folyója ömlött
végig elsápadó bőrén, amint kinyíló szemei előtt egy
ékkőszilánk villant fel, mely elérhetetlen, lehetetlen
látomásként bukott alá és koppant meg a nedves földön.
Kohaku állt előtte. A fiú csodálkozva tekintett a testét
átfövő, gyilkos karok kusza ágaira. Szemeiből maró könny
buggyant elő, ajkain parázsló vér ragyogott fel és folyt alá
kétségbeesetten alá, amint remegve kinyitotta száját:
-Nővérem...
A recsegő karok visszahúzódtak és elengedték a fiút. Kohaku
görnyedve omlott a földre, mint a kialvó hullócsillag, amint
zsenje vére fényét vesztve loccsant meg a vörösségtől
megtelő deszkák barázdáin. Sango feléje kapott és fuldokolva
leereszkedett hozzá. Remegő ujjaival megsimította Kohaku
maszatos arcát:
-Ne....Nem...Nem végződhet így.-szorította meg remegő ujjait.
-Nővérem.... -tekintett rá könnyektől mocskos
szemeivel-Fázom... Nagyon... Nagyon fázom...
-Kohaku...miért?-suttogta Sango.
A fiú halványadó ajkai mögül utolsó szavai forrón simították
meg a lány nedves arcát:
-Szeretlek...
Kohaku ujjai lassan elernyedtek...
Sangoból előtört a kín és a fájdalom. Miroku, utat törve a
karok tengere közt melléje omlott és átölelte, hogy enyhítse
szenvedését, majd gyűlölettől fájó szemeivel Naraku fele
pilantott. Egy darázs a férfi kezébe vitte az ékkőszilánkot,
mely feketén felcsillant ujjaiban:
-Az utolsó...Megkönnyítettétek a dolgomat...
Hakudushi feltűnt mellette és gonoszságtól romlott arcával,
gúnyos elégedettségel a döbbenettől merev csapat fele
tekintett. Kitárta kezét és a férfinak átnyújtott 2 szilánkot:
-Ezek a farkasé voltak.
-Csodás! Most mindannyian a részesei lehettek, amint az ékkő
újjászületik! Üdvözöllek titeket a világomban!-nevetett,
azzal a magasba emelte kezét.
Lilás fényeket festett képére az ujjai mögül előtörő vihar,
amint a teljes ékkő gonoszságtól szikrázó csodaként nyílt ki
teljesen, mint egy szem.

Kanna csendesen lépkedett a hegyől levezető úton, kezében
egy csecsemővel, ki egy kékes gömböt szorongatott. Hirtelen
megtorpant és üres, fekete szemeivel az előtte álló, idegen
lányra nézett, ki kuncogva megszólította:
-Szijja!

Hakudushi feje hátra csuklott. Értetlen tekintetével a
döbbenettől elkerekedett szemű Narakura meredt, majd
pattogva semmivé porladt szét. Naraku eltorzult arcával
testére meredt, kétségbeesett hörgése úgy ömlött szét a
levegőben, mint kíntól elhaló csápjai:
-Hogy lehet ez? Mi történt?
-Naraku szíve...Elpusztult...-suttogta Miroku.
A férfi haja vadul lobogott, miközben foszladó testéből
ragyogó fényalábok törtek elő, mik fakóvá tették alakját,
majd elnyelték kigúbadt szemeivel együtt.
-Ki volt az a szemét?-morgott Inuyasha-Mert nem én!
-Inuyasha. Jól vagy?-lépett oda mellé Kagome.
-igen. Köszönöm.-mosolygott, de tekintete újra eltorzult,
amint a kialvó fények fele tekintett.
A régi Naraku volt elterülve a földön, nem a legyőzhetetlen
szuper-lény. A férfi megtörve, keserű arccal felállt lila
kimonójában:
-Nyomorultak...-azzal elgyengülten elesett.
-Kit nevezel nyomorultnak te féreg?! Itt a vége!-acsargott
Inuyasha.
-Miért nem halt meg?-nézett rá csodálkozva Kagome.
Naraku teste körül rosszindulatú aura kezdett el ragyogni,
miközben dühtől véres szemeivel a csapatra nézett kusza,
fekete hajának fátyola mögül. Felpattant, utána egy
magabisztos mozdulattal eltaszította magát a földtől és a
házból kiugorva egy sziklára vetette magát.
-ÁLLJ MEG TE MOCSOK!-üvöltötte a fiú, amint a férfi fele
tekintett.
Naraku gúnyosan hunyorogni kezdett és elégedetten a magasba
emelte az ujjai közt szikrázó ékkövet:
-A szent ékkő még nálam van! Új testet alkotok magamnak és
elpusztítalak titeket! Ez a világ már az enyém!-de
magabisztos szavai lendületüket vesztve viszaömlöttek
testébe, amint a ragyogó kő hirtelen megreccsent.
Inuyasha kétségbeesetten nyújtotta ki kezét, torkából a
tiktakozás vad árja robbant elő, amint arany szemeiben vadul
fénylettek a szilánkokra törő ékkő fényei.
-A SZENT ÉKKŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ!!!!!!!

Kaede messziről meglátta az ismerős fényeket, mik villogó
hullócsilagoként szétszéledtek a levegőben. Arca döbbenten
eltorzult, amint nyögve a földre ereszkedett:
-Már megint?

Inuyasha maga mögé tekintett. Kikyo bukkant fel a
sötétségből, kifeszített ijjával még mindig a
meglepettségtől fuldokló Narakut nézve. A nő szó nélkül
elsétált a fiú mellett, majd kiugrott ő is a házból és
látomásként leereszkedett a férfi fele.
A papnő emlékezetében rengeteg emlék gyúlt fel, miközben
fekete, lobogó hajával megközelítette Narakut.
Maga előtt látta, amint elesik a kikötő deszkáin, de
Inuyasha elkapja, majd a karjai közé zárja a pír napsugarak
függönyében.
Maga előtt látta saját magát, amint lassú csókot nyom a fiú
ajkaira.
Maga előtt látta saját magát és Inuyashát, ki vadul
átölelte, de ő ellenkezett. Végül tiltakozó ujjai
elernyedtek, majd viszonozva szorongatni kezdték a fiú
kimonóját, olyan mozdulattal, mintha sosem akarná elengedni,
mintha örökre a karjaiban akarná tartani.
Maga előtt látta Inuyashát, míg ő a levegőben úszva esett le
a sziklához távolodva tőle, egyre elérhetetlenebbé válva,
mint egy hajnali látomás.
-Isten veled...Inuyasha...-suttogta magában.
Kikyo kecsesen Naraku mögé huppant. A döbbent férfit
hirtelen lélekrablók gyűrűi vették körül, mik mozdulatlanná
tették, körültekerve tiltakozó testét.
Fenntről visszhangzott Inuyasha rikácsoló hangja, de nem
törődött vele a papnő. Dühödten átölelte a fehér kígyók közt
vonagló férfit, ki furcsa, rekedt hangon maga mögé tekintett:
-Kikyo...Mit akarsz?
-Te az enyém vagy...-sziszegte a nő-Most megkeserülöd...Meg
fogsz lakolni minden ocsmány tettedért...a túlvilágon!-azzal
vörös tűzfal lobbant fel körülöttük.
Naraku artikulátlan visítása szánalmas robajként vájta fel a
levegőt, amint teste lassan eltűnt a mennyeket nyaldosó,
sorvasztó tűzvihar bugyraiban Kikyoval együtt...

Folytatása következik...