12. rész

Gyermeki kacaj-Kitör a háború
Figyelem! A kiemelkedően véres jelenetek miatt erősen
korhatározott!

Az Agg természetes nyugalommal az arcán tekintett le a
sziklás domb tarajairól, miközben vállára hajtott köpenyét
méltóságteljesen lobogtatta a feszültségtől vibráló szél. Az
ég elborult, a gát mögött hömpölygő vízre sötét fellegek
vetődtek, mik leperegtek a habokról, majd elérve a
sziklákat, fenyegető árnyakat festettek az öreg rezdületlen
arcára, ki csodálkozó elégedettséggel a vöröslő felhő fele
pillantott. A katonák serege izgatottan a magasba emelte a
fegyvereket.
-Nyugalom...-dörmögte szelíd nyugodsággal az öreg, amint a
félelemtől verejtékző emberekre nézett-Nincs semmi okunk a
félelemre. Nekik van...
A gonosz felleg feléjük ért. A menny sötét habjai éhesen
acsarogva gomolyogtak. Hirtelen óriási démonvarjúk szálltak
alá belőle. A puskák mennydörgő hangja kissé megtántorította
a szárnyas szörnyetegeket, ám azoknak mohó szemeiben véres
elszántság gyúlt és kitárulkozó karmaikkal a tömegbe kaptak.
Egy katona feje fröccsent fel a levegőben, amint egy nyáltól
habzó csőr kitépte testéről, majd egy kéz emelkedett fel és
bukott alá, akár egy halálos hullócsillag, mely bugyogó
vércsíkot húzva maga után tűnt el a puskáktól villogó
tömegben. A varjúk sipító, artikulátlan rikácsolása elhalóan
buggyant elő csőrükből, amint golyóktól telten csapódtak be
a földbe kifeszített, görcsbe rántódó szárnyaikkal, de még
így, holtan is próbáltak a tömegbe zuhanni, hogy tátva
maradt állkapcsukkal felszakítsák ellenfeleik húsát. A
madarak tollas hullái esőként záporoztak az égből. A katonák
próbálták elrejteni félelmüket, amint megállás nélkül
tüzeltek a levegőben úszó varjakra. Végül a köröző madarak
mögül előtörtek más démonok is. Az emberek gyűlölettől torz
arccal lőttek a bestiákra, miközben kifeszített képükre
parázsló vilámokat nyaldostak a dörrenések. Egy bikaszellem
nyársalta fel a tömeg kisebb részét, majd vért okádva
fúródott bele a talajba. A vérszomjtól röfögő disznók
villogó szemekkel főtték át az útjukba álló embereket és
szellemeket is, míg undorító okádásuk közé, mely húsos
pacaként fröccst szét a levegőben, fekete lé nem kezdett el
csorogni, mely zsíros torkukon akadt. Villámokként dörögtek
a puskák. A tátongó koponyák és vilódzó, kidülledt szemek
kígyózó rengetege mögül kétlábú gyíkok ugrottak elő és
áramvonalas, előrenyúló pofájukat megmáróztatták áldozatuk
vérében, amint mohó vággyal téptek ki olvadozó
húsdarabokat az előttük harcolóból, legyen az ember, vagy
szellem. A levegő megtelt keserű vérrel és halálhörgéssel,
miközben a lobogó fű útjaiból a vérfolyó szaporán bugyogott.
Egy óriási imádkozó sáska ragyogó karjaival szeletelte húsos
kockákra a katonákat, míg csáprágói le nem szakadtak
szétrobbanó szemei közt, mely sárgás levével spricccelt
szét. Egy ember alakot öltött kígyó fonta gyűrűi közé az
embereket és egy acsargó patkány tépte le az egyik őrjöngve
sikítozó férfi kezét. A csontok ropogása horrorisztikus
kórusként recsegett a friss, szétmarcangolt bensőségek
orrfacsaró bűzével. A gyíkok farkukkal egynesúlyozva
ugráltak a szellemeken és sipító falkaként csipaszkodtak
bele ellenfeleik torkába. Egy férfi kitört lábaival, mikből
cafatokban fehérlett a csont, sírva rohant a öregember fele,
míg egy kígyó leterítette és fogaival szétdurrantotta
szaftos beleit. A halál bűze átjárt mindent.

Sango és Miroku ijedten rohantak a palota útvesztőin. A
halál bűze megérintete őket. Rohantak a fegyverek fele, mire
előttük kicsapódtak a falak. A füstölgő homály mögül egy
gyík lépett elő. Karmai éhesen kopogtak a köveken, miközben
a pikkelyes ráncok közt villogó, vörös szemeivel rájuk
meredt. Hosszú pofája nyálazva kitárult. A pár egyet hátra
lépett:
-Szerintem nem erre kellene menni...
Shippou vacogva hátrált, mire mögötte egy forró nyelv fehér
nyálkában fürödve lehelte meg elsápadó testét. Sango egy
gyors mozdulattal fejen rúgta az eltátott szájú gyíkot, majd
futni kezdett a szerzetessel és a kis rókával. A fenevad
gyorsan felkelt és levegőben lengő farkával lecsapta a lány
vállán sikoltozó Shippout.
-Shippou!-üvöltött fel Sango, de nem tudta elérni, mert a
sziszegő falka feléje kapott. A kis róka sírva rohant
tovább, be a műhelybe, nyomában a vérszomjtól sipító
gyíkokkal, a lány pedig Mirokuval zihálva futott tovább a
fegyverekért.

Kouga ijedten megtántorodott Kagoméval a vállán. A gyilkos
szellemek acsarogva magasodtak feléjük. Egy kígyó mosolyogva
a furcsa párra nézett:
-Nocsak...Te is szellem vagy. Csak nem elárulsz minket, hogy
egy halandót védelmezel?
-Törődj a magad dolgával pikkelypofa!-azzal lerakta Kagomét
és üvöltözve ellökte magát a földtől. A kígyó fájdalmasan
felsziszegett, amint a farkasfiú belekönyökölt a testébe.
Kouga kezei dühödten ökölbe szorultak, miket belemártott egy
röfögő disznó hurkái közé, mely meglepetten a földre zuhant,
majd egy óriási molyt sorozott meg ütéseivel, mik villogva
ragyogtak a levegőben. A mérges szellemek körülvették őket.
A vöröslő rengeteg mögül egymás után robbantak elő az
iszonyatos fejek és a tépni akaró karmok. Kouga vadul
felüvöltött, amint egy kéz megsértette a mellkasát, majd
villogó szemfogait belevájta a pikkelyek közé egy egy
verejtékző mozdulattal kitépte helyéről. Egy koponya mélyedt
bele a vállába, mit morogva széttört, majd egy szem meredt
rá a tekergő csápok mögül. A fiú üvöltözve a magasba
szökkent és megpörgött tengelye körül, eltaszítva a feléjük
tátogó rajt. Hirtelen egy sáska csáprágója robbant elő
Kagome mellett és villogva feléje kapott. Kouga elkerekedett
szemekkel felnyögött, mire fogai mögül a kétségbeesett
rikácsolás robbant elő nyálával és véres verejtékével együtt:
-KAAGOOOOOOMEEEEEEE!
A lány védekezően maga elé kapott. Hirtelen egy fehér árny
bukkant fel és csapta ketté a rovart. Ayame zihálva Kouga
felé fordult:
-Érted teszem...
A fiú nem tudott elmosolyogni a fáradságtól, szemeiben mégis
tükröződött valami meleg boldogság, amint Ayamével együtt
támadt neki a döbbent falkának és ökölbe szorított kezével
közéjük csapott.

Shippou ijedten vacogott a műhely hatalmas fémládái és
fegyverei rejtekében. Látta, amint 3 gyík belépett a
terembe. A fenevadak mélyet szippantottak a levegőből. A kis
róka remélte, hogy nem érzik meg a szagát az idegen
gépezetek illata miatt. A fémes bűz miatt a hüllőpofák húsos
ráncain csalódottság és undor burjánzott fel, miközben
kopogó karmaikkal megindultak a vadászatra.
-Hol vagytok?-sírt magában Shippou.
A gyíkok szaporán szimatoltak. Nyugodtan, kimérten lépkedtek
acsargó fejükkel végigpásztázva a termet.
-Mindjárt megtalálnak...-nyögte a kis róka.
Lassan hátrálni kezdett a ládák buja ösvénye közt, mire
meglökött egy fegyvert, mely csörömpölve a földre zuhant. A
gyíkok izgatottan felkapták a fejüket. Csodálkozó pofájukat
oldalra bilentették, miközben lobogó farkukkal egyensúlyozva
néhány kecses és kifinomult ugrással a zaj irányába
szökkentek. Az egyik morogva megszimatola a tárgyat. Shippou
tovább kezdett hátrálni. Hirtelen lobogó forróságot érzett
meg maga mögött. Szemit sírva behunyta. Egy kályha
parázslott mögötte. A kis róka próbálta visszafolytani a
lélegzetvételét, amint fogaival ajkába mart, nehogy
elüvöltse magát a fájdalom miatt. Könnyeit leküzdve
kitekintett a dobozok mögül. Éhes morgás siklott végig a
levegőn, miközben a nyál mohón előhabzott a felvillanó
agyarak mögül, majd cuppogó nyelés locsant fel, amint a gyík
egyenesen rátekintett Shippoura.

-HOL VAGYTOK? GYERTEK MÁR! MIT SZERENCSÉTLENKEDTEK ENNYI
IDEIG? SZABADÍTSATOK MÁR KI!-üvöltözte Inuyasha, amint vadul
vonaglott a láncok közt.
Hirtelen hullámzó sipítás vegyült a hangjába, majd a dühödt
karmok karistoló hangja az ajtón túlról.
-Hogy miért nem tudom befogni...-morogta.

Sango megpillantotta az Aggot. A sziklák közt állt és
tisztes távolságból nézte a véres csatát fekete páncélú
testőre kíséretében. Miroku a lányra nézett.
-Megyek és megkeresem Kagomét!
-Rendben. Ő az enyém...-mutatott az öreg fele.
-Sango...
A lány megfordult, mire a szerzetes megfogta a kezét:
-Vigyázz magadra...
-Te is...
A szerzetes mosolyogva bólintott, majd a szellemek tengere
fele kezdett el futni. Vigyázni fog magára...
Nem akarta hogy aggódjon miatta...
Már régóta érezte...
Égett a keze...
Nagyon égett...

Az Agg arcán elégedett mosoly lobogott. Barázdált arca
kísértetiesen fénylett a vörös felhők előterében. Sovány
hurkái megrándultak, amin unottan köhintett egyet, majd
csillogó szemeivel újra rámeredt a csatamezőre. Hirtelen
valami hideg dolgot érzett meg a torkánál, mely ráncainak
völgyét kezdte mélyíteni. Sango gyengéden a húsához
szorította a tőrt:
-Ne mozdulj...
Kiyokotsu hörögve készült előrántani fegyverét, de az
öregember egy szelíd mozdulattal lecsitította, majd
mosolyogva hátra nézett.
-Mi a baj Sano? Megölnél egy védtelen öregembert?
-Betörtek a palotába...-suttogta a lány-Ezt a csatát
elvesztetted...
-Amíg egyetlen emberem is talpon áll, addig nem.
-Hívja vissza őket...Hány embert akar még feláldozni?
-Feláldozni? Ha meg is adnám magunkat, úgy gondolod a
szellemek megkegyelmeznének nekünk?-mosolygott bölcsen.
-Engedje el Inuyashát...
-A fiút?
-Hol a kulcs?-sziszegte.
Az Agg intett egyet, mire Kiyokotsu sietősen eltávozott.
Sango megkönnyebülten felsóhajtott, mire az öregember
barátságosan dörmögni kezdett:
-Többé nem kell aggódnod a fiú miatt...Elküldtem Kiyokotsu
barátomat, hogy ölje meg...
Sango arca eltorzult:
-Maga...
-Kedvesem...Még nem terítettem ki minden lapomat. Csakis
egyetlen erő képes széttörni azokat a láncokat...-suttogta
elégedetten, miközben becsukta szelíd, öreg szemeit.
Sango tekintete meglepetten felvillant, mire a tőr kirepült
a kezéből, morajló hang ömlött a testébe, mely a csotjaiig
hatolt feszes, tehetetlen görcsbe rándítva izmait, és a
levegőbe emelte...
Azz Agg kinyitotta boldog szemeit, egy süvítő mozdulat
kíséretében megfordult tengelye körül, és kinyújtotta
ropogó, csontos ujjait:
-Tessék kedvesem...Itt van a kulcs...Itt áll előtted...

Folytatása következik...