1. Rész

Tikkasztó hőség volt. Egy legalább 35⁰C-os nyári napon egy lány sétál hazafelé a gyógyszertárból. Semmi kedve nem volt hazamenni. „Az a feszült légkör…szörnyű hogy nem tudják abbahagyni egymás szekálását. És még ez a meleg is. Észre se veszik de beletipornak egymás lelkébe. Pedig még csak nem is gondolják komolyan.” Leült egy padra és élvezte az enyhe szellőt ahogy meglengeti barna haját. Vagyis inkább barna, vállig érő melírozott haját. Eszébe jutott hogy a barátaival megbeszélték, hogy elmennek moziba. De ha a legutóbbi próbálkozását előidézte, inkább felhagyott az ötlettel.

„De…miért nem? Nem értem, hiszen a moziban hűvös van…aha…értem. Persze, nem baj…Szia.” -Így kezdődött az egész. Zsófi lemondta, mert anyukája nem engedte el a nagy melegben. Emlékszem az egyik ballagáson lefejelt egy széket, miközben elájult. Elég durva volt. Felhívtam a többieket hogy nem jön és csak hárman leszünk az ötből. Dia eleve lemondta, mert nem akarta megnézni azt a filmet, még a többiek kedvéért se. Ennyit Diáról.

„Mi? De nem mondtad nekik hogy már van foglalva hely? Már egy hete tudsz róla…aha…persze…szia.” Kriszti, a legjobb barátnőm, azért mondta le mert az anyja aznap tudatta vele hogy elutaznak. A hangjából ítélve nem nagyon tiltakozott. A másik Zsófi pedig azt mondta hogy ne menjünk a többiek nélkül, meg hogy meg van neki. Ez aztán kifogás a javából. „Ezek nem igazi barátnők kislányom-hallatszottak a fejében édesanyja szavai-majd találsz igazi barátnőket a gimnáziumban”

„Igaza van. Ezek nem voltak igazi barátok. De már egy év eltelt a gimnáziumból, és nem nagyon érzem hogy közel kerültem volna valakihez. Nincsenek barátaim…nincsenek”

Ebbe még bele se gondolt, csak akkor amikor édesanyja említette. „Jajj…hát vinni kell neki a gyógyszert én meg itt ülök és tétlenkedek” Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre se vette az előtte álló alakot, így természetesen nekiment. Szegény lány leseggelte a földet és kiborult a sok gyógyszer.

-Elnézést-kért bocsánatot Kati, mivel így hívták. De az idegen nem adta jelét annak hogy megbocsátott-e, vagy dühös, ezért Kati felnézett. A férfi szeme piros volt, a haja és a bőre szinte összeolvadt olyan fehér volt mind a kettő. „Biztos albínó…”

A férfi odanyújtotta a kezét hogy felsegítse. Kati megfogta a kezét, de ezzel az érintéssel együtt érzett valami mást is. A szíve kihagyott egy dobbanást, és minta egy pillanatig elvesztette volna a látását. De amikor felállt már nem érzett semmit. „Milyen fura…”

-Köszönöm-az idegen erre sem válaszolt, csak elsétált és eltűnt az utcasarkon. Nem is törődött a férfival, gyorsan felkapkodta a szétgurult dolgait és hazarohant.

-Anya! Hazajöttem!

-Áh szia. Gyorsan túl akarok lenni rajta.- Kati odaadott egy dobozt

-Ha nem haragszol én ezt nem nézem végig-azzal bevonult a szobájába. Nem szerette volna látni ahogy magába szúrja a tűt. Az édesanyja eltörte a lábát és hogy ne alvadjon meg a vér a bokájában szurkálnia kell magát. Ekkor megcsörrent a mobilja.

-Privát hívó? Ki lehet az?…Igen?…Nem megy most nyaralok…Hát ez van…Szia.

Kriszti hívta, hogy találkozzanak. De a múltkori mozi eset után nem sok kedve volt vele lenni.

A délutánja szokásosan telt. TV-t nézett, olvasott megcsinált néhány dolgot az anyjának.

Furcsa álmot látott aznap éjjel…nem volt hosszú: álmában az idegent, látta, akinek nekiment. Mélyen a lány szemébe nézett. Aztán megszólalt:

-Még találkozunk kedves…-ijesztően mély hangja volt és furcsa akcentussal beszélt. Aztán a szeme felizzott és…felébredt. Fura volt, kipihentnek érezte magát, de nem látott semmit. ”Biztos még éjszaka van…”Aztán meghallotta a hangot amire felébredt. „Légkalapács? Nem értem…az éjszaka közepén? Aztán több hangot is hallott, léptek zaja, madárcsicsergés. „Reggel lenne? Az nem lehet, hiszen vak sötét van…”aztán meghallotta a nővére hangját, ahogy anyjának felteszi a kérdést:

-Mit kérsz reggelire?

„Ez nem lehet, ez egy rémálom…ilyen nincs…én…MEGVAKULTAM!”

Síkítás törte meg a „csendet” aztán berontottak a szobájába:

-Mi az Kati? Mi a baj?- kérdezték a lányt. Rémülve vették észre hogy nem a zöld szem néz rájuk…A szeme ezüstös szürkévé változott.

-Én…én…-dadogta a lány könnyes szemmel-nem látok.

Édesapja és a nővére döbbenten álltak az ajtóba.

-Irány a szemészet. Most!- segítettek a lánynak felöltözni, majd édesapja elvitte, mivel a nővére otthon maradt a törött lábú anyjával.

A szemész nem tudott mit kezdeni a lánnyal. Fogalma sem volt róla, mi történhetett vele. Ilyet még sosem látott.

-Hihetetlen…semmi szürkehájog vagy valami, a röntgen alapján a szeme egészséges. Fel nem foghatom -a lány nem szólt semmit. Azóta nem szólalt meg mióta elhagyta a szobáját.

-Ezt muszáj látnia…

-Kinek?- szólalt meg hirtelen a lány.

-Egy japán kollegámnak. Igazi szem zseni. Iszonyatosan jó agy. Talán van gyógyír a maga bajára.

-Japán? JAPÁN?! Az a világ végén van.- tajtékozta az apja.

-Nem ér meg ennyit a lánya szeme világa?- kérdezte őszintén a szemész.

-Dehogynem…

-Legalább gyakorolok a nyelvvizsgára. Úgyis japánt tanulok. Kimehetnék cserediáknak vagy valami. Úgy biztos olcsóbb ha egy család fogad be addig. Megengeded apa?

Hirtelen még a szeméről is megfeledkezett.

-Hm……..ezt még meg kell beszélnem anyáddal…