Útinaplóm

(1. rész)

Béke éve, hatodik szakasz

Konnichi wa! Bár nem tudom, mi a jó ebben a napban… A nevem Sesshomaru és azt hiszem, nemrég múltam 16 éves… De nem számolom… Mindegy…

Utóbb megfogadtam, hogy nem fogok többet írni a naplómba. Ez most is így van! Ez egy másik! Ravasz, mi? Na jó, nem az, de más magyarázat nem nagyon van. Kivéve azt, hogy valahova ki kell, hogy öntsem háborgó szívemet, különben belehalnék a bánatba…

Igen, még mindig nem tettem túl magam a történteken… Úgy érzem, miattam történt mindez… Miért is szült meg anyám? Miért, mikor apám nem is szeretett, és csak nyűg voltam mindenki nyakán! Miért élek? Miért? Ezt kérdezem magamtól minden percben… Nyomorult életem minden egyes percében!

Megígértem, hogy többé nem gondolok a múltra… De azért kicsit csak merenghetek, nem?

- Nem! – Kiáltja a belső én – Hagyd abba, vagy megint bömbölni akarsz? Emlékezz, ki is vagy! Sose feledd!

Igaz… Én vagyok Sesshomaru, a nyugati tartományok ura. Az a napló, amit most is a szívem alatt hordok, a gyermekkorom… Csupán emlék… Felnőttem… Életem egy másik korszakát élem… Egy boldogabbnak ígérkezőt… és ugyanakkor borúsat… De majd jobbá teszem!

Reggel volt… A földön feküdtem, kezemben egy üveg volt, ami már üresen fénylett a felkelő napban. Iszonyatosan kongott a fejem…

- Vajon mennyit ihattam már megint? Be kellene fejeznem… Ez szánalmas…

Felkeltem, eldobtam az üveget jó messzire.

- Üdv a Napnak! – Kiáltottam a nagy semmibe…

Csámpás járással a folyóhoz közeledtem. Megmostam leizzadt, szakészagú testem, megmostam a hajam is, aztán kifeküdtem a fűbe… Úgysem jött arra senki… Nyugodtan feküdtem ott, és tűrtem, hogy párologjon rólam lassan a víz… Közben megint elaludtam. Már jó ideje rosszul alszom, inkább csak pihenni szoktam mostmár. Többen azt hihetnék nem is alszom. Pedig alszom, csak pár naponta. Mivel csak néhány napot bírok ki alvás nélkül, aztán pedig muszáj egy kicsit szenderegnem, különben eldőlök, mint egy darab fa. Vicces lenne, mi? Na szóval aludtam…

Újra a régi kastélyunkban voltam… Apám éppen kardjait fényezte, Izayoi a kertben sétálgatott, Inuyasha meg egyre csak kiabált:

- Sesshomaru! Bátó! Ki tyudom mondani a nevedet! Sesshomaru! Hol vad? Dere ide!

- Inuyasha… - Mondtam volna, de nem volt hangom. A kezemre néztem, de nem láttam őket! Láthatatlan voltam! Mintha nem léteznék…

- Hagyd, Inuyasha! – Szólalt meg apám, és magához intette öcsémet – Sesshomaru már nem jön vissza. Örökre elment…

Nem hittem a fülemnek… És a szememnek se… Apám könnyezett… Az a hatalmas, erős szellem, akit volt szerencsém apámként becsülni és szeretni… Könnyezett… Miattam…

- Apám! Inuyasha! Öcsikém! Itt vagyok!

A családom képe csak távolodott és távolodott. Rohantam utána, de nem értem utol. Örökre elveszett… Örökre…

- Örökre… - Ébredtem fel, kinyitva pislákoló szemeimet, amik sós könnyeimtől voltak nedvesek.

- Már megint kísértenek a rémálmok… Legalább megszáradtam…

Felkeltem, és magamra vettem ruháimat, melyek szintén megszáradtak, mivel azokat is kimostam előzőleg.

Elindultam. Gyalog, mint mindig. Valami közlekedési eszköz kellene nekem… Egy úr csak nem mászkál gyalog… Mi lenne megfelelő? Egy ló? Nem… Az embernek való… Szamár? Ugyan! Nem vagyok én csacsi! Egy madár talán? Bah… Prüszkölök a tolltól… De a repülés terve jó… Mi tud még repülni? Hm…

Ahogy így tűnődtem, valami hatalmas szárnyas teremtmény száguldott el fölöttem. Valaki ült rajta, és egy lánccal hajtotta, hangosakat kurjongava.

- Megvan! Egy sárkány! – Csaptam öklömmel a tenyerembe. Hát persze! Mi más lenne hozzám illőbb?

- Hé, te! Ott lent! – Szólt le a sárkányon lovagló szellem. Szakálla volt, teste akár egy kőtömb, hátán egy nyílpuska.

- Elvigyelek? – Jött lejjebb a fekete pikkelyes állat hátán.

- Ha megtennéd…

- Hogyne, ifjú! Pattanj fel!

Felugrottam a háta mögé. Felemelkedett a hatalmas jószág, egyre feljebb a felhők közé.

- Hová mennél, úrfi?

- Nem tudom biztosan…

- Egy vándor, mi? – Mosolygott rám.

- Eh… Igen…Uram… Ömm… - Próbáltam megszólítani.

- Kuroi-ryu! Kuroi-ryunak hívnak, de szólíts csak Ryunak, rendben?

- Igen, köszönöm. Az én nevem Sesshomaru.

- Örvendek… Nos, mit akartál?

- Ja, igen. Csak annyit, hogy honnan lehet egy ilyet beszerezni?

- Mit? Ja, Kikura gondolsz?

- Kiku?

- Igen, mert lány a kicsike… Beszerezni? Hú, ifjú! Az nem neked való! Túl veszélyes…

- Az a második nevem, uram!

Ryu csak mosolygott, aztán kanyarodásra késztette Kikut, a fekete sárkányhölgyeményt.

- Szóval egy sárkány kellene? Tudom, hol tanyáznak…

- Kérlek, vigyél oda!

- Na, na! Nem elég csak ott lenni! Tudni kell, hogyan fogod el!

- Te tudod, vagy nem?

- Igen, de ha saját sárkányt akarsz, neked is meg kell tanulnod. Még mielőtt elfognád…

- Aha… - Lombozódtam le kissé.

- Nyugalom, úrfi! Majd én megtanítlak!

- Valóban? – Néztem rá reménytelt szemekkel.

- Persze. De figyelmeztetlek! Nem lesz könnyű…

- Mi az ebben a nyavalyás világban?

- Való igaz, ifjú! Úgy hiszem, meg fogjuk érteni egymást…

Ryu elvitt egy hegy tetejére. Odafenn lakott ő, és pár sárkánya: Kiku és Kara, a lányok, Kayo és Kyno, a fiúk. Volt pár kicsinyük is, de azok még nagyon picik voltak. Mikor leszálltunk, egyből nyivákolni kezdtek anyjuk után.

- De aranyos…

- Ugye? Drága ám egy ilyen…

- Eladod?

- Kell?

- Nem…

- Jó… Mert úgysem adtam volna! Még nem eladhatók. Túl kicsik…

Megsimogattam egyet. Még puha volt a bőre, ami majdan kemény, pikkelyes lesz. Csoda… Valami, ami nem harap meg egyből… Tch!

- Na, gyere Se… eh… Hogy is hívnak?

- Sesshomaru!

- Jaj, bocsáss meg… De rövid az eszem… Mondd, nagyon zavarna, ha egyszerűen csak Sesshonak hívnálak?

- Eh… Nem… Csak nyugodtan… - Nem mondtam ellent, mert akkor talán még árnyékszéknek (Secchin-mau) nevez el… Azt meg végképp utálom… És a pusztító amúgyis illik rám, úgy hiszem… Hih!

Egyszercsak zörgést hallottam a kis ház mögül. Odamentem, és egy ketrecet láttam, amibe egy kétfejű fiatal sárkánykölyök volt bezárva.

- Őt miért tartod ketrecben?

- Ja, Aunt? – Követett a férfi – Túl vad szegény. Még elszökne…

- Oh… - Néztem rá, majd a sárkányra. Amint szemünk találkozott, a teremtmény abbahagyta a zúgolódást, és egészen nyugodt volt.

- Honnan szerezted?

- Fogtam! Mit gondoltál? – Förmedt rám.

- Bocsánat… - Néztem a kis rabot - Szegény pára… - Gondoltam magamban, majd elmentem onnan.

Ryuval azután elkezdtük a gyakorlást. Pár napot nála töltöttem, fent a hegyen. Azon a bizonyos napon is, mikor indultunk volna arra a helyre, ahol a sárkányok tanyáztak, mint általában, Kiku nedves, nyálkás nyelve ébresztett, amint végignyalja az arcomat.

- Fúj, Kiku! – Toltam el magamtól – Menj, nyalogasd Kayot!

- Ébresztő! – szólt Ryu Kiku hátáról – Indulunk! Ülj fel szépen Kynora és menjünk!

Tudniillik Kynon tanultam meg repülni. Ő volt a legszelídebb mindközül. Zöld volt… Sötétzöld… Valamiért szeretem a zöldet… Felszálltam a hatalmas zöldség hátára, és a szájába tettem a láncot, két végét kezemmel erősen fognom kellett, különben kirántotta volna…

Útra keltünk. Egy magas hegyig szálltunk, egész fel oda, ahol én mindig azt képzeltem, hogy valami Nirvána kapuja van… De úgysem jutnék be oda… Amúgysem volt ott semmi, csak egy tucat felhő, és… Barlangok a hegy oldalában… Sárkányoké…

Egy elé leszálltunk mindketten.

- Szimatolj, Kiku! – Parancsolt Ryu.

Kiku hallgatott a parancsra, és nemsokára éles hangon felsikított… Na de nem úgy, mint egy lány! Aki hallott már sárkányt, az tudja, hogyan! Nos…

- Egy nőnemű… Ez jó lesz neked…

- Szerintem is… Akkor megkísérlem…

- Tedd azt! És ne feledd, mit tanítottam!

- Igen, igen… - Kivettem Kyno oldalnyergéből egy vastag láncot, és lassan közelítettem befelé.

Az asszonyság aludt éppen. Pont úgy nézett ki, mint Aun! Lehet, hogy a mamája? De akkor… Ryu… Ellopta tőle? Ezt nem gondoltam volna…

- Na, mi lesz? – lépett be az említett szellem. A sárkány rögtön felkapta a fejét hangjára, és hangos ordításba kezdett. Ryu és én rohantunk kifelé, de a hatalmas bestia felkapta társamat, és repült magasra fel.

- SEGÍTSÉG!

- Jaj, ne! – Tűnődtem, mit csináljak… - Megvan!

Ryu a nyergében hagyta a nyílpuskáját, azt felkaptam, és céloztam vele.

- Ne, Sessho! Ha megteszed, leejt a mélybe és rádtámad utána!

A fff… Most mit tegyek? Igen! Megvan! Egy nyílhoz erősítettem a láncot, és úgy céloztam vele, hogy az megakadjon valahol a sárkány testén. És HUSS! Repült a nyíl, megrekedt a sárkány pikkelyei közt, és a lánc magával rántott.

- ÁÁÁÁÁÁ!!!

Aztán valahogy felmásztam a bevadult jószágra, a láncot a foga közé dobtam, és zuhanásra kényszerítettem. Sikerrel…

- Ügyes vagy… Megmentettél! És tiéd a sárkány… - Dicsért meg mesterem.

Magunkkal vittük a ’zsákmányt’ Ryuhoz. Ott kihoztam Aunt hozzá.

- Mi az ördögöt csinálsz??? – Ordította Ryu vörös fejjel.

- Joga van látni a fiát!

A két sárkány valósággal ölelkezett. Aztán a kicsi nyöszörgött valamit, a nagy nyivákolt, aztán nagy nehezen elrepült.

- Mi folyik itt? – Csodálkoztam.

- A mami hazarepült, mert több kicsinye is van…

- És te ezt honnan tudod?

- Értek hozzá…

- És Aun?

- Veled akar menni…

Aun közelebb merészkedett hozzám, és mindkét feje lenyalta az arcomat.

- Hééé! – Simogattam meg kicsit lószerű nyakát. Egész különleges egy jószág…

- Mostmár a te sárkányod. Vigyázz rá!

- Azt teszem! Köszönök mindent!

- Bármikor szívesen látunk, igaz?

A sárkányok boldogan üvöltöttek, nyakukat kinyújtva.

- Köszönöm mégegyszer! – Felültem Aun hátára és leszálltam vele az erdőbe. Ott Aun legelni kezdett.

- Na, neked nem kell vadásznom eledelt, öreg fiú… - Ültem le mellé.

Most is ott ülök, és irogatok. Aun már alszik. Mellettem fekszik és melegít egy kicsit, mert mostmár elég hideg lett így este…

Igen! Van sárkányom! Ez… Ez… TAIHENYOI!* Bárcsak ő is látná… Szeretett volna egyet még életében… Ma alszom… Úgy érzem, álmomban találkozom vele… Akármilyen rémes rémálom születik elmémben… El akarom ezt mondani neki…

Most felnéztem az égre… Telihold van… Mintha láttam volna az arcát… De lehet, csak álmos vagyok… Lefekszem… Jó éjt Aun… Sayonara, senki!

*Jelentése: nagyon jó, szuper