Útinaplóm

(2. rész)

Béke éve, kilencedik szakasz

Ez a nap kicsit furcsán alakult… Találkoztam egy régi baráttal… Kutakodtam egy kicsit a múlt után. Fájdalmas volt, de mégis megtettem… Aztán mégsem jutottam semmire…

*

Kora reggel megröptettem Aunt egy kicsit. Gyors egy jószág, mi tagadás… Tanultam régebben sárkányt irányítani, de az az igazság, hogy már majdnem mindent elfelejtettem belőle… Mert… Igen… Vele együtt tanultam… És nem is igazán az oktatóra és a feladatra, hanem rá figyeltem egész idő alatt… Emlékszem, leesett egyszer… Pont az ölembe… Elég mulatságos volt… Hih! De hagyjuk…

Éppen leszálltam, mikor sárkányom megérzett valamit, és ijedten kapta fel két fejét. Én is éreztem valamiféle démoni erőt közeledni… A szaga ismerős volt…

Leszálltam a kis háziállatom hátáról, és közelebb mentem a közelgő személyhez. Aztán amaz felgyorsult, és nekem rohant. Erős páncél volt rajta, sisakkal. Hátra lökött, és megütött volna. De akkor aztán tényleg lelöktem magamról úgy istenigazából… Neki egy fának… De nem volt elég neki! Mellkason rúgott, én meg kigáncsoltam… Aztán egy szép kis pofozkodás következett, és egyszercsak megérzésből gyomorszájba ütöttem támadómat, aki rögvest lerogyott elém.

- Augh… - Nyöszörgött.

- Nesze, te aljas gazember! Van bőr a képeden?!

- Sesshomaru? – Kelt fel, és nézett rám rácsos sisakja alól.

Nagyon ismerős volt ez a hang… Ismerős… És azt sugallta, hogy barát, nem pedig ellenség…

- Ki vagy? – Kérdeztem tőle.

Levette a sisakját. Mintha tükörképem nézne a szemembe. Fekete, hosszú fürtjeit hátraigazította, és mosolygott rám.

- Japán szent szelleme vagyok, öcsisajt!

- Kahn! – Szökkent fel szívem felismervén legjobb barátomat. Kézfogás, ölelkezés és egy kis nevetés jött ezután… Úgy, mint barátok közt szokás ez…

- Öregem! Hol voltál eddig?

- Áh… Megsérültem a háborúban…

- Te is ott voltál? Szégyen, hogy én nem… - Röstelltem a tényt, hogy nem segíthettem neki… Se másnak…

- Nem… Nem voltam, úgymond, hivatalos…

- Akkor mi történt veled?

- Bah! Volt ennek a harcnak egy másodtámadása is! Ebben önkéntes ’kamikazék’ vettek részt… Mint én…

- És nem sikerült?

- De igen! Kiürítettük az alvilágot! De…

- De?

- Elkapott egy mágus és befagyasztott… Én meg tűzből levén…

- Jaj, ne is folytasd! Mostmár jól vagy?

- Igen. Soha jobban! Most tervezem, hogy visszamegyek… Azóta még nem jártam Ezüstfaluban…

- Menj csak…

- Te nem jössz? – Csodálkozott öreg barátom.

- Én… Nekem nincs keresnivalóm ott többé… - Hajtottam le a fejem.

- Miért?

Megsúgtam neki. Ő is afféle képet vágott, mintha övön alul rúgták volna…

- Az istenekre!

- Ahogy mondod…

- Meg kell néznem! Nem hiszem el!

- Én sem hittem… De bele kellett törődjek…

- Tényleg maradnál?

- Igen… - Hátba veregettem – Te csak menj… És kérlek… Ne szólj senkinek, hogy találkoztunk…

- Miért?

- Nem tenne jót a becsületemnek, ha például Jakeru megtudná…

- Értem… Számíthatsz rám, öreg haver!

- Köszönöm…

Átkaroltuk egymást egyszer, majd Kahn távozott. Jól esett látnom… Olyan, mintha egy második testvérem lenne… Ja, igaz is… Az egyik halott… Sajnos…

Ezek után egyetlen útitársammal megindultunk egy erdőn át. Megálltam. Valami körülvett minket. Valami gonosz varázslat… Aun ájultan dőlt el a földön. Hátranéztem, de nem láttam sehol. Előre tekintettem, és egyszeriben eltűnt előlem az út, a fák és a bozót. Teljes sötétség öntött el mindent körülöttem.

- Mi történik itt? – Suttogtam magamnak. Válaszoltam volna, de nem beszélek magammal…

Aztán süllyedni kezdtem, mintha vízbe esnék… Kinyitottam a szemem, és homályos képet láttam… Tényleg vízben voltam! Próbáltam úszni, de valami visszahúzott… Egy örvény szippantott magába lassan. Aztán zuhanni kezdtem a nagy semmibe… Éreztem, hogy lángok nyaldossák a hátamat… A pokol fenekére visz az út!

- NEEEEE!!!

Földet értem… Forró volt, akár az izzó parázs… Felálltam, és cipőm elégett. Mostmár a talpam perzselte a pokoli talaj. Körülöttem minden sötét volt, és rémisztő hangok törtek rám minden oldalról. Azután a nagy sötétségből előtűnt egy palástba öltözött női alak.

- Sesshomaru…

- Ki… Ki vagy te?

A nő nem szólt semmit, csak kinyújtotta két kezét. Lángok csaptak fel körülöttem!

- Jól figyelj! – Villant fel pirosan izzó szeme.

- Te vagy az ördög maga? – Kérdeztem értetlenül.

- Ez álmot utoljára látod.

Mit elvesztettél, megtalálod.

Ahol a csillagod fénye gyúl,

Amiért záporként könnyed hull,

Azt, meglásd, hamarost megleled,

Légy kitartó, indulj, keresd meg!

A tűz megérintett. Éreztem a hőt, de a láng nem terjedt tovább. Egy pentagramm rajzolódott ki a lábaim alatt, mely hevesen izzani kezdett, majd a helyén egy nagy lyuk keletkezett, amibe egyenest belezuhantam…

Felébredtem a földön, ahonnan ’elindultam’. Aun ijedten nyöszörgött ott mellettem, tehát nem lehetett álom… Mit jelentett ez a hat sor? Mit keressek meg? Nem értem…

Valami szúrni kezdte a mellkasom… Benyúltam az ingembe a páncélzat mögött. Egy kis kristályt húztam elő onnan. Kellemes meleget árasztott, és fénye lelkemet csiklandozta…

- Tudom már, mi ez! Ez egy könnycsepp!

Mégpedig az, amelyet még imádottam ejtett, mielőtt elment volna a háborúba… A halálba… Eddig nem fénylett ennyire, akkor most miért? Talán a tűztől? Vagy… Várjunk csak! Az az asszony egy csillagról beszélt… Eszembe ötlött az a sor…

Ahol csillagod fénye gyúl…

Igen… Ennek kell lennie! Ahol a fénye gyúl… Jaj, de utálom a találós kérdéseket!

Amiért könnyezem? Azt megtalálnám? De… Az csak akkor lenne lehetséges, ha még… De az nem lehet! Vagy… mégis?

Akkor már összeállna a kép… Ahol ez a kis könnycsepp jobban felvillan, ott kell, hogy legyen…

- Istenek! Adjátok, hogy igaz legyen! Kérlek…

Elindultam hát, hogy utánajárjak ennek az egésznek… Aun kullogott utánam. Látszólag elege volt az egészből. Nekem is… De valami különös reményféle érzelem kerített hatalmába… Hátha igaz… De jó is lenne…

Órákig kerestem…Ahogy mendegéltem, változott a kristály fénye. Ahol elaludt, ott vissza kellett, hogy forduljak. Ha erősebben világított, közeledtem…

Egyszer már csak világított, egyre erősebben, akármerre mentem. Ez valami trükk? Aztán… Megéreztem… Azt az illatot, amit mindig meg akartam érezni… Csak még egyszer…

Rohantam. Futottam egyenesen. Párszor orra buktam talán, de nem érdekelt cseppet sem… Csak láthassam… Aztán hallottam annak a boszorkányfélének a hangját ismét…

Ez álmot utoljára látod…

Mit elvesztettél, megtalálod…

Ahol csillagod fénye gyúl…

Amiért záporként könnyed hull…

Azt, meglásd, hamarost megleled…

Légy kitartó, indulj, keresd meg…!

- Keresem… Keresem! KERESEM!

De hol van? Hol lehet? Még nem látom! Kerülj elő! Kérlek…

Egyszercsak a kristály abbahagyta a fénykibocsátást. Megálltam tehát.

- Mi történt? Talán megérkeztem volna?

Előttem újra megjelent a csatajelenet. A sok tűz… A rengeteg sebesült, és a mégtöbb halott… Úgy láttam, mintha ott álltam volna a kellős közepén… Szörnyű volt… Gordon-sama holtteste mellettem feküdt élettelenül. Egy csoport lovas felé tartott, és átgázolt rajta, törmelékké roncsolva az immáron kihűlt tetemet. Rajtam is átgázolt a lovas, de csak átment rajtam…

- Mi ez? Boszorkányság?

Novouri-sama sebesülteket ápolt. Az egyik harcos aztán holtmágussá változott kezei alatt, és megadta neki a kegyelemdöfést… Jakeru hihetetlen dühbe tört ki ezek láttán, és össze-vissza kaszabolt minden felé. Kereste kishúgát…

Miya a tűzkarddal nagyokat vágott a levegőbe, lángja felemésztett minden támadót… De figyelmetlen volt… A háta mögött két hatalmas hulla bukkant fel, és feltartotta a holtmágusoknak célpont gyanánt…

Rettenetes volt újra látnom ezt… A fénycsóva teljesen beborította… Egy kicsi kék villanás látszott… Talán a lelke volt… Aztán nyomtalanul eltűnt…

Odarohantam… A csatatér elpárolgott, helyette egy leégett mezőn álldogáltam egyes egyedül…

- Mi volt ez? Ez lett volna az, amit kerestem?

Azon a helyen álltam, ahol utoljára ő állt… Ahol meghalt…

Letérdeltem, végigsimítottam a földet tenyeremmel… Aztán egyszercsak megpillantottam egy füstcsíkot… Füstölőét…

Oldalt néztem, és egy fánál két füstölőpálca volt a földbe szúrva. Közelebb menvén egy nagy gránittömböt is megláttam… Ami elég ritka itt… Egy felirat is volt rajta…

“A háborúban elhunytakért áll e tömb, hogy sose feledjük, senki nem különb,

mint az, az a sötét, nedves föld maga, melybe vesztes harcos lehullott vala…”

- Egy emlékmű…

Ugyan nevek nem voltak feltüntetve, de mindenki tudta, kik hunytak el itt… Többek közt ő is… Volt nálam egy szál füstölő, azt meggyújtottam ott… Megérdemlik…

Aztán ott volt a kristály… Még mindig világított… Azt elástam a földbe, a gránittömb mellé, és mondtam egy imát…

Igen, én ilyet is tudok!

Aztán felültem Aunra…

- Gyere! Menjünk innen… Sayonara… Miya…

A sárkány felrepült, fel a magasba. Egy réten telepedtünk le, messze a volt csatatértől.

**

Nagyon fájt ezt ismét átélni… Bár nem én haltam meg… De bárcsak meghalta volna! Akkor vele lehetnék… Nagyon hiányzik… Mindenki, akit szerettem, vagy halott, vagy nem akar látni… Mint apám, öcsém… Jakeru… Miya… Kahn nem, de őt sem láthatom, mert Ezüstfalu környékén él… Oda pedig nem akarok többé visszamenni… Szeretnék, de mégsem… Zavar vagyok… És egyedül… Na de nem siránkozok! Én vagyok Sesshomaru! A rettenthetetlen nagyúr! Ha még nem is teljesen, az leszek majd! És akkor meglátjuk, ki fog sírni!