Útinaplóm

(6. rész)

Apály éve tizenharmadik szakasz

Én… Én nem hiszem el! Megcsaltam! Egyszerűen… megcsaltam! Mit tettem? Hogy lehetek ilyen OSTOBA!? Ígéretet tettem… Esküt… És így állom a szavam? Hogy tehettem…? Kérlek… Ne haragudj… Belehalnék, annyi szent… Egek… Mit tegyek most?

*

Az egész azzal kezdődött, hogy feljutottam a hegyekbe. Azokba, amelyek nyugatabbra voltak, mint a bizonyos “Nagy Vulkán”. Nem ismertem azt a környéket, egy cseppet sem. Azt halottam, hogy óriásmadarak és kígyószörnyek laknak ott.

- Nem veszthetek semmit az életemen kívül…

Szóval csak bandukoltam, szimatolva, hátha jön arra valami vagy valaki, akinek megadhatom a végső tiszteletet… Hé! Unatkoztam! Unalmamban még énekeltem is… Amit nem szoktam, csak ha nagyon nagyon nagyon nagyon unom a napot.

- Fukai fukai… mori no oku ni… Ima mo… kitto… Hogy is van tovább…?

Hangom meghallva, egy vénséges vénasszony gurgulyázott elém az útra.

- Miket hallok? Egy ifjú énekét? Csodálatos…

- Eh… - Ez kissé zavarba ejtő, nem igaz? Hallotta, hogy én itt magam elé kornyikálok, és még dicsér is… - Köszönöm…

- Talán szerelmi ének?

- Áh… Dehogy…

- Miért nem? Úgy szeretem a szerelmes dalokat…

- Én már meguntam őket…

- Hogyhogy? – Döbbent le az anyó – Hisz még olyan fiatal vagy, fiacskám…

- Igaz, de nem annak érzem magam…

- Az baj, fiacskám… Ki tett veled ekkora szörnyűséget, mondd?

- Nem ismered, anyó… És nem ő tette, hanem én magam…

- Értem, fiacskám…

- Kérhetnék valamit? Befejeznéd kérlek a “fiacskám”-ozást?

- Nem… - Vigyorgott – Gyere csak velem. Én majd segítek rajtad…

- Nagylelkű, de nem, köszönöm…

Aztán a vénasszony egy furcsa szárnyas lénnyé vedlette magát. Két nagy szárny lengedezett karjai helyén, lábai karmokká lettek, orra helyett csőr deformálta el az így sem túl szép arcát.

- Velem jössz, azonnal! – Fenyegetett. Én csak nevettem az arcába, és készítettem az ostorcsapást.

- Vigyél el, ha tudsz, banya!

Felém lódult egyből karmait széttárva. Ugrottam egyet felette, előrántottam az ostort, majd szétszabdaltam pontosan hatezer-nyolcszáz-negyvenkettő darabra. Ne higgye senki, hogy kitaláltam! Ez a véres igazság! Hehehe…

Miután ez a hatezer valahány darab bűzös maradvány a földre hullott, villámok csaptak le az égből, és a szörnyeteg hangját hallottam…

- Hol vagy? Hisz már megöltelek! – Ordítottam fel az égig.

- Megbánod még, hogy bemocskoltad velem a kezedet!

- Hiszem, ha látom! – Mondtam. Mostmár tudom, hogy ezt nem kellett volna…

- Én egy papnő voltam életemben. Második életemet ily szörnyként éltem, hatalmasabb úrnőként, mint aki valaha élt e hegyek közt. Megátkoztak halálomkor, így téged is megátkozlak! Csak nálad ez nem jót, hanem rettenetest hoz majd!

- És mi lenne az? – Gúnyolódtam.

- Megfosztalak a legértékesebb tulajdonodtól, az önzetlen szerelemtől és szüzességedtől!

- Azt hogy teszed? Csak a halál előtt álló lelked beszél hozzám…

- Ó, nem személyesen… - Ördögi kacaj – Te magad teszed ezt!

- Nem tennék ilyen undorító…

- Látom, nem fogod fel… - Vágott szavamba – Így hát közlöm veled e szókat:

Akit először megpillant ámuló két szemed,

Abba reménytelenül beleszeretsz.

Önkényesen neki adod törött szívedet,

Másnapra megszűnik majd szűzi léted!

ÁTOK REÁD, HITVÁNY EB!

E szavak után már nem hallottam a vén boszorka hangját. Tényleg megátkozott volna? Áh… Badarság… Majd pont engem… Hehehe… De mulatságos… De miért pont ily átkot bocsájtott rám? Tán tudta, hogy mi számomra a legértékesebb? Talán előre tudta már, hogy ezt a felbecsülhetetlen dolgot sosem dobnám el akárkiért? De… Honnan tudta? Ha tudta…

A hegyről lejutva egy palota tárulkozott elém. Odakerültem az emberek lakta területekre! De hogyan? Hisz éppen a másik irányba indultam útnak! Ez érdekes…

A palotát minden bizonnyal emberek lakták. Csak úgy elmentem volna előtte, mint aki észre sem vette, de valami történt. A kastély hátuljából nagy tűzcsóvák törtek elő, az épület többi részét felemésztésre szánva. Ember harcolt ember ellen. Ezt tartom a legszánalmasabb dolgok egyikének… Ugyanaz a faj gyilkolja a másikat… Tch!

A tömegből egy fiatal lány rohant elő, menekülve a támadók elől. Harcosként volt bár öltözve, de ereje nem lehetett elég oly sok ellenség legyőzéséhez. Mikor megláttam… Ismét elhangzott az átok négy sora… És történt velem valami… Akaratomat valami természetfeletti irányította, így… szégyellem, de… beleszerettem abba a lányba… Irányíthatatlan lettem… Mint egy bábu!

A lányt sok ezer harcos követte, kívánván halálát. Hirtelen összerándultam, bevetettem mérgemet, és megöltem az üldözőket. Azután a többi ellenséget is apróra szabdaltam, megmentve a lányt és családját. MI ÜTÖTT BELÉM??? ÁÁÁÁ!!!

- Jól vagy? – Szólítottam meg ezek szerinti végzetemet.

- Igen… Köszönöm neked… - Válaszolt meglepődve észrevévén szellem mivoltomat.

- Hogy hívnak, mondd?

- A nevem Sara. – Ez a név nagy pecsétet tett életemre… De erről a későbbiekben… - Te ki vagy?

- Sesshomaru.

- Hogyan hálálhatnám meg neked, Sesshomaru?

- Nos…

- Mondd csak! Én megteszem, ha tudom.

- Nem kérek… semmit… Mennem kell. Sayonara…

- De…

Mielőtt szólhatott volna, elmentem onnan szélsebesen. Utáltam magam, de szívem táncot járt örömében. Manipuláltak… mi lesz így velem?

A délután lassan telt. Minden percben azon tűnődtem, mit csinálhat most az a lány… És minden negyed pillanatban átkoztam a vénasszonyt.

- Mit tettél velem! Átkozott vén BANYAAAAA!!!

- Kit szólítasz, Sesshomaru? – Hallottam hátulról. Sara volt az.

- Te… Mit keresel itt?

- Viccesnek tűnhet, de magam sem tudom… Nem nyugszom bele, hogy nem vársz semmit jótettedért…

- Hidd csak el…

Leült mellém, és én hagytam! HAGYTAM!

- Mondd el… Mit szeretnél?

- Semmit. Betűzzem, hogy megértsd?

- Nem mozdulok, míg meg nem mondtad! – Mondta higgadtan.

Vitatkoztunk ezen egy jó darabig. Igyekeztem rá sem nézni, de nem ment. Mindig azon kaptam magam, hogy a lábait nézem… vagy a fenekét… vagy a dekoltázsát kémleltem… MINDENT megnéztem rajta. Normális esetben ez nem izgatna túlságosan, sőt meg sem történne! De most úgy éreztem, megfulladok a hőségtől. Ez egy hamis szerelem volt. Az egyik felem szerette őt mélységesen, a másik igazi kedvesem után siránkozott…

Egyszercsak azt vettem észre, hogy már a kezét fogom! Ennek hatására zavarba jött, de nem szólt semmit. Tovább beszéltünk… Aztán, mintha csak alapvető dolog lenne, egyre közelebb hajoltam hozzá. Ettől már megrémült.

- Mit művelsz? – Kérdezte.

- Szeretlek… - Lihegtem.

Hogy mondhattam ezt neki, mikor nem is igaz?! Még Miya sem hallotta ezt tőlem. Pont egy jött-ment lánynak mondom e bűvösen beteges szót! Legszívesebben leszúrnám magamat! Egek…

Miután ezt megvallottam neki, azonnal jött a csók. Furcsálltam, hogy Sara nem is ellenkezett… Tűrte, hogy tegyek vele, amit akarok… Aztán valami őrültség elborította az agyamat… Onnantól már nem emlékszem… Ez a legnagyobb baj…

Az az utolsó, ami eszembe jut, hogy feküdtem a vízen… Sodort az ár, s majd megfagytam… Nem volt rajtam egy szál gönc sem! TE JÓ ÉG!!! MI TÖRTÉNT???

Kimentem a partra, arra a helyre, ahol elkezdtük a beszélgetést. Nem volt ott semmi… Csak a ruhaujjam lógott le egy fáról.

- Hát az meg mit keres odafenn?

Annyira irtóztam már magamtól, hogy újra berohantam a vízbe, lecsutakolni magamat. Ahogy sejtettem, rámragadt a szaga…

Leráncigáltam ruházkodási cikkeimet aztán a fáról, felöltöztem. Nem hittem el, hogy valami történt, de nagyon féltem tőle… Elveszett volna legértékesebb tulajdonom?

Ez lenne még a legkisebb gond! Mostmár szószegő is vagyok! Szavamat adtam Miyának, hogy nem fogok mást szeretni, és nem adom magam senkinek… Soha! De semmi sem maradt ebből már… Szégyen gyalázat… Nem tudom elviselni!

- NEM! NEM! NEEE!

Undorító vagyok! Valaki öljön meg, mint egy közönséges bűnözőt! Ó, ne! Mit tettem?!

Nem bírtam a kínt… Sejteni lehet, hogy megint sírtam… Keservesen… Sokáig…

Felálltam, futottam… Egyenest egy szakadékig… Most nem féltem leugrani. Tettem két lépést hátra, és nagyot ugrottam az észveszejtő mélységbe.

Feküdtem a földön, abba jól belemélyedve az eséstől. Pontosan a folyó mellé estem… Legalább nem lettem vizes… De nem haltam meg!

- MIÉÉÉRT?!

Egy férfi jött le egy szikláról, ami kiállt a szakadék meredek falából.

- Mit miért? – Kérdezte.

- Miért nem vagyok halott? – Mondtam elkeseredetten.

- Miért akarsz halott lenni?

- Mert… megcsaltam…

- Kicsodát?

- Az egyetlent, akit igazából szerettem…

- Netán Sarát?

- NEM!

Ki tudtam mondani ezt a tagadószót! Ez azt jelentette, hogy az átoknak vége… És ez azt is jelentené, hogy igazak voltak a félelmeim… Azért reméltem, hogy tévedek, de most? Kelkeseredettségemnek nem volt határa…

- Mondd, te Sara… Egyik ismerőse vagy? – Kérdeztem aztán az embertől.

- Nem, dehogy, ifjú! Itt élek ebben a faluban, ami odafenn van a másik oldalon!

- Akkor… Honnan gondoltad, hogy én és ő…?

- Úgy, hogy láttam…

- LÁTTAD???

Megragadtam a férfit, a magasba emeltem, és ráncigáltam.

- Követelem, hogy mondd meg, mi láttál!

- Miért? Te nem tudod? ÁÁÁH!

- NEM! – Rángattam mégjobban – Figyelmeztetlek! Szellem vagyok! Ha nem mondod meg…

- Tudom, hogy szellem vagy, hiszen láttam!

- Mit tettem, amiről ezt megláttad?

- Ha leteszel, elmondom… Fáj a karom…

Letettem a földre. Mély levegőt vett, aztán elkezdte mondani az eseményeket:

- Éppen aprófának valót kerestem az erdőbe, mikor megláttalak benneteket. Éppen megcsókoltad, amikor felfigyeltem rátok. Azután hirtelen ellökted magadtól, és rettenetes ordításba kezdtél… Mint egy dühroham… Nagyon megijedtem, mikor vörösen izzó szemeidet láttam… Aztán állati testbe burkolóztál, egy óriási kutya képe lett a tiéd. A lány elfutott, mert halálra rémítetted. Te, magad a folyóba vetültél, nagy nyüszítve… Eztán elloholtam én is…

- Szóval nem történt semmi köztünk?

- Az égvilágon semmi… Nem csaltad meg, akárki is legyen az…

Erre elfogott a boldogság és megkönnyebbülés. Mégsem lett volna kifizetődő meghalni!

- Köszönöm! Köszönöm! – Ráztam meg a halandó kezeit, majd elrohantam az ég tudja már, hova…

- ÉLJEN! NEM VAGYOK EGY SZEMÉT SZÓSZEGŐ! HALLOD EZT? HALLOD? MÉG MINDIG A TIÉD VAGYOK!!!

**

Tűz mellett ülök, melegedem, mert kicsikét felfázhattam a mostanában ért túl sok vízmennyiségtől. Jó tudni, hogy tudtam parancsolni magamnak… De ha az az ember nem mondta volna el mindezt, én biztosan már apámmal időznék a holtak birodalmában… Még belegondolni is rossz! Biztos, hogy nem Miyához kerülök halálom után… Én nem vagyok mágus! Ő az volt… Na jó, majdnem, de az lett volna, ha nem kell… olyan sietősen távoznia az élők sorából… Nagy sóhajom szakítja az eget…

- Fukai fukai mori no oku ni ima mo kitto okizari ni shita kokoro… Kakushite’ru yo…

De jó lenne, ha meglenne a hangszerem… Játszanék pár dalt… Mint ezt is…

Főleg neked… kedvesem…