Útinaplóm

(7. rész)

Harmatozás éve, hatodik szakasz

Kínmentes születésnapot nekem! Legalábbis, ha jól emlékszem, pontosan 18 éves vagyok… Emberévekben, persze… Ez röviden annyit jelent számomra, hogy ezentúl nem fog rajtam az idő, tehát mindig így fogok kinézni. Születésnapom alkalmából történt velem valami családias, ezért ne lepjen meg senkit, ha egy kicsit érzelmesre váltok, s nagyúr lévén egy szolgálóm is van mostmár.

*

Tegnap éjszaka volt születésem napja igazából, de belenyúlt a másnapba, ezért nyilvánították a mai napnak. Teliholdkor születtem, ezért ennek a látványa valamifajta melegséggel tölt el. Tegnap sokat gondolkoztam. Ki lehetett az anyám? Apám miért hagyta el? Miért vett el egy másik asszonyt? Miért változott meg úgy azután? Miért? Miért? Miért? Csupa ilyen kérdés feszegette a fejem. Bárhogy gondolkodtam, nem vezetett eredményre, csak újabb kérdések tárulkoztak elém.

Eszembe jutottak dolgok, amikre normális esetben nem is emlékezne senki. Olyan események, amelyek akkor történtek meg velem, mikor még alig tudtam beszélni, és még egyke voltam. Anyám akkor már nem élt. Egy ilyen esemény volt ez is:

Apám ölében üldögéltem, védelmező karjai közt. Egy réten voltunk, ahol sok cseresznyefa virágzott, a földet is beborította a tarka virágtenger. Este volt már, én kicsit nyűgös voltam, nem tudtam elaludni. Kérleltem apámat, meséljen nekem valamit, amitől elalhatom. Erre ő elfektetett karjában, mint a kisgyermekeket, akár jómagam, majd egy asszonyról mesélt. Ez az asszony az anyám volt.

Anyámat, mint gyönyörű asszonyt mutatta be, aki belehalt születésembe, így sohasem láthattam. Azt mondta, hogy a homlokomon lévő félhold rá emlékezteti, mikor csak rámnéz. Azt is mondta, hogy hasonlítok rá. Talán ezért nem bírt később a szemembe nézni.

Ja, és szerette a virágokat…

Erről szóló álmok biztosították nyugodt alvásomat. Ekkor még engem is szeretett valaki, és, bármily meglepő, én szeretem, ha szeretnek… mélyen, legbelül…

**

Másnap szokásos fejszellőztetési küldetésemre indultam (hú, de vicces vagyok… csak el ne nevessem magam). Mindig arra mentem, amerre a lábam vitt. Ma kicsit jó kedélyem volt, nagyokat szippantottam a levegőbe. Ilyen napokon egy pillanatra feledni tudtam előéletemet, és élvezhettem a momentumot… habár, csak egy pillanatra…

Így menetelvén egy olyan helyre tévedtem, ahol sosem jártam még. Csak… álmomban… Ez volt az a hely! Most is virágoztak a cseresznyefák, illatukat árasztva, mit felém sodort a szél. Lecsuktam a szemem. Szerettem ezt az illatot…

Egy hangra lettem figyelmes, mely a nevemen szólított. Kinyitottam újra szememet, körülnéztem.

- Ki vagy? Mit akarsz tőlem? – Faggatództam.

- Sesshomaru… - Hallottam ismét.

- Gyere elő! Mutasd magad!

A semmiből egy asszony lépett elém kecsesen. Tiszta fehérben jelent meg alakja, pár lótuszvirág díszítette ruházatát. Arcszíne majdnem egybeolvadt ruhájáéval, haja úgyszintén, bár az kicsit ezüstösebb volt. De a legérdekesebb az volt, hogy ugyanolyan sarlóhold volt a homlokán, mint nekem. Lehet, hogy ő…?

- Itt vagyok hát, ahogy kérted. – Mondta az asszony.

- Ki vagy te?

- Nem ismersz meg? – Tette fel a rettegett kérdést.

- Nem igazán…

- Hogy is ismernél… - mosolygott – Még olyan kicsi voltál, mikor…

- Anyám? – Vágtam közbe.

- Igen, Sesshomaru. Én vagyok az édesanyád.

- De hogy lehet ez? Te meghaltál…- Szám majdnem tárva maradt.

- Igen, fiam… Most is halott vagyok. Csak te láthatsz, mivel nálad a másvilági kard.

Igaz is… Ezt már megtudtam előbb is… Csak azt nem tudom, hogy még mire való igazából? Tudom-e hasznát venni, vagy csak egy dísz az övemben?

- Nézd… - Nyújtotta két kezét. Láncok jelentek meg, hosszan lógtak, levezetve a semmibe.

- Mi ez?

- Ha leveszed ezeket rólam, ismét élhetek… És újra egy család lehetnénk…

Mennyire irigyeltem mindenkit mindigis, akinek volt édesanyja. Itt volt a lehetőség, hogy nekem is legyen!

Gondoltam egyet, és megfogtam a láncokat, gyengéden meghúztam azokat. Egyből le is jöttek, s anyám alakja már tisztábban látszott. Odalépett hozzám, majd megkérdezte:

- Megengeded?

Erre csak bólintottam, ezután átölelt. Tudván, hogy most anyám ölel, boldognak éreztem magam. Karjaimba zártam.

- Anyám…

- Jóképű férfi serdült belőled… Büszke vagyok rád…

- Mostmár ittmaradsz? Az élők között?

- Igen, fiam… Itt leszek… veled… - Kezdett nyúlkálni a bal felemnél.

Iszonyatos fájdalom fogott el. Kezével mellkasomba fúrt, szívem után kaparászott.

- Mit… művelsz? – Löktem el.

- A szíved… Enyém a szíved… - Hebegett.

- Az én szívem másé!- Fogtam le a sebet – Hogy mersz becsapni?

- Becsapni? Én nem csaptalak be! Az anyád vagyok! Mutass tiszteletet!

- Te nem vagy az anyám! Sosem tenne ilyet!

- Honnan tudod? Nem is ismered! – Nevetett fel gúnyosan.

- Minek neked a szívem?

- Ebből élek… Ez tart életben! Árva gyermekek kitépett szívei!- Vihogott.

Haja sötétülni kezdett, két fonatba foglalódott, arcán erős kontúr jelent meg. A félhod eltűnt onnan, hála az egeknek. Mostmár nemhogy nem az anyám, de még kutya sem volt…

- Az enyémet ugyan nem kapod!- Dühödtem fel. Azt hiszem, a szemem is izzott már.

A nő csak nevetett.

- Ne légy olyan biztos ebben! Majdcsak az enyém lesz! Meglátod… fiam! – Vihorászott, mint az őrültek, aztán kámforként távozott.

- Ez a dög! Hogy merészeli magát anyámnak nevezni?!- Fújtam ki a levegőt, próbálva hűteni magam.

- Ha egyszer elkapom, halál fia! Avagy lánya… Vagy akármi is!

***

Egyre rosszabbnak éreztem a közérzetemet. Nem is csoda. Pont a születésem napján történik ilyesmi! Anyámat senki sem sértegetheti… Sok szellemet öltem már meg, aki szájára vette a nevét sértegetési célból… Ezt egyszerűen nem tűröm! Főleg nem, mikor arra emlékezem, hogy valaki a világra hozott egy bizonyos napon…

Vajon anyám tényleg úgy nézett ki egykor? Vagy ez is csak színjáték volt? Meg kell hagyni, tényleg voltak hasonló vonásaink. És ez alatt még véletlenül sem a nőiességet értem! MINDENKI MEGÉRTETTE? Hallgatás, beleegyezés… Akkor jó…

Méltó lett volna anyámnak, hisz gyönyörű volt. Pontosan olyan, amilyennek apámtól hallottam… Kár, hogy a mostani képmás nem ő volt… Mindigis szerettem volna látni…

Ezeken merengve eljutottam egy eldugott kis helyre, ahol szintén nem jártam sose. Nézzünk csak oda! Felfedező lennék? Jó, tréfát félretéve, egy teljesen idegen helyen bandukoltam. Körülöttem apró házszerű dolgokat pillantottam meg. Mivel volt ablakuk, bekukkantottam. Üres volt… mint a második is… és a harmadik is… Talán egy elhagyatott faluban lennék?

Ezután kiáltásokat hallottam, tőlem nem messze levőket. Vajon a falulakók azok? Ha igen, miért menekülnek? És ha már menekülnek, mi elől? Majd megláttam pár furcsa kis lényt. Egytől egyik zöldek voltak, gyík és varangy keverékéhez hasonlók, hím- és nőneműeket nem igazán tudtam megkülönböztetni első látásra.

- Segítség! Segítség! Királyunk, tégy valamit!- Kiáltozták hangosan.

Királyuk? Hah! Fogadni mernék, hogy még nyavalyásabb, mint a többi, és legelöl fut. Igazam volt. A királynak nevezett szerzet legelsőnek menekült alattvalói előtt, mindig egyre csak orra bukva, majd feltápászkodva.

A tömeg elfutott mellettem, az “uralkodó” mellém pottyant.

- Nem akarok meghalni!- Nyöszörgött. Szánalmas…

Azután megpillantottam a támadót. Az a némber volt az, aki átvert. Most óriásira nőtt, négy szárny szakadt ki a hátából, szája széles volt, fején szarvak… A teste fura volt… Olyan… hogy is mondjam… átlátszó… Egyszerűen mondva: RONDA! Hé! Ez rímelt! Na mindegy…

Megint borzasztó dühös lettem, de ezúttal nem mutattam ezt külsőleg. A kis lény addig jó hátulra húzódott. Jól tette…

- Hát ismét találkozunk?- Szólítottam meg a szörnyet.

- Áh, te vagy az? Mondtam, hogy megkaparintom a szíved!

- Mi köze ehhez ezeknek a szerzeteknek?

- Az, hogy éhes vagyok!

- Vagy úgy… Nemsokára nem lesz ekkora étvágyad!

- Azt látni szeretném!

Gondoltam, mert én olyan kedves vagyok, teljesítem ezt az óhajt. Megbánja még, hogy sértegette anyámat!

- Nem csodálom, hogy nincs saját gyereked! Ki merne egyet produkálni egy ilyen rondasággal… - Vágtam a képébe.

- Rondaság? Megmutatom neked, ki a ronda!- Rontott nekem. Elvégre nő… És a nők érzékenyek a megjelenésre…

Egyszerűen elugrottam előle.

- Nemhogy még ronda, lomha is!

- GRRR!- Próbálkozott újra, ezúttal áthatoltam rajta mérgezett karmaimmal. Ettől a földnek esett, hörgött kicsit. Aztán előhúztam az ostort.

- Ezt anyámért kapod!

A magasba lendítettem fegyveremet, s szanaszét szabdaltam a bestiát. Ez egy második életre is eléggé meggyalázta.

Aztán leugrottam a földre, mire a királyocska elém lépdelt.

- Köszönöm, hogy megmentettél minket.- Mondta, meghajtva magát.

- Titeket? Én csak…

- Ne szerénykedj, bátor úr! Ezért hálával tartozom neked én, Jaken, ezen falu királya.

- Ha gondolod…- Néztem le rá semmit mondóan.

- Népem nevében fogadd köszönetem. Mivel nem tudjuk pénzzel jutalmazni tettedet…

- Nem kérek semmit. Semmi közötök nem volt az…

- Szeretném, ha megengednéd, hogy szolgádként melléd szegődjek.

- Mint alattvalóm?

- Pontosan.

Nem nézett ki valami használhatónak, de meg nem árthat… Talán tud valamit, a látszat ellenére. És miért ne részesítsem abban a tiszteletben, hogy szolgálhasson engem? Ez nagyképű, tudom, de egy magamfajtának ilyennek kell lennie… Szerintem…

- Beleegyezem.- mondtam – Velem jöhetsz.

- Köszönöm, uram. Ha elárulnád a neved, tudnám, hogy szólítsalak…

- A nevem Sesshomaru, de te, mint szolgám, nagyuradnak fogsz szólítani. Világos?

- Mint a nap, uram.

Ezután Jaken elbúcsúzott népétől, és elindult velem, akárhova mentem is. Nem értem, miért jön velem. Nem is őt és népét védelmeztem, csupán tisztáztam egy rendezetlen ügyet. De nem lényeges. Legalább van egy alattvalóm… Végre!

- Te az a Sesshomaru vagy, akinek gondollak, uram?- Kérdezte félénken újdonsült szolgám.

- Áh, szóval hallottál rólam… Nem ismerek másik Sesshomarut, úgyhogy elég valószínű…

- Ettől még megtisztelőbbnek érzem, hogy szolgálhatlak. Sokmindent hallottam rólad, és…

- Jaken!

- Tessék?

- Fogadj meg egy tanácsot… Ne válaszolj hosszasan, ha csak egy mondatot várok. Nem bírom az állandó fecsegést…

- Értem, uram. Elnézésed kérem.- Hajolt meg.

- Most még megbocsájtom, de többször nem, értetted?

- Igen, nagyuram.

- Van valami kiváltságos képességed, Jaken?

- Ömm… Igazából… nincs…

- Sejtettem. Főzni tudsz?

- Mi?

- Azt kérdeztem, hogy tudsz-e főzni?

- Igen…

- És mosni?

- Igen…

- Szőrmét bolházni?

- Azt hiszem, igen… De miért kérded, uram?

- Mert ezentúl ezt te fogod végezni.

- Tessék? De hát kinek a szőrméjét kellene bolháznom?

- Az enyémet, te ostoba! Mivel kutyaszellem vagyok!

- Ó, bocsánatodért esedezem, uram! Kiment a fejemből… Természetesen végrehajtom, amit kívánsz… Nagyuram? Sesshomaru nagyúr? Hová tűntél?

Úgy gondoltam, magára hagyom, barátkozzon a gondolattal. És, mert unom a folytonos locsogását! Remélem, leszokik erről! Ha nem, akkor leszoktatom!

Később még eszembe jutott, hogy ez a szerencsétlen még védekezni sem tud… Egek! Szóval, kerestem neki valami eszközt, amivel elérheti, hogy talán nem hal meg, ha nem vagyok ott. Emlékeztem arra, hogy egy vízesés rejtekén volt egy “fejek” nevezetű bot. Azt odaadtam neki.

- Ezt miért kapom, nagyuram? –Kérdezte a balga.

- Hogy megvédhesd magad. Nem leszek mindig ott, hogy kihúzzalak a bajból, világos?

- Igen, uram. Köszönöm…

****

Jó kis születésnap, nemde? Haha! Ma nem egyedül kell szenvednem a hátmosással! Hihi! Elég mókás volt Jakent szenvedni látni, ahogy ráparancsoltam, hogy mossa meg a hátamat. Látni kellett volna, hogy nézett rám… Aztán a prémemre ráfért egy alapos bolhátlanítás… Még mindig ezzel vacakol a szerencsétlen… Gondolom, most azt kívánja, bárcsak ne vállalta volna a szolgasort. Arra rájöttem, hogy főzni nem tud, mert az “étel”, amit elém rakott, megölt volna, ha hatna rám a mérgezés… Legalább van bennem valami a gőzön kívül…

Egy fa alatt fekszem, bűvölöm a csillagos eget. Emlékszem a 15. születésnapomra… Nem ünnepeltem akkoriban igazán (most sem, de azért az más). Mégis gondolt rám valaki… Az én egyetlenem, aki mindig eszembe jut, akármit teszek… Ma nem kellene aludnom, de szeretnék, mert az az érzésem, hogy ma szépet fogok álmodni… Szóval… Konban wa!