Útinaplóm

(10. rész)

Esőzések éve, tizennyolcadik szakasz

Hát nem csodás az a nap, amelyet az ellenségeddel töltesz el? Várj, válaszolok én: NEM! BORZALMAS! Mindig az utamba került, akármihez fogtam! Heh! Mostanra legfőbb ellenségem neve Naraku. Nemcsak, hogy majdnem leégetett egyszer, még Rint is elrabolta, hogy magához csaljon (ez sikerült persze), és még rámküldött egy monstrumot is, aki életem egyik legrosszabb élményében részesített. Ne csodálkozzon senki ezért, ha esetleg kicsit hiányos a memóriám írás közben… Ja, és a régi naplóm majdnem odalett! Csak majdnem, de akkor is… De… már vége a napnak… Hála az egeknek…

*

Az egész azzal kezdődött, hogy Naraku valahogyan elrabolta Rint. Azt hiszem, az a Kohaku nevű kölyök is közrejátszott. Már nem is tudom… Aztán persze, elmentem visszahozni a kislányt. Gondolhattam volna, hogy Narakunak velem voltak szándékai. Nem is akármilyen! Magába akart olvasztani, hogy ezzel is erősebbé váljék. De nem sikerült… Mert veszélyezteti a birodalmam terveinek megvalósítását, úgy határoztam, elteszem utamból.

Ez volt az előzmény… Ezután jön még csak a jó kis játék! Nekem nem volt olyan jó, bizton állíthatom.

Mert nem hagytam, hogy a részévé tegyen, Naraku rámküldött egy reinkarnációt. Egy olyat, amelyiket még nem is próbált ki senkin. Csakis nekem szánta. Talán ezért is lökött öcsémék nem is ismerhették… És nem is fogják… De ne szaladjunk előre… Most jönnek a ma történtek (csak célzásképp, hogy a későbbiekben el tudjak igazodni a SAJÁT naplómon! Vicces, nemde? Nevetnék, de nem fogok… Leszoktam az ilyesmiről…).

Folytatva, ahol abbahagytam… Azutáni nap a mai, miután visszaszereztem Rint Naraku fogságából. Én így fogom fel a dolgot… Ez a nap nyugalmasnak ígérkezett még az elején. Egy patakparton táboroztunk, úgymond, én, két szolgám, és a lónak tűnő sárkányom. Ezt a “lónak tűnő”-t még Rin mondta, mikor először rábíztam Aunt… Azóta ráragadt. De nem lényeg… Jaken éppen kotyvasztott valamit, amit ebédnek nevezett. Rin csak undorodva szagolgatta:

- Mi lesz ez, Jaken-sama?

- Étel a nagyúr számára! – mondta az – Te úgysem ehetsz belőle!

Persze, hogy nem. Még megölné… Amúgyis ártalmas neki a szellemétek, de még az ilyen elfuserált milyen ártalmas lehet! Egyenesen halálos! Már előre felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy nekem olyasmit kellene megennem… Még a fizetnének, sem!

- Parancsolj, nagyuram. – hozta elém azt a… azt a valamit Jaken…

- Nem vagyok éhes…

- De…

- Nem hallottad? Nem vagyok éhes!

- Értem, uram… - kullogott el szomorúan. Valahogy nem hat meg az ilyen… Egyszerűen szánalmas…

Jaken azután megkóstolta saját főztjét, megborzongott, majd mélységesen szégyellve magát, kiöntötte a löttyöt. Rin, mint általában, ha nem mondok neki mást, elment egy rétre játszani… Lepkét kergetni, virágot szedni… Amit a lányok szoktak… Jaken meg elvitte Aunt egy sétarepülésre. Jár a mozgás…

Mindenki elment, úgyhogy nyugodtan ellehettem magamban. Most valahogy az is számított, mennyire volt felhőtlen az égbolt, mennyire sütött a nap, mennyire volt tiszta a levegő… Ma észrevettem minden kicsi dolgot. Ahogy ott üldögéltem egy fa alatt, teljesen ellazultam. Ma nem kell semmi miatt aggódnom. Nekem is jár a pihenés. Egész idő alatt mások után hajkurásztam, intéztem fontos, veszélyes dolgokat. Nem pihenhettem egy percre sem. Most maradt egy kis időm önmagamra…

Egyre lejjebb csúsztam ott a fa alatt, és… elaludtam. Azt álmodtam, hogy esik a hó. A jéggéfagyott tó közepén álltam én, mint kisgyerek. Körülöttem csúszkált a többi kortársam: Kahn, Jakeru (bár idősebb) és persze Miya-chan. Utóbb említett személy megfogta a kezem, és körbehúzott a befagyott tavon. Tudniillik, meg sem mertem moccanni. Elég komikus. De elég volt ahhoz, hogy a lánykát mosolyra bírja. De régen láttam ezt a mosolyt… Végre, nem egy rémálom! Eddig csak az volt! Micsoda csodás érzés…

Felébredve álmomból még mindig egyedül voltam. Abban volt más, hogy valami egészen furcsa folyt körülöttem. A fák közül sűrű köd terjengett elő, a környék elsötétült teljesen. Felálltam. Valami nincs rendben…

A fák közül aztán előlépett egy fura alak. Nagyon ismerős volt kinézetre és szagra is egyaránt. Ugyanaz a bűz árasztotta el, mint Narakut. Kinézete pedig egy újabb álomból merült fel bennem. Egyszer álmodtam egy palástszerű ruhadarabot viselő nőről, aki mondott nekem valami furcsaságot, amit már fejből nem tudok… De leírtam, úgy emlékszem. Még a napló kezdetén. Csoda, hogy emlékszem még rá, gondolnák. De nem felejtek el rossz élményeket…

Szóval ez a valaki ott állt előttem. Kezében egy nagy piros gömböt tartott. A fejét fedő ruharész alól kilátszottak vörös szemei és fehéren villogó fogai. Haja ősznek tűnt, vagy csak fehér volt, mint az enyém…

- Ki vagy te?

- A nevem nem lényeges…

- Mit akarsz tőlem?

- Már felkerestelek egyszer, igaz, úrfi?

- Nagyúr vagyok! Nem engedem meg, hogy bárki is úrfinak szólítson!

- Ismerd be… Belül még mindig az az elesett ifjú vagy. Csak játszod az erőset, sebezhetetlenséget nyerve…

- Rágalom!

- Ugyan… - nevetett fel.

- Miért van olyan szagod, mint Narakunak? – vágtam a csuklyás, vigyorgó képébe.

- Naraku teremtett engem…

- Már akkor is létezett volna, mikor…?

- Nem… - nevetett már megint – Eddig csak álmaidban éltem. Mostanában keltett életre a hatalmas, testet és értelmet adva nekem.

- Úgy beszélsz róla, mint egy istenről…

- Mert ő ezt akarja…

- Mily engedelmes… - mondottam gúnyosan – Mit akarsz tőlem, lidérc?

- Lidérc… Ez tetszik…

- Bökd ki végre! – Mostmár tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet… Szerintem pont ezt akarta.

- Ha így akarod, ifjú…

- Ne mondjam mégegyszer…

- Nézd ezt! – Tartotta felém a vöröslő gömböt, megszakítva figyelmeztetésem – Ez rémálmaid gömbje. Mind idebent van…

- És mit tervezel vele? Úgyis ismerem mindet…

- De nem kívánnád őket újra átélni…

Erre nem mondtam már semmit. Igazat beszélt. Tényleg borzalmasak voltak egytől egyig. Valóban szörnyű kín lenne mindet átélni…

- Ugye, igazam volt…

Nagyot vigyorgott rám, felemelve fejét egészen. Azután kinyújtotta felém a két kezét, benne a gömbbel. Azt cselekedte, amire számítottam. Rámzúdította tartalmát. Rémálmaim egyvelege, mint izzó láva zúdult ki a földre, majd a talajt érintve vörös színű hömpölygő gőzzé lett. Befogtam az orrom, de akaratom ellenére is belélegeztem belőle valamennyit. Ez van, ha az embernek… illetve szellemnek túl jó az orra. Hirtelen elengedtem szaglószervemet, kábán néztem szét, majd egy pillanatra lecsuktam a szemem.

Mire újra kinyitottam, a nő eltűnt. Helyette Inuyasha feküdt a földön, mély sebbel mellkasában. Közelebb menvén hozzá körülöttem már semmi sem rajzolódott ki a sötétségből. Alélt szemét kinyitotta, felém tekintett. Midőn meglátta zordon arcomat, átváltozott szellemmé, és megtámadott. Éppen kitépte volna a másik karomat is, mikor egy másik környék tárult elém.

Szép, tavaszi tájék. A nap melengetőn sütött, enyhe szél csapott arcomba. Valami, a tájhoz nem illő hangokat mért fel fülem egy kicsit arrébb, a fák közül. Odamentem, de le is gyökerezett a lábam az iszonyattól. Azt a szörnyeteg Drakont láttam ruhátlanul, és jegyesemet, szintén nem viselvén semmit. Egy gondolat szállt át az agyamon: MINDJÁRT LEPETÉZEK!

- Biztos, hogy nem fogja megtudni, édes? – kérdezte Drakon, rám célozva minden bizonnyal.

- Ugyan… Az orránál fogva vezetem… Nem gyanít semmit…

- Még azt sem, hogy már előtte is velem voltál?

- Azt sem… - kuncogott alattomosan.

Ez volt az egyik legszörnyűbb rémálmom… Az, mikor szerelmemet egy csalónak fabrikálta elmém sötét oldala, és a csalódás érzését ébresztette fel bennem.

Ezután már megint másik helyszín következett. Ez kissé morbid egy álom volt… Naraku palotájában találtam magam. Hadd ne idézzem, hogyan és milyen szavakkal lépett elém e palota lakója. Csak annyit mondok, hogy iszonyatosan kivert a víz, ahogy csak rámnézett… És ahogy egyre közelebb jött, szemeit meresztgetve… Juj! Kiráz a hideg… Ja, és még valami: UNDORÍTÓ!

Hálát adtam az égnek, mikor egy más álmom tárult elém. Ebben öreg barátom, Kahn, és majdnem sógorom, Jakeru szerepelt. Épp edzettünk. Ketten ellenem… Erre izgalmasként emlékszem. Csakhogy ez a szép kis álom csak rémálom lett, mert ezek ketten már nem edzés céljából támadtak rám, hanem, hogy megöljenek. Jakeru egy szót vakkantott, kezét felém nyújtva:

- JÉG!

És befagytam, mint hínár a tóba. Kahn pedig szépen kigyakorolta arcomon tüzes ökleit. Kellemes… Itt az volt a bökkenő, hogy ez még fájt is! Aztán Jakeru összeszorította ökleit, és a jég szétroppant, vele együtt belefagyott testem is. De mielőtt elhangzott volna halálhörgésem, egy újabb képzelgés következett.

Hallottam a jégnek hangját még, ahogy eltörött darabokra. Hallani halottam, de látni már nem láttam semmit. Olyan érzésem volt, mintha lebegnék a levegőben.

- Ezt már nem bírod ki… Zuhansz… Zuhansz… - mondta valaki… én voltam az, legalábbis az én hangom – Zuhanj a semmibe… A semmibe…

És meg is kezdtem a semmibe való zuhanást, amint kimondtam én is:

- A semmibe…

Fejem süllyedt a sötétségbe, majd dőltem utána egész testemben. Először csak lassan zúdultam alá…

- Mihaszna! Nem vagy jó semmire! – ez apám volt… egyre jobban gyorsultam esésemben…

- Gyűlöllek! Azt akarom, hogy meghalj végre! – szólt öcsém is, és én csak gyorsultam…

- Ő az enyém! Az enyém egyedül! Nem osztozom senkivel! – mondta Kahn, s sebességem gyarapodott…

- Ne érj a közelembe, taknyos eb! – Ez Jakeru volt… Estem alá egyre jobban és jobban…

- Ezért még megfizetsz! Drágán meglakolsz, felvilági kutya! – Félreérthetetlenül Drakon hangján… nagyot lódultam…

- Megvetlek, nagyúr! Én király vagyok, s te egy senki! – szólott Jaken. Ez sértő lévén megint felgyorsított esésemben…

- Nem leszel soha az apám helyett apám! Értsd már meg végre! – sikított Rin, s én csak zuhantam egyre közelebb a mélység felé…

- Ne merj érinteni, te gaz! Könnyelműen elfeledtél, és meg is csaltál volna fél kézzel! Miattad vagyok halott! Ne is lássalak többé! Pedig én szerettelek…

Ez volt az utolsó hajtóerő. Ezek a szavak voltak a legrettegettebbek, amelyeket valaha Miya szájából hallhattam volna… Minden egyes szót igaznak éreztem, ami itt elhangzott, főként az utolsókat… Tényleg ezt gondolhatják rólam?

Zuhantam hihetetlen gyorsasággal a mélységbe. Nagy, fájdalmas puffanással földet értem. Majd rámcsukódott egy rácsos ajtó… Egyedül maradtam… Egy magam készítette ketrecben. Én készítettem, mert azt gondoltam, megvéd majd ezektől a megvető gondolatoktól…

Bevallom, ez a legrosszabb rémálmom… Az egyedüllét… Nincs senki, aki körülvenne… Aki törődne velem… Aki vigyázna rám…

Erre Naraku felnevetett. Bizonyára elérte, mit akart. Látott elkeseredetten, reménytelenül, saját rémálmaim fogságában… Aztán eszembe jutott a ma délelőtti álmom, ami nem rémálom volt. Az, amikor jól éreztem magam sok idő után ismét… Valami fénylett a páncélom alatt ennek hatására talán… A régi naplóm volt, a gyermekkorom hordozója. Kinyitván azt Naraku terve meghiúsult, tehát felébredtem…

Megint a fa alatt üldögéltem. Mintha semmi nem történt volna, mióta elaludtam ott… Nyúltam be a páncélom alá, hogy egy pillantást vessek réges-régi naplómra, de nem találtam! Hol lehet? Hová került? Mi történt vele? A fff…! Hol a naplóm???

Akkor szaladt oda hozzám Rin egy csokor virággal a kezében.

- Ezt neked szedtem, Sesshomaru-sama. – mosolygott boldogan. Nem olyan volt, mint akit hallottam álmomban…

- Köszönöm… - fogadtam el a csokrot, s próbáltam vetni rá egy kedves pillantást.

- Sesshomaru-sama…

- Mi az?

- Ez… a tiéd? – Nyújtotta felém a naplómat.

- Em… igen… Hol találtad?

- A réten volt…

Tehát ez egy olyan hús-vér álom volt… Megtörtént, de mégsem… Egy az élet rejtélyei közül…

- Mondhatok, valamit, nagyúr?

- Hallgatom…

- Szép az a rajz az elején… - mutatott mosolyogva a kis könyv előlapjára. Ott egy magam rajzolta kis firka díszelgett. Köztudott, hogy nem tudok rajzolni… De egy önarcképnek szántam még gyerekkoromban. Csak egy fej van rajta, szerényen kidolgozva… Rint már majd szétvetette volna a nevetés, de előbb elszaladt. Heh! Én is kinevetem a saját alkotásom…

**

A nap végén elmentem sétálni. Megláttam egy köpenyt a földön. Azé a nőé volt. Szerintem belehalt ébredésembe, vagy Naraku ölte meg, mert nem sikerült tőrbe csalnia… Na mindegy… Aztán továbbmenvén megtaláltam azt a fát, aminél néha imádkozom kicsit… Azt, amibe egy szív van vésve, és két név van benne… Sejthető, kié, nem igaz? Arra gondoltam, ha mégegyszer elhagynám a naplómat, legalább írok bele egy epilógust… Leültem, és hozzáláttam… Leírtam, mi történt utolsó bejegyzésem óta… Aztán Rin megtalált. Gyorsan eldugtam a könyvecskét, s miután kimagyaráztam magam, írtam bele még pár sort, és elástam a fa tövébe… Ott jó helye lesz…