Útinaplóm

(13. rész)

A sikoly éve, hatodik szakasz

A fejem olyan, mintha fogtak volna egy kendőt, és keresztülmosták volna a két fülemen keresztül… Olyan homályos minden emlékem. Mintha a halálból támadtam volna fel… A halálból? Tényleg, most, hogy mondom… Meghaltam, és feléledem újra… Furcsa…

Tisztázzuk… Kint világít a telihold… Ülök egy szobában, mellkasomon kötés, és a bal, hangsúlyozom: a BAL kezemen támaszkodok! Csak azért, mert drága öcsém ugye azt vágta le a Tessaigával, és most mégis a helyén van… De hogyan?

Azt hiszem, mostmár dereng az elmúlt napok eseménye… Az egész tegnap kezdődött…

*

Rá kellett jönnöm, hogy nem csak én vetettem szemet Karenre… Úgy tűnik, Jaken is kedvét leli benne… Hát nem röhej? Éppen Jaken! Észrevette, hogy én is örömmel legeltetem a lányon a szemeimet, és reakciója elég ellenségesnek tűnt. De nem aggódom… Semmi esélye nála… Hih!

Nagyon jól esett látnom, hogy Rin olyan jól megvan az újonccal. Úgy festettek, mint anya és lánya, ha nem veszem figyelembe a fajt… Mondhatni aranyosak… Rin már egyenesen rajong érte, mert már hallottam, hogy “mamának” szólította lopva. Karen pedig csupa kedvesség vele szemben… Most látszik igazán, hogy ez a nő anyának termett, és nem szolgalánynak…

Ezt azért közöltem, mert, amiért ilyen jól megvannak, a két leány együtt szokott menni le a patakhoz mosni. Volt egy nagyon rossz előérzetem, ezért követtem őket, de igyekeztem észrevétlen maradni.

Félelmem valóra vált, mert a földből ronda élőhalottak bújtak elő: egy vezér, és két lovas. Az ilyeneket hívták “elit”-nek, mert rájuk csak a mágia hatott. Elfogott a félelem… Semmi esélyük ezek ellen, és én sem tudok hogyan segíteni rajtuk… Szörnyű érzés a tehetetlenség…

A hadvezér kimondta Drakon nevét, és hogy az használni akarja Karen hatalmát… Nem értettem, mit jelentsen ez. Miért üldözi őt Drakon? És hogyan? Mivel már halott…

Mindigis gyűlöltem Drakont. Mindenáron nőül akarta venni Miyát, hogy tartományaikat egybeolvaszthassa. De ez sosem sikerülhetett, amíg én ott voltam. Ugyanis Miya az én jegyesem volt! Pech neki… Rusnya sárkányfajzat…

A két másik hulla elkapta Rint, a főhulla pedig Karent fogta le. Már jöttem volna elő rejtekemből, nem bírván ezt tovább nézni, de akkor aggodalma kiáltást váltott ki a nőből, és történt valami egészen hihetetlen… Teste fellángolt, s eltaszítva a támadót, megölte heves tüzével, és Rin rosszakaróinak is így vetett csúfos véget.

Az ég elsötétült, s alászállt három istenség, akikről annyit tudok, hogy a mágusok pártfogói. De mit akarnak itt?

- Megtiltottuk neked, hogy használd az erőd! Méltatlan vagy a mágus címre, s mert akaratunk ellen cselekedtél, meglakolsz! – jelentette ki a női istenség, és láncokat parancsolt le az égből, melyek megragadták Karent végtagjainál és nyakánál, majd egy villámcsapás megrázta a foglyot egész testében.

Ilyen látványt általában élvezek, de most inkább dühített, hogy bántják azt a lányt… Miután eléggé megbüntették szegény teremtést, otthagyták heverni a földön, kifakadt sebei vértócsájában. Rin noszogatta, és rémülten kiabált, hogy ébredjen fel. Odamentem, karba vettem, s reméltem, hogy felébred még. Nem mindenki él ilyent túl…

Arra még emlékszem, hogy elláttam a sebeit, de azután már kihagy a memóriám… Valószínűleg elaludtam. Arra ébredtem ismét, hogy Karen beszél hozzám.

- Nem értelek téged, Sesshomaru… Egyszer elhagysz, másszor megvédesz…

Kíváncsi voltam, miért mond nekem ilyeneket, úgyhogy színleltem az alvást.

- Emlékszem a csata napján… Akkor még szerettél… Nem akartad, hogy háborúba menjek. Vitatkoztunk… Az lett a vége, hogy odaadtad nekem ezt a követ… - hallottam, ahogy megmozgatja azt a nagy, kék követ a nyakában. Szóval… onnan volt olyan ismerős! Azt a követ adtam Miyának, mielőtt harcba indult! Várjunk… Miyának? Akkor… Ez azt jelentené, hogy…?

- Nekem adtad, hogy hozzon szerencsét… Ahogy vesszük… Úgy is lett, meg nem is… A harcban megölték az apámat, édesanyámat, a kedvenc lovamat, Zunamit sem kímélték! És engem is majdnem… -nevetett- Igen, aznap Miya, a mágusnövendék hajszál híján leköszönt… Hála neked, csak majdnem…

Teljesen ledöbbentem… Ő volt az! Itt volt mellettem! Életben volt! Ezért hasonlított rá! Ezért kedveltem annyira! Ezért félt tőlem… Azt hitte, elhagytam… Magatehetetlenül is rebegni kezdtem:

- Csak… majdnem…

Gyorsan felpattant, és ismét a szolgálói álca mögé bújt. Én is felálltam, végignéztem rajta. Most volt merszem úgy ránézni, mint ahogy eddig is szerettem volna… Gondolom, megijedt ettől, ezért hátrált. Annyira vágytam az ölelésére… Alig bírtam elhinni, hogy most őt látom magam előtt! Úgy nézett ki, mint amilyennek megálmodtam…

Mihelyt magamhoz húztam, bevallotta, hogy ő tényleg Miya, s azt mondta, azért hazudott, mert félt, hogy elkergetném… Én lennék a világ legostobább teremtménye, ha ezt megtenném! Elkergetni a jegyesemet… Papnak ne menjek el? Tch…

Aztán jött, aminek jönnie kellett… a “miért hagytál ott?” nevű kérdés… Gyáva voltam… Nem bírtam végignézni… Túl sok volt nekem… Inkább elmenekültem a kín elől… El egy sötét, zordon lélek rejtekébe…

Nem tudta, hogy halottnak hittem… Megbocsátott nekem! Mindigis tudtam, hogy nem érdemlem meg a jóságát… Ahogy bátyja is mondta, ő túl jólelkű egy szellemnek… De ezért is szerettem annyira…

Azután következett egy kellemes perc… Erről álmodtam éjeken át… Hogy újra csókolhatom bársonyszerű ajkait… (még most is belereszketek… egek, de jó volt…)

Szép találkozásunkat egy robbanás szakította félbe. Miya közölte velem, hogy Drakon terve az egész, és most a szülőfalujára tör. Megint azt éreztem, hogy kettéhasítanak… Nem akartam engedni, tudván, mi lesz a vége… De imádottam csökönyös volt, mint mindig, és nem hagyta magát lebeszélni. Meghalt volna népéért… Az igazi hősnő… Nem volt mit tenni… Engednem kellett… Viszont amint elfutott, utánaeredtem én is! Nem hagyom, hogy valami félholt porhüvely megölje a jegyesemet!

Odaértemkor rémséges látvány tárult elém. Öreg barátom, Jakeru ott hevert a földön, halotti merevségben. Minden rázogatás hiába… meghalt… Mögöttem öcsém, és kis barátai voltak, nyakig harcban a holtakkal. Megszólított az a bizonyos hang: Drakoné. Mint mindig, provokálni kezdett:

- Á, Sesshomaru! Végre csatlakozol az én kis játékomhoz. Jól tudtam, hogy Jakeru az egyik legjobb barátod volt?

- Te féreg! – ordítottam- Ezt még megbánod!

Ahogy néztem a monstrumot (mert hogy jócskán megváltozott a külcsíne), megláttam Miyát függni mögötte egy keresztszerű gyökérkölteményen.

- Ha megölte, én… - gondoltam, vészes haragra gerjedve.

Elöntött a düh… Nekirohantam teljes erőmből, de minden támadásom hiábavalónak bizonyult. Aztán a mononoke lyukat vájt testembe, és belémplántált egy fekete magot, ami gyökerezni kezdett bennem. Leejtett a földre, és élvezte a látványt, ahogy a kíntól fetrengek.

- Feltaláltam egy módszert, hogyan kreálhassak magamnak testet. A tiédbe egy magot ültettem, ami egy kínnal teli folyamat során testedet az enyémhez hasonlóvá változtatja. Akkor elveszem a lelked, és az új testembe költözök! Hát nem ironikus? – röhögött.

- Inkább a halál! – De kezem mást mondott. Úgy nézett ki már, mint Drakoné! – Ne!

A fájdalom magával kerített, s üvölteni kezdtem. Eközben megéreztem egy ismerős szagot…

- Meglepi! Szevasz, Fluffy! Hú, nem vagy jó formában! Kellene némi segítség? – mondta egy ismerős, viccelődő hang.

- Kahn? Te vagy az? Mi ez a maskara?

Tudniillik, beölözött a ruháimba. Kis mókamester… Semmit sem változott… Fogadok, azért jött, hogy Miyát megmentse.

- Miért teszed ezt?

- Miyáért, természetesen!

UGYE MEGMONDTAM?!

Nos, eztán visszaöltötte régi megjelenését (könnyedén, tűzből levén), és ezt kérdezte:

- Tudod még a varázsigét?

Hogyne tudtam volna! Ez volt az egyetlen, amit tudtam, de egyben a legerősebbek egyike is. Novouri-sama tanította nekünk, mikor Gordon-sama nem volt ott kiképzésen, és ő jött helyettesíteni. Most hasznát vehetjük! Pápá, Drakon!

- Véremből már sokan kértek

A varázsláshoz nem értek

Kérem az Isteneket

Alakítsák lelkemet

Pusztító fegyverré, mely áldozat

Védje társaim, s barátokat

S győzze le a gonoszt végleg

Ha én tovább nem is élek

Feláldozom lelkemet

Azért, ki csak engem szeret!

Eme varázslat a lelket egy nagy fénycsóvává alakítja, és a kívánt célra lövelli. Megjegyzés: minél több, annál hatásosabb!

Szóval lelkem távozott testemből, és azután semmi… Halottnak nyilvánultam…

A másvilág helyett viszont egy köztes világba kerültem. Ide olyanok jutnak, akiknek még küldetésük lehet az életben. De ez a hely a kísértések helye is, mert ez a világ tökéletes, pontosan olyan, amilyet mindigis szerettél volna…

Számomra ez azt jelentené, hogy ez az egész szörnyűség nem történt volna meg, boldogan élnék Miyával, és mellesleg enyém lehetne a Tessaiga… de ez mellékes…

Ez a dimenzió megalkotta nekem e világot. Megkértem szerelmem kezét, és épp gyűrűt vettem volna neki… A gyűrű nálunk másra való… Azt a fülbe teszi az illető, jelezve, hogy foglalt. A házasság igazi jele egy tetoválás… Furcsa, de itt ez a szokás…

Hirtelen megjelent Miya, és azt állította, hogy mindez hamis képzelgés, és azt akarta, hogy térjek vissza amoda. Nehéz volt hinnem szavainak… Itt boldogan élhetnék, semmi kínzó emlék nélkül… Holnap lett volna az esküvőm! Mert szerettem, s bíztam benne, hittem szavának, s indultam felé. De a másik Miya, az itteni, azt akarta, hogy maradjak… Nehéz volt… Mindketten olyan… valósak voltak… de csak az egyikük volt az, és azzal kellett, hogy tartsak… Győzött az életvágy! Otthagytam hát a tökéletes életet… Amaz a lány nem volt valós, de… mégis fájt otthagynom… Szegény, most férj nélkül marad! Hih!

Miközben visszasugárzott testembe az élet, éreztem valamit az ajkamon… Mint egy csók olyan volt… Lehet, hogy fontos, ezért leírom ide, nehogy feledjem…

Azután már nem emlékszem semmire… Aludtam, álmok nélkül… Legalábbis, nem emlékszem, hogy mit álmodhattam… Álmodtam azt is, hogy Jakeru hozott be ide? És azt, hogy Inuyasha megköszönt valamit?

Ja… erről nem ejtettem szót… Úgy emlékszem (hacsaknem álom volt), hogy Inuyasha megállt előttem, és megköszönte, hogy megpróbáltam megmenteni mindenkit… Mondjuk, nem érte tettem, de hagyjuk…

Vajon megmenekült mindenki? Kahn vajon kikupálódott? Biztos, hiszen kemény fából faragták… Vagy szénből? Hih! Most jó kedvem van, úgy látszik… Ostobaságokat beszélek… Írok! Áh… Álmos vagyok…

És Miyával mi lett? Remélem, jól van… Meg nem tudnám bocsátani magamnak, ha valami baja esett! Főleg miattam!

**

Apropó Miya… Kezd működni az orrom, és megállapítom, hogy ez a szoba úszik az illatában… Talán az ő szobája? Vagy csak járt itt? Mindegy… Élvezem ezt az illatot… Ez megmagyarázza a nyaklánc-históriát is… Mostmár majdnem minden világos… Már csak azt akarom tudni, hogy került a karom vissza a tulajdonomba… És hogy Drakon mostmár tényleg halott-e… Megtudom nemsokára…

A ruháimat nem találom… A felsőm és a páncélzatom hiányzik… A nadrágom rajtam van, cipőt meg nem hordhatok házon belül… Így tartja az illem… Biztos kint van valahol…

Hallom, hogy Inuyasha kurjantgat odalenn… Kimondta a nevem, szóval rólam beszél… Megyek, megnézem, mi rosszat cseveg rólam… Ugye, nem a ruháimon röhögnek odalenn?! GRRR! Sietek...