Sesshomaru úrfi naplója

(4. rész)

Árvizek éve, ötödik szakasz

Pár napja már bolyongok itt az erdőkben, mindig újabb menedéket keresve. Ember számára ehetetlen növényeken éltem eddig, gőtéken, gyíkokon és más mérget kibocsájtó állaton. Belül reméltem, mérgük megöl engem, de, mivel magam is mérgező vagyok, ez nem történt meg… Még hogy az élet a vadonban erősít… Tch! Annyit ért, hogy jól felfáztam, és állandóan tüsszögök… HAPCI! De most tető van a fejem felett. Leírom azt is, hogy hogyan…

*

Egyik erdőből értem át egy másikba. Különleges hely volt. Fenyők nőttek itt, ami errefelé nem volt szokványos. A fák lombjai ezüstből voltak, törzseik bronzporral voltak bevonva. Továbbmenvén ezek vegyültek a hagyományos fenyőfákkal. Szép látvány volt…

Amint így mentem keresztül ezen az erdőn, beleütköztem valamibe, és hátraestem. Felpillantottam, és egy védfal villogott fényesen előttem. Volt egy olyan érzésem, hogy már láttam ilyet valahol… Felkeltem, tenyerem a blokádra helyeztem, mire az vízként kezdett hullámzani, majd elnyelte a karom, és átestem a fal túloldalára. Ismerős látvány tárult elém. Egy ösvényt láttam, ami egy faluhoz vezetett. Már messziről éreztem szellemek szagát… Egy szellemfalu? Emlékezetembe ötlött egy név…

- Ezüstfalu… - motyogtam.

Az a falu, ahol egyszer még apánkkal voltunk vendégségben… De rég volt… Akkor még kicsik voltunk… Én és Inuyasha…

Elindultam az ösvényen. Kétfelől fák vettek körül, előttem volt a falu maga. Egyszercsak meghallottam valamit jobbról… Valami énekfélét… Kíváncsi voltam, így megnéztem, mi, vagy ki lehet az. Lekanyarodtam a fák közé, mentem egy darabot, majd megálltam. Megtaláltam, amit kerestem…

Egy lányt láttam ott. Ruhákat cipelt, és rakott ki száradni egy zsinegre, mi két fa közé volt kötve. Selymes zöld haja hosszan lógott le szemébe, zavarva így folyamatosan a teregetésben. Zöld szeme meg sem látta, hogy figyelem. Bőrruházatot viselt, hátán egy kard volt. Elkészült munkájával, nyújtózott egyet, majd nagyot szívott a levegőből. Majd arca gyanakvóra vált, és egyenesen felém nézett. Én önkéntelenül is egy fa mögé húzódtam.

- Tudom, hogy ott vagy! Gyere elő… Nem harapok… - szólt a lány, és mosolygott.

Előbújtam rejtekemből, és elindultam felé.

- Szia… - nyögtem ki végre. Nem tudom, miért, de minden kiejtett szavamért meg kellett küzdenem. Féltem talán, vagy valami más érzelem kerített volna hatalmába?

A szellemlány két szép szeme felcsillant, mikor meglátott. Odafutott hozzám, és átölelt. Azt hittem, menten elolvadok…

- Sesshomaru! – mondta ő, és adott nekem egy puszit – De régen láttalak…

- Ee… izé…

- Nem ismersz meg? Miya vagyok. Emlékszel?

- Miya…?

Ismertem egy ilyen nevű illetőt. Akkor eszembe jutott egy aranyos kislány, aki itt lakott a falu hercegnőjeként. Hihetetlen… Abból a rakoncátlan kislányból ilyen gyönyörű lány lett volna? Már kész hölgy… És én ismerem…

Éreztem valami melegséget végigfutni arcomon, egész a fülem hegyéig.

- Igen, már emlékszem… - mosolyogtam rá – De megnőttél…

- Te is… Mondd, jól vagy? Olyan vörös az arcod…

Egek! Jaj ne! Piros az arcom? Ez azt jelenti, hogy elpirultam… A ffff…. Ráadásul előtte…

- Semmi bajom, ne aggódj… - próbáltam csillapítani idegességemet.

- Akkor jó… - mosolygott – Mi járatban erre?

- Hát… Erre hozott utam…

- Kedves tőled, hogy benézel… Habár csak véletlenül…

- Em… Semmi kifogásom ölelésed ellen, de mégis…

- Jaj, bocsáss meg… - pirult el Miya, és eleresztett – Hogy van apád? És hol az öcséd?

Arcom elkomorodott erre.

- Meghaltak…

- Sajnálom… Hogy történt?

Elmondtam neki a támadást, hogy apám elesett, és hogy engem is majdnem megöltek. Találkozásomat Inuyashával elhallgattam.

- Részvétem.

- Köszönöm.

- Ez azt jelenti, hogy nincs hová menned?

- Úgy is mondhatjuk…

- Akkor maradj itt! Örülnék a társaságodnak…

- Ee… szívesen… szívesen maradok…

- De jó! – mondta nagy örömmel, és megfogta a kezem – Gyere! Bejelentlek apámnál…

A palotához vezetett. A kertben egy hatalmas termetű szellem ült, és kardokat fényezett. Miya odament hozzá, magával húzkodva engem is.

- Apám…

A szellem felpillantott munkájából, majd lenézett a hozzá képest aprócska lányra.

- Mondd… - hallottam szavait elmémben. Telepátiát használt.

- Emlékszel még Sesshomarura? Inutaisho-sama idősebb fia…

- A félszellem?

- Nem. Ő egészen az.

- Igen, emlékszem…

- Konnichi wa… - mondtam a szellem felé, meghajtva magamat.

- Konnichi wa – válaszolta – Mi járatban? Hogy van apád?

- Meghalt…

- Értem… - nézett ridegen rám.

- Itt maradhatna egy darabig, apám? Megengeded?

A farkas visszatért munkájához.

- Maradhat… Egy feltétellel…

- Mi lenne az, uram? – érdeklődtem.

- Részt veszel az edzésekben. A világért sem szeretném, hogy ki gyere a gyakorlatból…

- Köszönöm, uram…

- Köszönöm, apám…

- Végeztél a ruhákkal, Miya?

- Igen, apám.

- Akkor mosd el a mosatlant! Mozgás!

- Igen apám!- hadarta, és futott a mosókonyha felé. Én utána.

Két kosár ruha várt mosásra. Miya megfogott egyet, és a másikat is cipelte volna, de inkább átvettem tőle.

- Nem segíthetsz! Mi lesz, ha apám meglát?

- Vállalom a következményt…

- Te akartad! – indult meg a patak felé.

Míg ő a patakban mosott, én mellette ültem, és beszélgettem vele.

- Apám mindig így robotoltat?

- Nem robotoltat… Szívesen teszem…

- Nem úgy néz ki…

- Mindig így bánik velem…

- Miért?

Nem szólt, csak mosott tovább. Inkább nem piszkáltam vele, de még mindig furdalt a kíváncsiság.

- Egy hercegnő így öltözik?

- Apám akarata… Nem vehetek fel selymet…

- Miért nem?

- Mert harcos ne viseljen selymet… Szerinte…

Nem nagyon hittem neki… Kicsit sajnáltam érte… Hercegnő létére dolgozik, és rongyokban jár… Miért bánhat így vele az apja?

Elkészült a mosással, kiteregetett, és visszaindult… Velem…

- Most varázsleckéket kell vennem… Egy időre itt kell, hogy hagyjalak…

- Varázsleckét?

- Igen. Mágusnak tanulok, mint anyám…

- Az jó dolog… Szurkolok…

- Köszönöm… - egy aprócska csókot nyomott a homlokomra, és elfutott az erdő mélységébe.

Leültem a kertben egy kőre, és a kerti tó vizét bámultam… Nem mintha túl érdekes lett volna… Arra jött Miya bátyja, Jakeru, aki azóta még magasabb lett.

- Nocsak… Sesshomaru. Micsoda meglepetés…

- Szia Jakeru.

- Jól megnőttél, kutyuli…

- Eh… kösz… Te is…

- Miya felültetett, mi?

- Nem egészen…

- Tudom – nevetett.

- Jócskán megváltozott… Sokkal…

- Nőiesebb?

- Igen…

- Kész nő… Már most elhalmozzák a kérők… Apám örömére…

- Miért? Alig várja tán, hogy elvigyék?

Jakeru sóhajtott, majd befagyasztott egy repkedő bogarat.

- El ne mondd senkinek, de… Kitaláltad…

- Miért utálja a saját lányát?

- Mert lány.

- Mi?

- Jól hallottad… - mondta megvetően – Csak azért utálja, mert nem fiúnak született…

- Ez borzalmas… És ezért kínozza? Dolgoztatja? Nem engedi öltözni?

- Igen.- csóválgatta két lompos farkát.

- Miért nem tesz valamit ellene?

- Mert az apánk, Gordon túl erős… Nem ellenfél a húgom számára…

- És te?

- Ugyanez…

- Ez nem apa… Ez egy zsarnok…

Jakeru nem szólt semmit, csak felállt, és elment. Ő is nagyon jól tudta, hogy igazam van. Elhatároztam, hogy teszek valamit ellene… Valahogyan…

**

Miya visszatérte után még beszélgettünk, majd a lány elment edzeni apjával… Elég soká maradnak… Egy vendégszobában ülök, írom a naplót, és várakozok, hogy a fürdőben legyen szabad hely… Hah! Hallom az ajtót! Megyek is, különben ma már nem jutok be! Sayonara!