Sesshomaru úrfi naplója

(8. rész)

A harc éve, első szakasz

Ezt a bejegyzést a tegnap éjszakával kell kezdenem… Annyira dühös voltam Gordon-samára… De valahol egy kis boldogságot is éreztem…

*

Tegnap, ugye, megvettem a selyemruhát Miya-channak, aki majd kicsattant az örömtől. De dühös voltam magamra, mert nem az én nevemben adtam oda neki… Most azt hiszi, van egy titkos udvarlója… Végülis… Na mindegy… Feltételezem, hogy felvette a ruhát hálóruhaként, vagy mégegyszer felpróbálta lefekvés előtt. Akkor ért haza az apja, és benyitott hozzá. Meglátta a ruhában, és irtózatosan dühös lett. Természetesen elvitte ki az erdőbe, hogy jól elverje érte…

Tudom, de mégsem láttam… Hát akkor honnan tudom, lenne a kérdés. A válasz a következő…

Én, felkavarva az eseményektől, feküdtem ágyamban, és próbáltam lehiggadni… De valahogy nem nagyon ment, így nem is aludtam el… Szerencsére…

Akkor hallottam, hogy a hátsó ajtó félrehúzódik, és valaki beesik rajta. Kíváncsi voltam, így kiszaladtam oda. Miya feküdt előttem, ruhája cafatokban lógott rajta, testét sebek borították, már alig élt szegény teremtés. Megrázogattam, hátha magához tér, de csak nyöszörgött, és vért köhögött fel. Karomba vettem hát, és egy üres szobába vittem, abba, amelyik az ajtóhoz a legközelebb volt.

Letettem ott a földre, gyújtottam némi világot, majd megnéztem a sérüléseket. A fején nagy, vérző seb tátongott, a nyakán fojtásnyomok voltak, felsőteste átszúrt sebekkel volt tele; lábai felhorzsolódtak, az egyik el is tört, amint láttam.

- Ki tehette ezt? És miért? – kérdeztem akkor magamtól.

Aztán, mikor a hasára fordítottam, a hátán egy hatalmas karomnyomot pillantottam meg.

- Ez csak ő lehetett! GORDON, TE ÁTKOZOTT! – ordítottam az éjszakába, de senki sem hallott a csukott ajtó mögött.

A vágás szétroncsolta a hátán lévő vésést. Ez fontos volt számára, mert ez volt az úgynevezett mágus-engedélye. Még kiskorában kapta, beavatáskor. Egy középső, különleges jel azt fejezte ki, hogy megvan benne a kellő erő, és három jel körülötte, az ő esetében tűz, fény és sötétség, fejezték ki a benne lakozó varázserőket. Ez a hely nehezen gyógyult, és nem volt ajánlatos sérülnie. De mégis megsérült, elég rendesen.

Nem volt mit tennem… Novouri-sama nem volt itthon, így én láttam el a sebeit. Ehhez le kellett vetkőztetnem… Egek… Ha tudná, hogy láttam, felpofozna. De vészhelyzet volt, és különben sem arra koncentráltam… Nem vagyok olyan, mint Kahn… A földön nem feküdhetett, mert mindene fájt. Gondoltam egyet, és az ölembe vettem. Így már nem nyöszörgött. Később kinyitotta a szemét.

- Sesshomaru…

- Hát te ébren vagy? Hogy érzed magad?

- Jobban, hála neked… Köszönöm…

- Ez a legkevesebb…

Ezt elmondtam, aztán a mellkasomra hajtotta a fejét, és elaludt ott az ölemben. Édes teremtés…

- Ígérem, nem hagyom, hogy többé bántson! Melletted leszek, hogy megvédjelek… Mindig…

**

Egész éjszaka ott voltam vele. Virrasztás közben elaludtam. Ma reggel már nem volt ott velem, eltűnt. Halálra rémültem.

- Hol lehet? Hová tűnt?

Kiléptem a szobából, egyből megéreztem az illatát. Azt követve Novouri magánlaborjába csöppentem. Miya egy ágyban feküdt, háttal felfelé, Novouri mellette ült, és egy krémet kent a fejsérülésére.

- Sesshomaru. Épp téged akartalak hivatni…

- Engem? Minek? És hogy van Miya?

- Látom, aggódsz érte… Köszönöm, hogy gondoskodtál róla…

- Mindenki ezt tette volna… Miért akart hivatni, úrnőm?

- Látod ezt? – mutatott a lány hátára, melyen a véset megint kivérzett – Ez mindig ki fog vérezni, akárhányszor kötözöm be.

- Hogy állítható meg?

- Nos, a beavatási véset még nincs kész. Ha befejezném, elállna a vérzés.

- Akkor fejezd be, úrnőm!

- Ez nem olyan egyszerű… A véset akkor teljes, ha hozzáteszem a ’sorsdöntő jelet’.

- És az miből áll?

- Az érthetőbben olyan, mint egy eljegyzés. Azért sorsdöntő, mert meghatározza, kihez tartozik majd.

- Eljegyzés… - tűnődtem el.

- Itt jössz te a képbe. Észrevettem, hogy kedved leled a lányomban. És ő is benned…

- Igazán? Kedvel engem?

- Persze. Arra gondoltam, talán szeretnéd őt jegyesedül…

- Jegyesemül? De…

- Apád beleegyezett még akkoriban… Már volt róla szó… Te pont megfelelő vagy, Sesshomaru… Mit szólsz?

- Örömmel… - mondtam én. Akkor is azt mondtam volna, ha nem lenne így. Csak, hogy megmentsem…

Miya hátán később egy ’kutya’ jel volt, a háta jobb oldalán, egész lent, az övrésznél, ahol nem látszik. Én a nyakamra kaptam egy ’farkaskutya’ jelet. Egyébként, ebben a faluban így szokás eljegyezni a másikat… Olyan boldog voltam… De csak én tudtam róla, és Novouri-sama. Azt mondta, mondjam meg Miyának. Egek… Ez nehéz lesz…

A művelet után Miya már teljesen talpon volt. A rétre ment gyakorolni. Mentem hozzá, hogy elmondjam neki, mi történt, amikor megláttam, hogy egy fiúval társalog. Meglestem őket.

- Gondolj bele! Egyesíthetnénk a két birodalmat… - Mondta a fiú. Két denevérszárnya volt, hosszú, bojtos farka, szarvai, fekete haja, és tejfehér bőre. Mint egy élőhalott, úgy nézett ki.

- A válaszom ugyanaz. Apám nem egyezett bele, hogy hozzád menjek, Drakon úrfi. – Mondta szépségem ridegen a srác szemébe.

- Csak ennyi az oka, hercegnő?

- Nem. Tudod, Drakon úrfi, nem nagyon kedvellek. Azért is, mert tolakodó vagy, és azért is, mert apám ellenségének, Argonnak a fia vagy.

- Épp ezért kellene nekünk egybekelnünk. Megelőzhetnénk a háborút, és egyesíthetnénk tartományainkat…

- Szó sem lehet róla! – fordult el – Most kérlek, távozz!

- Ahogy akarod, hercegnő. De nem adom fel ily könnyen… - és lesüllyedt a föld alá, az alvilágba.

- Ki volt ez? – léptem ki a rétre, Miya mellé.

- Drakon. Argon, az alvilág urának a fia. Mindenáron nőül akar venni…

- Hát, arra várhat! – gondoltam magamban.

- Én már mást szemeltem ki magamnak…

- Tényleg? – lepődtem meg – Kit?

- A titkos udvarlómat…

- Értem… Szerintem menjünk. Mindjárt kész az ebéd…

- Rendben… - fogta meg a kezem – Menjünk…

Ebéd után hosszú sétára indultam. Megzavart Drakon színre lépése, de nem zavart. Tudtam, hogy Miya is valahogy viszontszeret, és egy napon majd… Édes terveket szövögettem… Kettőnkről… Jó érzés volt…

Ahogy így sétálgattam, elémugrott egy sötét alak. Drakon volt az. Egy nyíl volt a kezében, azt belémdöfte, gyorsabban, minthogy elkerülhettem volna. Valami furcsa anyagot éreztem szétáramlani a testemben… Aztán elrepült két nagy szárnyán, és rámküldött pár élőhalottat. Sikeresen feldühödtem erre, és össze-vissza hadonásztam. Aztán rámfröccsent a vérükből. Elvesztettem a kontrollt… Ezután kihagy az emlékezetem.

Utánakérdeztem, és azt mondták, hogy vérengző, veszett fenevad lettem, aki meggyilkolta a falusiak felét. Szerencsére, nem voltak puhány alakok, így megállítottak. És ne aggódjak, a falusiakat Novouri-sama feltámasztotta… Egy fához kötöztek… És Miya meggyógyított… Többet nem mondtak…

Veszettségem után Miya ölében ébredtem. Aggódva nézett rám, simogatta a felem. Minden érintését kiélveztem…

- Sesshomaru. Jól érzed magad? Nincs semmi bajod?

- Nincs… Gondolom, neked köszönhetem… Mi történt? Hol vagyok?

- Kicsit elszaladt veled a ló, de már nincs semmi baj…

- Akkor jó…

Láttam, a ruhája széle kicsit tépett volt… Karomnyomoktól. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha bántottam volna Miyát. De ő nem mondott semmi ilyesmi, úgyhogy megnyugodtam…

Az a Drakon valami veszettséget okozó szert juttatott belém a nyíllal… Az a nyomorék! Ezt még megbánja!

***

Ma este elmentem az együttes találkahelyére. Azt mondták, feloszlatják… A közelgő háború miatt… A fiúkkal megegyeztünk, hogy még találkozgatunk… Aztán az Árnyhölgy…

- Mit teszel most, hogy feloszlunk? – kérdezte.

- Hát… A jegyesemmel foglalkozom majd…

- Van legyesed? – csodálkozott. Kicsit túlságosan is.

- Igen…

- Ki az? Elmondod?

- Hát… A neve Miya…

- A kis úrnő? – csodálkozott még jobban – Hogyan?

Elmondtam neki a véset-történetet, nem tudom, miért, de elmondtam…

- Értem… Akkor nem adom oda, amit szerettem volna…

- Mit?

Rámnézett, közelhajolt hozzám, és megcsókolt. Olyan érzés ötlött belém, mintha félreléptem volna… Csókja édes volt… Pont olyan, mint… mint Miyáé! De ez nem lehet!

- Miya? – kérdtem, kétkedve benne magam is.

- Em… - lehajtotta a felét, majd levette a szemkendőt. Ő volt az. Eltaláltam.

- De hát hogyan…?

- Alapítottunk egy közösséget… Barátok vettek körül… És a zenét is szeretem…

- A tagok kik?

- Flash Kahn, Dancert Joshinak hívják, egy légiós katona…

- Na és Mirage?

- A ’mirage’ délibábot jelent…

- És?

- Mirage én vagyok…

- Mi?

- Férfi testet öltöttem…

- Ezért éreztem valami különöset a közelében… De miért csináltad?

- Kevesen voltunk… - nevetett – Aztán annyira megszerették, hogy nem állhatott ki…

- Hát ez jó! – nevettem én is.

Mulatságos egy nap, nem? Kiderült, hogy a másik nő, akit kedveltem, egy és ugyanaz, mint a szerelmem maga! De ha választanom kellett volna, Miyát választottam volna, holtbiztos. Vagy ne legyen a nevem Sesshomaru!

- Fluffy! Hol bujkálsz? Úgy volt, hogy fürdeni megyünk… - hallom Kahnt és Jakerut. Jakeru sem olyan rossz társaság, csak éppenséggel a begyében vagyok, mert túl kedves vagyok Miyához… De egyébként egész jóban vagyok vele… Na, nem váratom meg őket! Megyek, lecsutakolom magam kicsit! Nem leskelődni! Hih! SAYONARA!

****