Sesshomaru úrfi naplója

(9. rész)

A harc éve, első szakasz

De egy lusta dög vagyok!!! Hát nem? Már vagy három napja nem írtam a naplómba!!! Tch! Akkor most összefoglalom…

*

Ugyebár, kiderült pár dolog az együttesről… Másnap Kahnnal mentem kicsit edzeni. Lényegében Kahn és Jakeru tanított harcolni… És néha Miya is…

- Magasabbra a kezet! És sújts le! Lassú! Lassú! Mondtam, hogy gyorsabban próbáld! Na mégegyszer! – Hallatszott Kahn hangja. Az ostorcsapást gyakoroltuk, amivel… hát… még eléggé ügyetlen voltam…

- Te, Kahn… - sújtottam az ostorral, lihegtem össze-vissza. Már vagy húszadszorra csaptam le, de még mindig nem volt jó! Előtte meg puszta kézi harc volt, elég nehéz, mert tüzes barátom elég gyors… - Nem tarthatnánk egy kis pihit?

- Úgy! Jó! Majdnem eltaláltál! Ez már haladás! Még egyet, utána tarthatunk szünetet… De jól csináldd!

Ismét lecsaptam, ezúttal neki kellett félreugrania. Ha nem tette volna, elég hasadt személyiség vált volna belőle…

- Jó! Nagyon jó! Apád büszke lenne rád! Nagyon ügyes vagy!

- Köszönöm… De veled szemben még…

- Áh! Az én harcmodorom csalásnak számít, hisz tűzből vagyok…

- Akkor is… De majd egyszer… Majd egyszer kiállunk egymás ellen, és párbajozunk…

- Alig várom… - mosolygott – Kapd el!

Egy kis vizet dobott felém. Elkaptam. Á, kicsit sem voltam szomjas… Csak annyira éppen, hogy az egészet kiigyam… Á… Nem voltam szomjas… Egyáltalán…

- Na te aztán jó vagy! Én még nem is ittam!

- Ja, bocs. Szólhattál volna, hogy te is kérsz…

- Felejtsd el…

Kicsit kifújtuk magunkat, aztán újra elkezdtük a gyakorlatot. Most a kard volt soron. A Tensaigával nem sokra mentem, ezért kaptam kölcsön egy kardot. Kahnnak sajátja volt, pengéje maga volt a tűz lángja… Csinos kis kardocska… Intett, hogy támadjak, én megiramodtam. Sújtottam rá, úgy, ahogy mutatta Jakeru.

- Ne hadonássz, mint az ősember! Kecses, de hatásos mozdulatokkal többre mész! Összpontosíts, és legfőképp gondolkozz! – mondta jégcsap barátom egy edzés során. Gordon-samával való edzéskor őt kaptam partnernek… De örültem… Jakeru kemény ellenfél… Mindig megvert…

- Na, látom, nem hiába képzünk ki téged… - mondta Kahn egy csapás előtt, amit rám mért, de kivédtem.

- Az lehet, Flash… - mondtam úgy megszokásból, de aztán eszembe jutott, hogy ő még nem tudta, hogy tudom…

- Áh, szóval elmondta…

- Kicsoda?

- Az Árnyhölgy…

- Ja… igen…

- Azt is, hogy ő ki?

- Azt is…

- És ki? Én nem tudom…

- Hogyhogy?

- Nekünk nem mondta el… Csak neked…

- Ő az a nő, akiért mindketten versengünk, öregem…

- Miyácska? Na ne… Azt hiszem, szénné változok, úgy kihűltem…

- Én is egész meglepődtem…

Aztán a tűzőr felugrott, valahogy mögém került, és kardját nyakamhoz tette.

- Jobb lettél, de lassú vagy… - eresztett el.

- A fff…

- Ez mi? – látta meg a jelet a nyakamon. Azt, amelyik megmentette szerelmem életét.

Nem tudtam válaszolni a kérdésre. Láttam, már sejti, mit jelentsen a vésett írás, melyet általában hosszú hajam rejt el mások szeme elől.

- Öregem… Azt hiszem, nyertem… - mondtam neki keserűen mosolyogva.

- Valóban… Hát… Ez van… - tette vállamra a kezét, és szintúgy mosolygott… keserűen…

Kissé fájt ezt a szemébe vágnom, de… Ez volt az igazság… És neki bele kell majd törődnie idővel…

**

Másnap nem volt túl sok érdekes… Csak az, hogy Miya főzött, mert Novouri-sama nem volt otthon. Mindent tökéletesen elkészített, és a szakét is aznap kellett megfőzni… neki! És Gordon-sama parancsára ő szolgált fel mindenkinek… Érdemes tudni, hogy kétezren ültünk az asztalnál… Miya bevetett pár trükköt, például pár segédkezet hívott elő magának, hogy gyorsabban menjen a dolog… Gordon azonban úgy gondolta, hogy ez parancsa ellen szól, és megint elhurcolta éjszaka… De ezúttal követtem!

Egy tisztásra vitte, ahová mindig szokta. Jakeru egyszer megmutatta a helyet. Felismertem, mert a füvön és a fákon Miya vérének szaga terjengett. Nyilak álltak a földben, már alig volt ép növény… Gordon aztán eléállt, és arcon csapta lányát, ki egyből belefúródott a fába… Ez még nem olyan vészes… Csak egyvalami zavart… Az, hogy ezt még szó nélkül tűrte is!

Össze-vissza verte őt, aztán elővette nagy íját, és egy fának szögezte ruhájánál fogva. Ezután két nyilat lőtt ki, mely átfúrta két karját. A lány még csak fel sem ordított, csak összeszorította fogait. Apja újra célzott… a mellkasára… Ezt már nem tűrhettem. A nyíl elé ugrottam, hogy kezemmel feltartsam, de az túl gyors volt, és a mellkasomba fúródott, úgy, hogy hátamon kilátszott annak hegyes vége. Összecsuklottam…

- Sesshomaru! – Tépte le Miya magát a fáról. Így aztán hatalmas sebek keletkeztek a karjain…

Odatérdelt mellém, és átkarolt.

- Hogy tehetted? – csattant fel apja felé – Az egy dolog, hogy engem kínzol, de mást ne bánts! Főleg nem elhunyt legjobb barátod fiát!

A szellem leeresztette íját, majd, minket faképnél hagyva, elballagott.

Miya fel akart segíteni, de magam is felálltam, és karomba vettem őt.

- Mit csinálsz…? – lepődött meg.

- Téged jobban eltalált, mint engem…

- De a nyíl…

- Ne törődj vele. Majd kiszedjük onnan, de előbb ellátjuk a sebeidet…

Miya bólintott, én elindultam a palota felé, összeszorítva fogaim, hogy ne lássa, hogy szenvedek…

***

Ma aztán tényleg felkaptam a vizet! Miya az istenekhez ment, hogy hozzátanuljon eddigi varázstudományához. Megbeszéltük, hogy érte jövök, miután végzett, mert megígérte, hogy elvisz egy kicsit lovagolni Zunamin. Zunami éjfekete kanca volt, hatalmas, erős, makacs. Mindig ledobott magáról, de ha gazdája rajta ült, ülhettem én is.

Nos, kicsit előbb értem oda, és keresem, hol lehet Miya-chan. Aztán megláttam. Ott állt, majdnem teljesen meztelenül. Csak egy rövid felső volt rajta és egy alsónadrágnak sem mondható valami. Mér didergett szegény… Már megint úgy felkaptam a cukrot! Hogy lehet az, hogy mindenki azt bántja, akit szeretek?!

Kahn tanácsára gyors voltam, és elraboltam, úgymond, Miyát előlük.

- Mit csinálsz?

- Hogy képzelik mégis? Nem hagyhatom, hogy ott állj pucéran!

- Én… köszönöm… - bújt hozzám. Már nagyon fázhatott, ha erre vetemedik…

Felöltözött, aztán kihozta Zunamit az istállóból, és felült rá. Én mögé. A ló megiramodott szélsebességgel, én csak kapaszkodtam…

- Fluffy… Azért ennyire erősen ne kapaszkodj…

- Ja… Bocs…- vörösödtem el. Azt mondtam magamban, hogy most nem kapaszkodok… Hanem ölelem… Lehet, kicsit nagyon… Hih!

Zunami legelészett, mi leültünk egy cseresznyefa alá, mi mellesleg kedvesemé volt. A kedvenc fája… és az enyém is…

- Kicsit fura… - nézte a földet.

- Mi?

- Hogy… jegyesek vagyunk… olyan szokatlan…

- Igen… de meg lehet szokni…

- Mondd, Sessy…

- Hm? – így nem szokott hívni… Talán jel, hogy kezd megkedvelni… De jó lenne, ha így lenne…

- Csak azért fogadtál el jegyesednek, hogy mentsd az életem?

- Dehogy… Honnan veszed?

- Csak kérdeztem… - nézett az égre.

- Szeretem ezt a helyet… Olyan békés… - mondta szétnézve a réten, mely virágoktól volt színes, a fák lombjai épp zöldelltek, de vörösesek lettek a lemenő naptól…

- Igen… Szép környék…

- Sesshomaru… Emlékszel? Legutóbb, mikor egész családotok itt volt, itt játszottunk…

- Igen… Tényleg… - eszembe jutott az az emlék… akkor még Inuyasha öcsém is élt… számomra…

- Hiányzik? – nézett rám.

- Ne turkálj a felemben! – néztem rá morcosan, mert már megint elolvasta a gondolataimat.

- Bocsánat… - szomorodott el.

- Ne vedd komolyan… - simítottam végig hosszú fürtjein – Nem azért mondtam…

Rámnézett, és újra mosolyra fakadt. Szeretem, ha mosolyog… Olyan jól áll neki…

- Hiányzik… - válaszoltam rég feltett kérdésére.

- Mondd…

- Igen?

- Kérhetek tőled valamit?

- Bármit… Mondd csak…

- Nem lenne kedved egy fogócskához? Úgy, mint régen? Csak a szép gyerekkor emlékére?

- Hát… - meglepődtem ezen… De tudtam, miért kér ilyet… Nem szeret másokat szomorúnak látni, mint most engem… És tényleg jól mulattunk akkoriban… - Miért ne?

- Nos akkor… - hajolt fölém. Már azt hittem, hogy megcsókol, de csak megnyomta a homlokomat – Kapj el!

Futni kezdett. Csodálkozásomból ébredve futottam utána. Kergettem egy dombtetőig. Be kell vallanom, gyors volt… A dombtetőnél megállt, és megfordult. Megrémült, mikor megfogtam a vállainál, és megbillent lefelé. Én is estem vele. Gurultunk le a dombon, egyre gyorsabban. Mindketten sikítoztunk, egyszer ijedten, egyszer nevetve. Végül földet értünk. Lepkék hada repült el ijedten, a szél végigfújt a réten. Miya a fűben feküdt, én rajta. Haja szépen szétterült a fűben. Két karja átfogta a hátam, két szép szeme meglepetten nézett az enyémbe. Én még mindig a vállainál fogtam, fürkésztem tekintetét. Ilyen közel mg sosem voltam hozzá. Hallottam egyre szaporább lélegzetét, éreztem, hogy illata körülvesz, szíve az enyémmel együtt dobogott…

Felemelte egyik kezét, és fülem mögé igazította pár rakoncátlan hajfürtömet. Hihetetlen jól esett érintése…

- Köszönöm… - mondta aztán, majdhogynem suttogó hangon.

- Mit köszönsz?

- Tudom, hogy tőled kaptam azt a szép selyemruhát… Nagyon örültem neki…

- Honnan tudtad, hogy…?

- Írtál hozzá egy cédulát… És aláírtad…

- Na ne… Én baka!

- De így még jobban örültem neki…

- Igazán?

- Igen… Legszívesebben mindig hordanám… - mosolygott. De nem úgy, ahogy szokott. Ez most olyan mosoly volt, ahogyan valaki a kedvesére mosolygott.

- Bocsáss meg…

- Miért…? – kezdte a kérdést, de gyorsabb voltam. Egyre közelebb merészkedtem hozzá, és végül ajkaink összeértek… Ez most édesebb volt minden eddigi csóknál, amit megéltem… És sokkal de sokkal perzselőbb… Ebből éreztem , hogy viszontszeret… Igazán szeret… Valami különös vágyat ébresztett ez bennem, de nem hódoltam be neki… Annak még nincs itt az ideje…

Végeszakadt az édes érintésnek… Ismét egymásra néztünk… Most bevallom! Most elmondom!

- Miya… én…

De szavamat félbeszakította Gordon-sama vadászkürtje.

- Megjött apám… Fogadnom kell… - kelt fel a földről. Én szomorúan néztem magam elé.

- Majd máskor… - Adott egy kis csókot az arcomra, és gyorsan futni kezdett. Nem késhetett…

****

Vajon mikor fogom elmondani neki? Sejtheti, mit érzek iránta, de el akarom neki mondani… Hogy tőlem hallja… És hogy válaszoljon… Hogy elmondja, hogy ő is szeret…