Sesshomaru úrfi naplója

(10. rész)

A harc éve, második szakasz

-Azért második szakasz, mert ma halt meg Gordon-sama! - Magyaráztam a bárpultosnak nem sokkal azelőtt, hogy elkezdtem írni…

- Mégegy szakét! Szakét ide! Szakét akarok!

Fura, de ez is én mondtam. Én, Sesshomaru, a legnagyobb idióta a világon… Most is csak úgy ömlik a könnyem, és jó messze kell tartanom a naplót, hogy ne ázzon át… De nem Gordon miatt… A lánya miatt… Mert ő is…

*

- Áh, micsoda csodás nap! – nyújtóztam egy nagyot az ágyam mellett ma reggel. Magamra kaptam ruháimat, amit tegnap mostak ki, megfésültem a hajam, mert azt is megmostam… Miya hajápolójával… Fura volt a tükör előtt állni, és a saját hajamat szimatolgatni… Hih! Olyan boldog voltam… Úgy éreztem, ma mindenre képes vagyok! Még arra is, hogy odaálljak Miya elé, és bevalljam, mit érzek… De valami, ugye, közbejött…

Mint mindig… Akárhányszor csak megcsókoltam volna, mindig közbejött valami. Mint, amikor megszólalt Gordon-sama vadászkürtje, vagy Jakeru megtalál, vagy edzés van, vagy , vagy, vagy… Bah! Ezt hívják pechnek! Az ám!

Kisiettem a szobámból, és Miyát kerestem. Aztán megálltam egy ajtó mellett. Kedvesem hangja szűrődött ki onnan, miként bátyjával beszél valamiről. Tudom, tudom… Nem illik, de hallgatóztam…

- És ne feledd! Úgy, ahogy megbeszéltük… - hallott jeges barátom, Jakeru most barátságos hangja.

- Igen, bátyám. De… Egy kérdésemre válaszolj, kérlek…

- Hallgatom…

- Miért van szükség erre? Miért nem fér meg mindenki a saját világában? Olyan szép lenne úgy az élet…

- Az élet már csak ilyen, húgicám… Ha nem lennének ilyenek, unatkoznánk…

- De hogy mindjárt hadban legyünk valakivel?

- Karen-chan…

- Ne hívj így! Utálom ezt a nevet!

- Bocsáss meg… Miya-chan… Már 100 éve hadban állunk a holtakkal… Elérkezett végre a sorsdöntő csata.

- Valaki úgyis meghal!

- De azok nem mi leszünk! Ők meg már úgyis halottak…

- Én akkor sem…

- Nyugodj meg, húgi… Te érzékeny vagy… Sebezhető… Nem vagy szellemnek való igazán…

- Sértegetsz, bátyus?

- Nem… Kérlek, ne érts félre… Sokkal boldogabb lehetnél emberként… Nem kellene ennyit szenvedned… De hát… A sors akarta, hogy szellem légy… És én örülök neki… Nem fogom hagyni, hogy megöljenek, húgi… Melletted állok…

- Köszönöm, bátyus… Nem érdemlek meg ilyesmit…

- Dehogynem… Így is sokat szenvedsz…

- Szeretlek, bátyó…

- Én is, húgica…

Nahát… Nem gondoltam volna, hogy Jakeru tud ilyen lenni… Ilyen… Érzelmes… Pedig ő olyan… Hideg… Miféle csatáról volt szó? Az élőholtak és Ezüstfalu közt. Argon, az alvilág ura meg akarja kaparintani ezt a falut, mert területe nagy, és gazdag nyersanyagokban… meg persze leendő szolgákban… Először fiát, Drakont (aki még él, nem úgy, mint apja, aki halott) akarta hozzáadni Miyához, hogy így jusson hatalomra. De Gordon nem engedett, mert sejtette, mi van a háttérben. A két úr aztán hadakozott, és így lett háborús helyzet. Mát vagy 100 éve… Azóta eltelt jó 50 év… És ez még mindig tart… Hihetetlen… Most, úgy látszik, megunták, és egy mindent eldöntő harccal fejezik be ezt az egészet…

Miya kisétált a szobából. Megállt előttem, és kíváncsian nézett rám.

- Te mit keresel itt, Fluffy?

- Hát… izé… Éppen téged kerestelek…

- Miért?

- Hogy lássalak…

- Kedves vagy… - pirult el, aztán szomorúra állt tekintete – Mondd, segítenél nekem?

- Persze. Miben segíthetek?

- Fel kellene szerelni a lovakat… És a páncélokat meg kell fényezni…

- Nem nagy ügy… Állok rendelkezésedre, ifjú hercegnő…

- Köszönöm, nagyúr…

- Ez tetszik… - mosolyogtam, ő is mosolygott, és elindultunk az istállókhoz.

Megtettük, amit kell. Jó ideig eltartott a lovak rendbe rakása… És az összes páncél kifényezése… De jobb, mintha szegény egyedül csinálta volna…

- Ez a tiéd? – Tartottam fel egy elég nehéz páncélt, ami egy nőre volt szabva… Pontosabban, egy fiatal lányra…

- Igen… Azt fogom viselni…

- Úgy érted…?

- Igen… Én is harcolok… Kötelességemnek érzem…

Inkább nem ragoztam a témát. Egyáltalán nem tetszett, hogy háborúba megy. És ha meghal? Mit teszek?

Ezek után elmentem Gordon-samához, ki már készülődött az összecsapásra.

- Gordon-sama… Bocsáss meg, hogy zavarlak…

- Áh, Sesshomaru… Mit szeretnél?

- Megkérdezhetem, hogy… Miya…

- Mi van vele? – ment el egyből a kedve a beszédtől.

- Miért kell neki is…?

- Ő harcos. Az a dolga, hogy megvédje otthonát, és népét, mint nekem is, és fiamnak is…

Ennek nem mondtam ellent. Hangja úgy csengett, hogy nem tűr ellenvetést…

- És lehetne, hogy én…?

- Szó sem lehet róla! Nem hagyom, hogy harcolj! Inutaisho se hagyná! Utálom a bűntudatnak nevezett érzést, amit majd táplálnom kellene miattad! Nem jöhetsz! – ordítozta, majd kiküldött.

Mintha ez a szörnyeteg érezni tudna bármit is! Tch! Fogadok, ha elmegyek a csatába, maga ölne meg…

Sétára indultam, fel, a patakhoz. Már estefelé járt az idő. A nap alacsonyan volt, csillagok jelenedeztek az égen.

Estére jár az idő,

Mondd el, amíg nem késő.

Nemsokára reggel lesz,

Te már semmit nem tehetsz,

Ha elszáll az éji fény,

Életed már kőkemény…

Eszembe jutott akkor ez a pár sor… Egy dalhoz írogattam még régebben… Mikor aztán a papíron láttam, úgy éreztem, ez megtörténik majd… Hogy nem mondhatom el… És már késő lesz, mert… Rá sem mertem gondolni…

A patak partján megláttam kedvenc mágusnövendékemet. Szomorúan kémlelte a víztükröt, benne a csillagok fénye ragyogott bár, de az ő szeme ragyogása nyomába sem értek azok az apró fénypontok…

- Szia… - ültem le mellé.

- Szia Sessy… - mondta bánatosan.

- Mi a baj?

- Mindjárt elkezdődik…

Akkor vettem csak észre, hogy már a páncél is rajta volt. A Ken-no-hi (kardja) a hátán, haja összefűzve.

- Igen…

- Nem akarok menni…

- Akkor ne menj!

- De muszáj… muszáj a népem mellett állnom, főleg ilyenkor…

- Nem neked kell megmentened őket! Ott van apád!

- És én a lánya vagyok! Nekem ugyanúgy muszáj!

- Márpedig én nem hagyom, hogy menj! – álltam fel.

- Ne tarts fel! – állt fel ő is.

- Nem hagyom, hogy a halálba rohanj! Ne légy őrült!

- Tudom, hogy csak jót akarsz, de el kell, hogy menjek!

- Nem engedem! Nem akarom!

- Én sem!

- Akkor maradj! – ordítottam.

- Maradnék! – emelte fel úgyszintén a hangját.

- Miért nem teszed?

- Mert az én embereim! A bajtársaim! A barátaim! Nem hagyom őket cserben!

- Ostoba! – üvöltöttem, immár csukott szemmel,

- Baka! – ő úgyszintén, torkaszakadtából.

- Őrült!

- Idióta!

Kinyitottam a szemem. Szemünk találkozott, orrunk is majdnem, olyan közel voltunk egymáshoz…

- Szépségem… - suttogtam.

- Édesem…

- Hercegnőm…

- Nagyuram…

És megesett az eset… Már megint egymás ajkain tapadtunk. Szerelmes csókját még most is érzem…

A csók után hátrébblépett. Szeme nedves volt, és szomorú, de ajka mégis mosolyra görbült.

- Mennem kell, Inu…

- Így hívtál régebben… Hiányzott már…

- Azt mondtad, utálod…

- Tudom… Hazudtam…

- Sajnálom… - nézte a földet.

Aztán megszólalt a harci kürt. A csapatok gyülekeztek, és Miyának mennie kellett. Én hátat fordítottam.

- Nos, ha menni akarsz, menj!

- Sesshomaru…

- Igazi vezető vagy…

Elhallgatott egy pillanatra, majd odafutott hozzám, és megcsókolt. Majd elrohant.

- Várj!

Megtorpant, hátranézett, bár én maradtam háttal neki.

- Ezt vidd el! Még szerencsét hozhat… - odadobtam neki egy kék színű drágakövet. Még a folyóban találtam egyszer úszás közben. Valami varázskő lehetett. Nem tudom, mire volt jó, de kabalaként megfelelt… Talán megvédi az életét… Reménykedem benne…

Elkapta a követ, nyakába akasztotta, és elfutott. Valami meleg, nedves ért az arcomhoz. A könnyeim voltak azok… Hallottam koppanni valamit… Ez egy mágus könnye volt, mert azok megkristályosodnak. Felvettem, ingembe dugtam. Rossz érzés kerített hatalmába. Nem hagyhattam csak úgy elfutni! Utánamentem… Miért is mentem utána! Egek!

Odaértem a csata színterére. Más sokan meghaltak élőkből, és sokan újra élettelenek voltak a holtak közül. Argon halott mágusokat szervezett. Borzalmas volt… Gordon-sama élettelen testének maradványait leltem fel a többi hulla között. Novouri-samából csupán hajtűje* maradt. Jakeru állta a sarat. Könyörtelenül kaszabolta a zombikat, közben húga nevét kiáltozta. Miya drága kardjával mesterien bánva égette el a sok támadót. Aztán… Az egyik kiverte a kardot a kezéből. Két megtermett járkáló hústorony lefogta, és egy holt mágus felé tartotta, hogy ölje meg.

- NEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!

Hiába ordítottam, a mágus lőtt, és Miya eltűnt… örökre… Nem hittem a szememnek… Miya meghalt! Meghalt! Sosem láthatom többé, nem tarthatom a karjaimban, nem hallom többé édes hangját, amint kimondja a nevemet, nem érezhetem csodás illatát… Nem ölelhetem! Nem csókolhatom! Nem vehetem nőül! Sosem leszek apa! Soha! Soha nem mondhatom a szemébe, hogy mindennél jobban szerettem, hogy minden percben csak rá gondoltam, hogy róla álmodtam éjszaka, hogy rettenetesen vágytam utána, hogy gyereket akartam tőle… Mindezt immár elviszem magammal a sírba…

Annyit még láttam, hogy Jakeru dühében megölte Argont, aztán minden homályos volt.

- Miya… Sayonara! – tudtam kinyökögni röviden, aztán elrohantam. Nem bírtam nézni tovább…

Rohantam, csak rohantam… Egész egy szakadékig… Bele is vetettem volna magamat, de gyáva voltam… Megfogtam a szakadék szélét, és felmásztam… Aztán hasba vertem magam érte. Könnyeim záporoztak…

- MIYA! MIÉRT?! MIÉRT HAGYTÁL ITT?! – ordítottam az éjszakába, a hold nagy, fényes képébe. Egy ideig ordibáltam ott a holdnak, majd elmentem onnan. Sosem feledem őt… Soha! A szívemben marad emléke, külön helye lesz mindig, melyet senki sem foglalhat el… Nagy körútra mentem aztán.

Elmentem a goshinboku mellett is… Az egy legendás fa, amely örök időkig fennmarad… És akit hozzászögeznek, örökre ottmarad a teste…

Megrémültem… Inuyasha rajta lógott élettelenül, egy nyílvesszővel mellkasában. Odasiettem, megvizsgáltam… Egy ember tette… Miko… Szörnyeteg, az, aki ilyet tett vele! Ezért gyűlölöm a halandókat! De én is sorsára hagytam… De ő is engem… Már ő sincs nekem… Gondolkodtam rajta, hogy ismét kibéküljek vele, de most már késő…

Megöleltem az öcsémet, sírtam kicsit a vállán… Nagyon hiányzott… És fog is… Mert én mindig szeretni fogom…

**

Már megittam 15 üveg szakét… Írni sem tudok már, annyit bömböltem… Hogy tartja a mondás? Csak akkor jössz rá, hogy volt valamid, ha elveszted végleg… Elhatároztam, hogy kiépítem a birodalmamat, egyes egyedül! Senkit sem engedek többé a közelembe! Senki sem fog többé megsebezni! SENKI! Nincs szükségem senkire!

Mától én vagyok a nyugati tartományok ura…

Mától a nevem: Sesshomaru-sama…

* A hajtűt Miya hordja a későbbiekben…