5.rész
2007.06.21. 19:24
Hikari to Kage
V. A fenyegetés
Kagemaru lassan közelgett, könnyeden lépkedve, csípőjét meg-megdöntve enyhén oldalra, s pimaszul mosolyogva. Hikarimaru reszketett, mintha egy fagyos tóba dobták volna, és egyrecsak hátrált a közelgő veszélyforrástól. Mikor aztán beleütközött Inuyasha lábába a nagy hátrálásban, mögészaladt, s onnan lesett ki a fekete férfire.
- Félsz tőlem, kölyök? – nevetett az – Nagyon helyes!
- Mit akarsz, te gyilkos? – szólt Kikyo kemény hangon.
A férfi megállt a menetelben, és a nő felé fordult. Puszta pillantásával meggyilkolta volna őt legszívesebben, oly hidegen és szúrósan nézett rá. Nem érezte többé a vére szagát a sebből, amit ő ejtett rajta, és ez felettébb bosszantotta.
- Te még élsz… - mondta.
- Igen, élek, te gazember! És te pedig most meghalsz! – s felemelte rá kifeszített íját, melyben már vakítóan fénylett egy varázserejű nyílvesző - Most nem érzem olyan fenyegetőnek az erejét. Tudom, hogy ezúttal képes leszek végezni vele! – gondolta a miko reményteljesen.
- Neked meg kellett volna halnod, papnő. Hogy lehet az, hogy még mindig élsz?
- Alábecsültél, szellem! – készült a lövésre – Pusztulj!
- Biztos vagy benne? – nevetett a démon, mielőtt elborította a nyílból áradó fény.
Kikyo biztos volt benne, hogy megölte a szellemet, de elszörnyedt tekintete, mikor meglátta alakját feltűnni a fényből. Kagemaru két ujja közt tartotta a nyílvesszőt, ami csak egy pillanatig látszott, mert rögtön elporlasztotta.
- Szánalmas vagy – szólt – Tanulhattál volna az utóbbiból.
Miután ezt kimondta, feltartotta nyitott tenyerét. Árnyékok emelkedtek fel a földről, mintha szalagok lennének, és örvényként gyűltek össze parancsolójuk markában. Egyre gyorsabb lett az örvény, majd nagy sebességgel, indát formálva elcsapott a papnő mellett.
- Mi az, szörnyeteg? Talán nem látsz jól? – nevette ki a nő – Így nevezel engem szánalmasnak?
- Pontosan! Ráadásul… figyelmetlen is vagy! – mosolygott Kagemaru gúnyosan, miután nem sokkal Kikyo fájdalmasan felnyögött.
Testét hátulról átszúrta az árnyinda, majd körbecsavarodott testén, és a levegőbe emelte.
- Te szemét! – kiáltott Inuyasha – Hagyd békén Kikyót!
Sebesen előrántva a Tessaigát, elvágta a képződményt, mire a papnő a földre hullott. Ezután, a harag szikrájával szemében, a hanyou a sötét lovagnak rontott hatalmasra nőtt kardjával.
- Most meghalsz! – üvöltötte.
- Ne! Állj meg! – kilátott kétségbeesetten Hikarimaru, de már későn érkezett a figyelmeztetés.
Kagemaru kivillantotta éles, fehérlő fogait, oldalra nyújtotta karjait, majd tenyereit előrefelé összecsapta nagy csattanással, mire két árnyköteg, sokkal nagyobb, mint ami a mikóra támadt, oldalról felnyársalta a támadót. A félszellem felordított, és nyöszörögve nézte alácsöpögő vérét.
- Te… - mondta.
- Lassú vagy, mint mindig. Sosem tanulsz?
- Te honnan tudnád? –vakkantotta.
- Sokszor küzdöttünk már. És mindig a sebességed miatt véreztél el oly hamar… szó szerint!
- Már el is felejtettem, hogy ki vagy, te mocsok! Szóval benned van Sesshomaru harci ereje?
- Amíg létezett az egység, igen, így van. De mostmár én vagyok egyedüli birtoklója, és teszek róla, hogy ez így is maradjon!
- Értem… Tehát uralomra törsz, mocsokházi!
- A nevem Kagemaru, kis korcs. Jobb, ha tartod a szád, különben lassan, és kínzón végzek veled! – erre felnevetett – De nem baj, így is az volt a szándékom!
- Hagyd békén! – siettek a többiek Inuyasha segítségére.
- Indulj, szél! – Hallhattuk Mirokutól, amint szabaddá tette a tenyerében lévő gyilkos fegyvert.
Kagemaru erre akképp reagált, hogy a szerzetes felé nyújtotta felfordított tenyerét, ami hamarosan megtelt vérével, és egy vele keveredő fekete folyadékkal. Természetesen, a szélörvény ezt is magába szívta, mire a szerzetes nagy fájdalmak közepette fedte el a lyukat, és a talajra rogyott.
- Mirokut megmérgezték! – kiáltott Shippo.
- Miroku! – kelt fel a féldémon, s a gonosztevőnek rontott, megújult lendülettel.
Támadását ezúttal egy fekete porfelhő torpantatta meg. Gondolni lehet, hogy ez is mérgező volt, így Inuyasha is térdre rogyott köhögve.
- Te mocsok! – nyögte ki sűrű köhögés mellett.
- Igen, igazad van. Az vagyok! – vihogott Kagemaru.
- Megállj! – érkezett Sango és Kirara zuhanórepülésben, nekihajítva a Hiraikotsut.
A fegyver nemsokára a gonosz markában tetszelgett, s visszarepült a feladóhoz, még nagyobb erővel. Kirara éppen, hogy ki tudta kerülni a támadást.
- Mi az, szellemirtó? Nem bírsz el a saját fegyvereddel?
- Ne járjon annyit a szád, Sesshomaru! – tört ki a lány dühösen, ezért e néven szólította meg, amint birtokába vette a bumerángot.
- Én nem vagyok az egység! – lett dühösebb a hangszíne, s a körülötte keletkezett hőtől fellibbent hosszú haja.
Újból árnyakat gyűjtött, és a lány felé küldte az összeset. Mindenfelől körbevették az ifjú szellemirtót, s az akárhogyan is védte ki azok csapásait, végül mégis alázuhant a macskaszellemmel együtt.
- Sango! Kirara! – kiabált Shippo – Most véged!
Bevetette a Kitsunebit, de, mint máskor is, az aprócska láng kudarcot vallott, és csak azt érte el vele, hogy Kagemaru nevessen egy jóízűt.
- Te akarsz legyőzni, tökmag?
Elég volt egy árnyindával egy fának hajítania, és a rókakölyök sem állt fel ismét. Már csak Hikarimarut látta ott állni, és gúnyosan nevetve tett felé pár lépést.
- Te gyógyítottad meg a mikót, igaz? Mit ütöd bele mindig az orrod? De nem baj, a célját betöltötte…
- Milyen célt? – kérdezte a fiú.
- Hogy elhozza nektek a hírt, összezavarjon, és megfélemlítsen!
- Álnok vagy…
- Köszönöm a bókot… Nos, ez ismerős helyzet, nemde, fivérem? Most te jössz!
- Hagyd őt! Én még itt vagyok, te mocsok!
Kagome szólt, támadóállásba helyezkedve, kifeszített íjával. Kicsit messzebb állt, mint a többiek előzőleg, tehát őt nem vette észre a szellem, és nem vonta be a porfelhővel sem. Miroku és Sango hevertek lábainál, akiket nehezen odahúzkodott feltűnés nélkül. Inuyashát sajnos nem tudta elhozni onnan, mert túl közel volt Kagemaruhoz.
- Oh… Téged kihagytalak volna? Elnézést, rögtön bepótolom! – nevetett a gonosz, és megtámadta árnyindáival.
A lány kilőtte a nyilat, mely áthatolt a mérgező porfelhőn, egyenesen az árnyképződményekre. Megcsonkította azokat, de sajnos újra felépültek, mert volt ott árnyék elég. Egy újabb nyíl már közelebb ért a támadóhoz, de ez ugyanúgy végezte, mint Kikyo nyila is. Az egyre közeledő indák aztán félrecsapták a lányt, aki nagyot puffant a földön.
- Nem hatnak a támadásaim… - harapta össze a fogait, s szemeit ellenfelére emelte – Bajban vagyok…
- Vészes helyzet, nem igaz? Nincs menekvés. Itt ma mindeni meghal! – röhögött a fekete alak.
- Kagemaru! – rivallt Hikarimaru.
Felé fordult a megszólított, s épp oly nyájasan nézett rá, mint azelőtt. Emellett vérszomjasan mosolygott, halkan nevetve.
- Várd ki a sorod! A nőké az elsőbbség, te kis modortalan! Nem kell izgulnod, te is sorra kerülsz!
Elárasztott mindent a fekete, mérgező por. Mindenki fuldokolt, mostmár Kagome is, köhögve nagyokat, s összeszorítva a szemét a maró hatású felhőtől.
- Hagyd abba! – kiáltotta a gyerek.
- Ugyan már! Olyan szórakoztató! Nem értesz egyet?
- Már hogy értenék?! Azonnal hagyd őket békén! Engem akarsz, vagy nem?
- Na és? Mit számítanak ők neked?
- Segítettek rajtam!
Kagemaru a fiú mellkasán kereste az általa okozott sebet, s mikor látta, hogy azt egy kötés fedi, elnevette magát.
- Hogy oda ne rohanjak! Tudod jól, hogy a te sebedet nem gyógyítja egy ilyfajta kötés! Főleg olyanok által, akik gyűlölnek téged!
- Nem igaz! Nem gyűlölnek!
- Szegény bolond! Nézz rájuk! Mind azt kívánja, hogy bárcsak a saját kezével tekerhetné ki az egység nyakát! Egyúttal a tiédet is!
- De ebbe te is beleszámítasz, igen, főleg te!
- Miért? Én csak játszottam velük, de közülünk te vagy a rossz rész, nem emlékszel?
- Ezt te találtad ki! Te vagy a gonoszabb kettőnk közül!
- Hm… - dörzsölgette az állát – Valaki jócskán táplált téged hamis önbizalommal. Melyikük volt az? És különben is, hogyan tudsz beszélni?
- Visszakaptam a kardomat!
- Áh, vagy úgy! Tehát rájöttél, hogy abba zártam a részedet! Te minden lében kanál! Most megint az utamban vagy!
- Igen! És meg is állítalak!
- Na persze… - röhögött – Majd éppen te! Nos tehát, ki lázított fel ellenem?
- Először is te!
- Az igazat halljam!
- Nem mondom el, mert megölöd!
- Így is azt teszem, tehát mondd csak nyugodtan! – nevetett.
- Fogd be a szádat! – a fekete sarlóhold fényleni kezdett a fején.
- Ez az! Dühödj fel… Add nekem a gonosz erőt!
- Bárcsak az övé is reagálna… - gondolta a fiúcska, amint Kagemaru lefelé álló, fehér sarlóholdjára tekintett, ami látszólag nyugalomban volt – Nem szabad! Vissza kell fognom a gyűlöletet!
- Ellenkezel? Így is jó…
- Mit akarsz egyáltalán?
- Azért jöttem, hogy kínozzalak, mert kedvem lelem a szenvedő arcod nézegetésében.
- Gondolom, akarsz mást is!
- Természetesen. Szívekre vadászok, amelyekben elegendő gonosz lakozik.
- Tehát ezért ölöd meg az embereket! És? Itt találtál netán?
- Kedves öcsénk félig szellem, így elég gonosz ahhoz, hogy hasznomra legyen! Kitépem a szívét!
Azzal fel is kapta Inuyashát, most saját kezével. Nyakát szorongatta a még mindig fuldokló hanyounak, aki ettől még jobban kapkodott levegő után. Másik kezén kiélezte karmait a kívánt testrész kitépésére.
- Mit… akarsz? – nyöszörgött a féldémon.
- A kicsi szíved, korcs! – indította meg a kezét.
A támadás már elkerülhetetlennek látszott. Kagome rémülten az áldozat nevét ordította, s Kikyo is tágra nyílt szemekkel tért magához, figyelve az eseményeket. Majd a gyilkos kéz hirtelen megállt, kicsivel a cél előtt. Kagemaru lüktetést érzett egész testében, szemei is kikerekedtek. Valamit sejtve, Hikarimaru felé fordult, s sejtése bevált. A fiú elvette Kagome egy nyílvesszejét, és a sebébe döfte, mikor látta, hogy mit tesz a másik fele.
- Mit művelsz, kölyök? Nálad van a medál? Te nyomorult! – ordított a gonosz.
És valóban, a gyermek lapockája felől fény áradt, jelezve, hogy egyesült a medállal. Még tovább fúrta a nyílvesszőt. Nyöszörgött, de úgy tűnt, Kagemarunak is fáj.
- Engedd el! Különben megölöm magam, és akkor te is odaveszel! Tudom, hogy benned is ott a medál!
- Te kis mitugrász! Ne fenyegess engem!
Inuyasha most a kisgyerekre nézett. Szenvedés és csodálkozás jelentkezett arcán, mikor észrevette, mi is történik.
- Miért segít nekem? – gondolta – Hisz ő Sesshomaru egy része, aki nyilvánvalóan gyűlöl engem! Most pedig meggyilkolná magát miattam? Vagy nem is azért teszi?
Kagemaru ledobta Inuyashát, és eloszlatta a mérgező felhőt. Dühösen nézett Hikarimarura, aki fenyegetően szorította a nyilat.
- Most megúsztad! – morgott, majd harsogó nevetésbe kezdett – De nem fenyegethetsz már sokáig!
Abban a pillanatban teste árnyék-szerű alakot vett fel, és egyre süllyedve a talaj szintjére ereszkedett, s egybefolyt a többi árnnyal. Eltűnt a fenyegető vörös szempár, és a gúnyos mosoly.
- Ezt… hogy érted? – kérdezte a fiú, csak így, magától.
Felszisszenve kihúzta magából a nyílvesszőt, s a Napba nézve fénnyel árasztotta el az egész területet, amit méreg lepett nem sokkal ezelőtt. Ezzel a művelettel megtisztított mindent és mindenkit a méregtől. Ismét megfigyelhető volt a jelenség, hogy fekete por nyelődik el a sarlóhold által a homlokán. Nagy erőt igénybe véve, a fiúcska leült a földre.
Inuyasha kelt fel először. Az eget kémlelő kisgyermeket nézte, és gondolkozott. Egyetlen kérdésen rágta magát:
- Miért segítettél nekem?
|