Hikari to kage
VI. A gonoszok találkozása

A Nap már alacsonyan járt az égen. Narancssárgás árnyalatán már megjelent az Esthajnalcsillag, tehát nincs messze az este. Az izzó égitest lassan a hegyek közé süllyedt, de egy ideig még árasztotta színes fényét, mely befestette az ég alját.

Az alkonyati Nap sugarai elértek egy sűrű, sötét felhő eltakarta- és pajzs védte helyet, melyen keresztül megtörve haladtak tovább, s megvilágították az ott álló palotát is. Az épületben léptek hangja visszhangzott csupán, amint lassan haladtak a tágas folyosókon. Belül sötét volt, csak a vékony papírfalakon szűrődött be egy kis sárgás színű fény, mely jól kiemelte az elhaladó személy körvonalait. Egy nő ment a folyosón, éppen feltűzve haját, s a készített kontyba tűzött két apró tollat. Legyezőjét szorosan fogta kezében, s csak haladt előre, mígnem egy ajtóhoz ért. Megállván előtte félretolta azt, s belépett a helységbe. Itt már teljes sötétség honolt. Fehér szemek villantak fel az árnyban, s ha jobban körülnéznénk, látnánk egy alakot az elredőnyzött ablak mellett ülni a sarokban. Amint meglátta a nőt, valamelyest felé fordult.

- Hívtál, Naraku? – szólt a nő.

- Igen – szólt a megnevezett – Látom, sikerült felépülnöd, Kagura.

- Nem is értem, miért nem gyógyultak be a sebeim azonnal – kezdte Kagura, célozván arra, hogy amiért Naraku kezében van a szíve, és nem az ő testében, sebeinek azonnal be kellett volna gyógyulniuk – Akármit is tett az az elmebeteg, elérte, hogy gyógyítópajzsot kelljen körém vonnod. És még így sem tűnt el teljesen a seb.

- Valóban? Akkor úgy tűnik, valamiféle méreganyagot használt, ami eltávolíthatatlan. Még a pajzsom sem tudta kivonni belőled. Egy eddig ismeretlen szer lehetett.

- És mondd csak, miért segítetted a gyógyulásomat? Talán szükséged van még rám a kudarc után?

- Ezért hívtalak ide. Kíváncsi vagyok arra a szellemre, aki ilyen könnyű szerrel elbánt veled.

Naraku okkal sértegette a szélboszorkányt, aki ezt tudta, és valóban idegesítette a megaláztatás, de jobbnak látta nem szólni semmit, mert abból még baja származhatna. Csak tett pár lépést beljebb, s leült fogvatartójával szemben.

- Annak mi az oka, Naraku, hogy nem kísérted figyelemmel az eseményeket? Hiszen Kanna tükre belátást nyújt neked minden eseménybe.

- Ezúttal nem minden úgy ment, ahogy azt terveztem. Igénybe akartam venni a tükröt, csakhogy az nem mutatott semmit.

- Ez lehetséges volna? – lepődött meg a boszorkány – Talán Kanna engedetlen volt?

- Ugyan, Kagura. Kanna nem olyan, mint te. Sosem merne szembe szegülni. Addig mindent láttam, amíg megérkeztél ahhoz a titokzatos lovashoz, de azután a tükör semmit sem mutatott meg nekem.

- Vajon mi történhetett? A tükör még sosem vallott kudarcot…

- Az a sanda gyanúm, hogy annak a szellemnek a keze van a dologban, akit meglátogattál.

- Ravasz. Nem akarta, hogy lásd. De hogy csinálta?

- Biztosan ez is képességeinek egyike. De az rejtély számomra is, hogyan vett tudomást arról, hogy figyelem. Ezek szerint ismeri a taktikámat, és tudni akarom, honnan.

- A tárgyra térve – mondta Kagura – Azt akarod, hogy beszámoljak, igaz?

A szelek úrnője figyelemmel kísérte a vele szemben ülőt, ki bólintott erre, jelezve, hogy kezdheti. A nő ölébe helyezte legyezőjét, s rá két kezét, majd belekezdett a történtek felelevenítésébe.

- Mikor leszálltam hozzá, láttam, hogy előzőleg elbánt azzal a Kikyo nevű papnővel, de azt nem láttam, hogy miért. Azután a figyelme rám irányult, s pár szó után feldühödött, és rám támadt, fojtogatott erősen.

- Csak úgy, vagy volt annak oka is, hogy ezt tette?

- Nem, nem hiszem… Vagy mégis! Mikor szólt, mintha Sesshomarut hallottam volna, és kinézetben szintén hasonlított a kutyaszellemre, csupán haja és ruhája színe tért el tőle. Ezért is a “Sesshomaru” névvel illettem.

- Szóval ez a személy valójában Sesshomaru?

- A dühe nem magyarázná ezt ebben az esetben. Úgy tűnt, mint aki gyűlöli a nevet, mi több, gyűlöli Sesshomarut is.

- Érdekes…

- Végül, – folytatta a szélboszorkány – kiszedte belőlem, amit tudni akart: hogy miért jöttem el hozzá, és hogy mi a szándékod vele. Az erős szorítás folytán ismét Sesshomarunak szólítottam, amire még jobban megtelt méreggel, és kihúzva kardját szétroncsolta a testemet oly mértékben, ahogyan visszatértem ide.

- Felettébb különös… - gondolkozott Naraku – Ez az illető hasonlít Inuyasha bátyjára, és gyűlöli őt valamiért. Sajnálatomra, Kagurán nem használta valódi erejét, vagy csak Kagura nem mondott el mindent. Akárhogy is, ez a személy erősebb, mint amilyennek mutatja magát. Rá akarok jönni, mi folyik itt.

- Megmenekültem, – gondolta Kagura a feltámadt csöndben – bár szívesebben vesztem volna oda, minthogy visszatérjek ide, Naraku fogságába. Amíg nála a szívem, addig nem lehetek szabad, de ha meghalhattam volna ott és akkor, elnyerhettem volna a szabadságot a halálban. És… ez a férfi szöget ütött a fejembe. Annyira hasonlított Sesshomarura, de, ha ez lehetséges, még nála is ridegebbnek és gonoszabbnak tűnt. Ha ő nem Inuyasha bátyja, akkor kicsoda?

- Kanna! – szólalt meg Naraku, megtörve a mély csendet.

Kanna szótlanul, kísértet gyanánt egyszercsak megjelent a szobában, üresen tekintve, mint mindig, kezében tartva tükrét, mit a főgonosz engedetlennek hitt eleinte.

- Mutasd meg nekem Sesshomarut! – adta ki a parancsot gazdája – Most talán fény derül a történtekre. Ha a lovag jelenik meg, minden világos, de ha nem, akkor bonyolultabb a dolog, mint amilyennek hiszem – gondolta.

A tükör fényleni kezdett az apró szellem kezében, s egy ideig villogott, de végül nem mutatott semmit.

- Már megint! – dühöngött Naraku – De miért van ez?

Kanna nem adott választ, s Naraku igazából nem is várta el ezt. A kislány kinézetű szellem a tükröt nézte, s maga sem értette, miért nem óhajtja “fegyvere” teljesíteni a parancsot. Azután a tárgy hirtelen ismét fénybe borult, s nemsokára egy fehér kisfiút mutatott. Közelítve rá már látszottak az arcán lévő vékony csíkok, és a sarlóhold alak a homlokán. Alvó arca olyan volt, akár egy angyalé.

- Ez kicsoda? – nézte el Kagura.

- Ez a fiú is hasonlít Sesshomarura, de mégsem lehet ő. Talán van egy fia? – gúnyolódott Naraku.

- Nem hiszem – mondta Kagura – Sesshomaruból nem nézném ki. És különben is, ha a fia lenne, akkor miért mutatná Kanna tükre? Hiszen te Sesshomarut akartad látni, és nem a feltételezett fiát.

- Az igaz. Máskülönben a tükörnek van valami baja, amit erősen kétlek. De miért mutatja meg mégis ezt a fiút? Hm… Furcsa gyermek… - jegyezte meg. Úgy tűnik, nála az “aranyos” a “furcsa” szó megfelelője.

Míg így diskuráltak, a tükör újra fényt árasztott, s most teljes feketeség jelent meg benne.

- Mit jelent ez, Kanna? – kérdezte Naraku – miért mutatsz megint feketeséget?

- Várj… Ott… – mondta vontatottan – Mutatni fog valamit.

A tükörben hirtelen megjelent egy fehér fogsor, majd el is tűnt. Kísérteties nevetés hallatszott. Ezután véres karmok vöröslöttek benne, s mozogtak ide-oda. A tükröt kémlelők csodálkozva nézték, amit az mutatott. Sima felszínéből hirtelen kinyúlt két kar, majd a tükör peremén megkapaszkodva kibújt a karok tulajdonosa a tükrön: egy magas, fekete ruhájú, sápadt bőrű, hosszú, hollófekete hajú férfi. Arcán szintén csíkok, s homlokán egy lefele álló, fehér sarlóhold jelent meg, Sesshomaru arcvonásaihoz hasonlóan. Vörösen izzó szemei új színt adtak a falaknak.

- Ez ő! – riadt fel Kagura, hátrálva a férfitől.

Naraku végignézett a jövevényen, ki siváran nézett le rá. Valóban úgy vélte, hogy hasonlított Inuyasha idősebb testvérére. Felállt, és nyájasan szólt hozzá:

- Te vagy az a sötét lovag, akiről annyit hallottam?

- Én vagyok. Te pedig Naraku vagy, aki kémkedik utánam – válaszolt amaz ridegen.

- Én? Kémkedni? – nevetett Naraku.

- Ne játszd az ostobát! Szerinted miért jöttem ide? Nem vesztegetem az időmet feleslegesen holmi félszellemre, mint te.

- Milyen ingerlékeny vagy… - mondta, de megjegyezendő, hogy a férfi arca rideg volt, mint egy kőtömb, csak a hangja volt erősebb egy árnyalattal – Talán azért jöttél, hogy sértegess?

- Miért is ne? – mutatta ki fehér fogsorát.

- Tehát, minek köszönhetem a látogatásodat?

- Először is, tudni akarom, mit akarsz tőlem.

- Semmi különöset, csak kíváncsi voltam rád, aki nálam erősebbnek állítja magát.

- Nem állítom, hanem erősebb is vagyok nálad. Erőm a tiéd százszorosa, korcs.

Narakunak már kissé az agyára ment, hogy félszellem mivoltával próbálta provokálni a most érkezett szellem. A jövevény hátraigazította a haját, s karba tette a kezét, türelmetlenséget láttatva. A “palota ura” megeresztett egy gúnytelt mosolyt.

- Áh, egy vetélytárs. Érdekes… És ki vagy te?

- Kagemaru vagyok, a Föld leendő ura.

- Valóban? – kacagott a főgonosz.

- Nem tartom ezt olyan viccesnek, keverék. – szavai jégcsap érzésére emlékeztettek.

- Nos, mostmár tudod, mit akartam. Ezen kívül?

- Nem vagyok biztos benne, hogy mindent elárultál. De igazad van, másért is jöttem. Hogy miért? Felettébb egyszerű… Unatkozom… - mondta megszokott gúnyos mosolyával, vállat vonva.

Naraku kicsit meglepődött a vele szemben állón. Önteltnek és ostobának tartotta viselkedése és szavai alapján. És igazat adott Kagurának abban, hogy tényleg, nagyon is hasonlít Sesshomarura. De hírhedt erejét még nem tapasztalva kezdett kételkedni a róla szóló pletykákban. Főgonoszunk azután még meglepettebb lett, mikor Kagemaru, mint egy selyemkendő a padlóra terült köralakban. Majd láthatta egyre terjeszkedni, midőn a falakat is belepte már, átjárta az egész palotát ilymódon, s mindent bevont fátyolszerű testével.

- Mondd csak, mire készülsz? – mondta Naraku.

Az érkezett tette megadta a választ. Tágítani kezdte a belső teret, s ez által először megrepedeztek a falak, majd az egész épület összeomlott. A keletkezett porfelhő eltűntével egy pirosas védőpajzs látszott, amint Narakut és két inkarnációját védelmezi, majd eltűnt.

- Ez mire volt jó? – kérdte Naraku, szemével keresve a férfit, akit meg is talált a levegőben lebegve, alantasan lenézve rá.

- Úgy vettem ki a tekintetedből, hogy alábecsülsz engem, Naraku. Egyébként pedig szeretek rombolni.

- Kagura! – szólt Naraku – Öld meg!

- Mi? – figyelt fel a nő csodálkozva, mert már egyszer kudarcot vallott, de nem lett volna jó ötlet ellenszegülni a parancsnak – Igenis. Pengetánc!

E vezényszóval támadásba lendült. Kagemaru egyetlen karsuhintásával megsemmisítette a repülő pengéket. Kagura most a “sárkánytáncra” készült. A férfi most nem várta ki, amíg a boszorkány támad, rögtön indát formált karjaiból, és többször is átdöfte a boszorkányt.

- Naraku! Hol van ennek a nőnek a szíve?

- Hallod ezt, Kagura? Milyen gavallér, a szívedet kéri! Kár, hogy nálam van.

- Ő a te teremtményed?

- Igen, én formáltam őt saját testemből. Minek neked a szíve?

Kagemaru nem válaszolt. Tekintete azt sugallta, hogy már nem mutat érdeklődést a kívánt testrész iránt. Alászállt a nőhöz, kihúzva belőle karjait, s markát kinyitva vért gyűjtött a sebből, s a vörös folyadék látszólag a semmibe szívódott fel. Eztán megsebezte Kannát is, és ugyanígy cselekedett. Majd Naraku előtt termett villámgyorsasággal, kinek arca megrökönyödést láttatott. Nem hagyott neki időt még nyelni sem, mikoris feltartva karját hírhedt indáit gyűjtötte össze, melyek odasiklottak a földön, majd felkúsztak Naraku testére, s nyakig betekerték. Amint moccanni próbált, apró villámlás látszott, és úgy érezte, menten megbénul.

- Mit akarsz még? – szólt.

- Most elmondod szépen, miért akartad, hogy a kis teremtményed eléd hozzon!

- Hogy merészelsz fenyegetni…

- Beszélj, korcs! – bénította mégjobban. Olyan érzés volt ez az eljárás, mintha elszállna az életerő a testből.

- A feltörekvő erőd veszélyezteti a szándékaimat. Végezni akartam veled, és elvenni az erődet.

- Ezt vártam… Tudatom, hogy ebből nem lesz semmi. Amíg sötét erőkkel próbálsz engem megfigyelni, és elfogni, számíthatsz arra, hogy attól csak az én erőm fog nőni.

- Már értem… - gondolta Naraku – Ezért tudta, hogy figyelem. Ő egy olyan lény volna, aki sötétségből táplálkozik?

- És még mit akarsz? Látom rajtad… - döntötte oldalra kicsit a fejét a fekete férfi.

- Mi közöd van Sesshomaruhoz?

Kagemaru szája széle rángott egy kicsit, majd halkan nevetni kezdett. Naraku el nem tudta képzelni, mi lelte. A szolid nevetés lassan éktelen kacajba csapott át, olyannyira hangosba, hogy a nevető feje hátra is billent egy kicsit. Eztán hirtelen visszadöntötte azt, még mindig mosolyogva.

- Már nincs…

- Úgy értsem, hogy Sesshomaru halott?

- Még nem… De elárulok valamit… Nem sokára!

- Ki vagy te valójában? – gyanakodott Naraku.

- Valaki, aki éhes. – mondta röviden Kagemaru, s beleharapott Naraku nyakába, és lenyelte testének egy darabját. - Majd mocorogj egy kicsit… különben nem fogsz úgy szenvedni, ahogy azt én akarom – nevetett, és száját kinyitva a sebből egy fekete színű folyadék áramlott le a torkán, Naraku vérével keveredve. Nagyot nyelt azután, s felugrott a levegőbe, majd eltűnt a szemük elől. Hallatszott még a hangja: - Köszönöm a vacsorát! – s persze, nevetése.

Kagura és kanna felkeltek, s gazdájukra néztek, aki dermedten állt ott, immár az indáktól szabadon. Nyakát fájlalta, melyből hiányzott egy darab, s fojt sötétpiros vére.

- Az átkozott… Sejtettem, hogy sötét erőkből táplálkozik. Most az enyém egy részét is “felfalta”! Még nem tudok mindent róla, és ez így túl kockázatos. Az ereje nem elhanyagolható… - majd az ő ajkain is gonosz mosoly jelent meg – Épp ezért fogom magamba olvasztani!