Hikari to kage

IX. Ha a gonosznak sürgős dolga akad…

Inuyasha és a többiek megdöbbenten jöttek rá, kinek köszönhetik életüket: egy aprócska fiúnak, aki olyan gyengének és talán még gyávának is mutatkozott, s most egyetlen csapással végzett egy szörnyeteggel, akivel ők együtt sem bírtak el. Azt nem mondhatni viszont, hogy ez nem viselte meg; erősen zihálva támaszkodott térdére a keletkezett, kormos mélyedés közepén.

- Ezt nem értem – gondolkozott Inuyasha – A legutóbbi ütközetünknél Kagemaru azt mondta, ő rendelkezik Sesshomaru harcereje felett, és ez azt jelentené, hogy Hikarimaru nem tud harcolni. Most mégis bevetett egy támadást, méghozzá elég erőset… - azután rájött valamire – Az ott, ami a kezéből indul ki… Olyan, mint egy ostor, csak fényből. Hát persze… Egy olyannak, aki a fényből táplálkozik, csak fény lehet a fegyvere.

Kagome eközben felkelt, és odament a fiúhoz, aki már kicsit távolabb botorkált a helytől, feléjük tartva, s észrevéve őt, feltekintett rá. Sápadtabb volt, mint szokott lenni, ami szinte lehetetlen, és karját fogta fájlalón. A lány leguggolt hozzá, és mosolyogva mondta:

- Hát itt vagy, te kis csavargó? Nagyon aggódtunk érted!

- Tényleg? – kérdezte a kisfiú.

- Persze. Örülünk, hogy visszajöttél. Ügyesen elbántál azzal a Naraku hasonmással. Most mentettél meg minket másodszorra, ezért nagyon hálásak vagyunk neked.

- Mindenki jól van? – vágott közbe kérdésével, nem igazán figyelve az előbb elhangzottakra.

- Igen, mind jól vagyunk.

- Akkor jó… Mégsem késtem el… - halkult el hangja, és aléltan dőlt Kagomének.

A lány ijedten tartotta meg karjaival, és szólongatta:

- Hikarimaru! Mi van veled? Kelj fel! – szólt ijedten.

- Mi történt, Kagome? – mentek oda a többiek is.

- Csak elájult… - válaszolta.

- Akkor miért kezdtél el egyből sikítozni? Teljesen felesleges! – kezdte Inuyasha.

- Mert megijedtem, hogy meghalt, te idióta! – torkolta le Kagome.

- Ennyitől? Akkor tényleg gyenge lehet…

- Ne járjon annyit a szád, Inuyasha! – szólt most Shippo – Hikarimaru megölte az ál-Narakut, te pedig hozzá sem tudtál érni! Akkor most ki a gyenge?

- Elhallgass! – ütött a kisróka fejére, melytől egy nagy púp nőtt a kis kobakon.

- Egyébként is… - folytatta a rókaszellem, miután befejezte az ütés fájlalását – Nem ájult el, csak alszik!

- Hogy? – nézett Kagome a fiúra, s a támadt csöndben halk, mély szuszogást hallott felőle.

- Nagyon kimerülhetett a támadástól – vélte Sango – Biztos vagyok benne, hogy csak nemrég tanulta meg ezt a csapást. Szerintem, hagyjuk aludni.

- Rendben. – mosolyodott el Kagome – Olyan aranyos!

- Aranyos? Mi benne az aranyos? – háborodott fel a hanyou.

- Mi a gond, Inuyasha? Féltékeny vagy? – gúnyolódott a szerzetes.

- Fogd be, Miroku! – fordult el a félszellem dacosan – Nem vagyok féltékeny!

Aztán a hanyou ott, ahol állt, leült duzzogva. Mindenki jót mosolygott ezen. Közben Hikarimaru mocorgott Kagome karjaiban. A lány, amint ránézett, látta hogy ébren van, és szólni akart valamit, de a gyermek ajkaira helyezte a mutatóujját. A többiek is észrevették, hogy a fiú már nem alszik, de Hikarimaru őket is csendre intette. Csodálkoztak ezen, és próbálták kitalálni, mit tervezhet. A kisfiú aztán felállt, és hangtalan a féldémon mögé lopódzott, alig hallhatóan megköszörülte torkát, és jellemző Sesshomaru-féle hanghordozással elkiáltotta magát:

- Most véged van, Inuyasha!

Amaz pedig rémülten felugrott, mint aki tűbe ült, és forgolódott össze-vissza, dühödten keresve a hang gazdáját, kit rövidesen meg is lelt a háta mögött. Hikarimaru komoly, felnőttes arcot vágott, majd hanyatt dőlve nagy nevetésbe fogott. A csapat többi tagja is kacagni kezdett.

- Ez nem vicces! Hagyjátok abba! – füstölgött Inuyasha, vörösödő fejjel.

- Láttátok, hogy pattogott? Mint a bolhák! – mondta a tréfamester egyre csapkodva a földet a sok nevetéstől.

- Na megállj csak! Adok én neked pattogást! – mondta a hanyou, és fenyegetően közeledett a fiú felé.

A gyermek abbahagyta a nevetést, gyorsan felugrott, és futni kezdett Inuyasha elől, ki utánakiabált mindenfélét. Párszor körbefutották már az ott állókat, akik nem tehettek mást, mint hogy fejeiket forgatták ide-oda, követve a kergetőzőket.

- Úgysem kaphatsz el! – nevetett Hikarimaru.

- Csak kerülj a kezeim közé, te kis mitugrász!

A “közrefogottak” mindegyike világosan látta a gyerek viselkedéséből, hogy ezt az egészet csak azért tette, mert játszani akart. Ugyanis nem úgy látszott, mint aki az életéért rohan, sokkal inkább, mint aki fogócskázik, főleg a cigánykerék-vetések és a nevetgélés miatt volt ez magától értetődő. Csakhogy a dühös Inuyasha nem úgy tűnt, hogy vette volna a lapot, sőt már lendületet véve s elrugaszkodva földet ért a fiú előtt, akinek alábbhagyott a jókedve, és ijedten fékezte lépéseit. A félszellem pedig egy nagyot ütött a fejére.

- Nesze! – fűzte hozzá.

Hikarimaru nem úgy viselte ezt, mint Shippo, aki az ilyenért általában dühöng és panaszkodik. Olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elkezd sírni, és ijedten hátrált a féldémontól, ki elfordult tőle. Ezeket látva Kagome odament a megszeppent kisfiúhoz.

- Mi a baj? – kérdezte tőle.

Hikarimaru nem válaszolt, csak a földre meredt bánatosan. Kagome most Inuyashához robogott.

- Ezt miért csináltad? – kérdezte dühösen.

- Mert megérdemelte!

- Olyan érzéketlen vagy! Tényleg nem vetted észre?

- Hogy nevetségessé tett? De igen!

- Inuyasha!

- Ne, hagyd csak… - szólt a kisgyerek látva, hogy a lány azt a bizonyos szót készül kimondani.

- De… - lepődött meg.

- Látom, nagyon haragszol. Nem akartalak megalázni, én csak… - de nem folytatta a gondolatot – Mindegy… Jobb, ha most megyek.

Ezen maga a hanyou is megdöbbent, s felé fordult. Addigra Hikarimaru már megfordult, s menni készült.

- Most hová mész? – kérdezte.

- El… - válaszolt röviden.

- De miért? – kérdezte Sango – Inuyasha nem gondolta komolyan. Megbékél, meglátod. Shippót is megütötte már, mégis itt van.

- Shippo a barátja, én nem vagyok az. Úgyis azt akarta már eddig is, hogy elmenjek.

- Ugyan már… Ez ostobaság – mondta Miroku.

- Ez tény! – emelte meg kicsit a hangját – Gyűlöl, mert az egységtől származom. Eddig csak azért nem bántott, mert megvédtetek! Le sem tagadhatja, mert éreztem a gyűlöletét… Nincs helyem itt, elmegyek, bár nem is számít sokat.

- Keh! Ezt eltaláltad! – vakkantott Inuyasha.

- De mégis hová mennél? – kérdezte Kagome.

- Valahova… - indult el a hely felé, ahol az imént megsemmisítette a bábut.

- Ostoba kölyök… - mondta a hanyou reagálásként.

Ahogy Hikarimaru a kiluggatott helyre ért, hol kicsivel ezelőtt egy komoly harcuk zajlott, különös szél támadt. A fuvallat felkeverte a Naraku-bábu földre hullott porait, és egyenesen a fiú arcába csapta. Lenyelve kicsit, köhécselni kezdett, egyre rohamosabban. Addig folytatódott ez, míg a homlokán lévő sarlóhold feketén nem kezdett világítani, majd villámok szóródtak ki belőle, és pár pillanat múlva ki is vérzett a kis jel. A fiúcska testét egy furcsa, sötét burok vonta be, mi még fokozta kínjait.

- Te jó ég! Mi történik vele? – szörnyedt el Kagome, s röviddel ezután már Inuyashát i meglátta a fiú közelében.

A félszellem gyorsan ott termett a gyermeknél, s nem tudta, mit tegyen. Amint érinteni próbálta, a burokból kiszűrődő villámok átrázták testét, eztán elesett.

- Mi az ördög folyik itt? Hikarimaru! Hallasz engem? – kiabált felé.

A kisfiú valószínűleg semmit sem érzékelt abból, amit mondott, mert pillanatnyilag túlordított minden zajt maga körül. Majd idővel abbahagyta az őrjöngést, és nagy puffanással hullott a földre. A villámok alábbhagytak, de a burok még mindig ott vibrált körülötte. Inuyasha ezt követően ébresztgetni próbálta.

- Hé, kölyök! Ébredj! Mi van veled? Válaszolj már! – rázogatta.

Amint így tett, az imént feltámadt szél megerősödött, és jópár méterrel arrébb lökte a félszellemet, aki egy fának ütközött. Kinyitva szemeit, egy alakot látott lovon ülve. Teljes valója fekete volt, csak később látszott több belőle, mikor leszállt a lóról. A mostanra már jól ismert gúnyos vigyor és a szikrázóan vörös szempár nézett farkasszemet vele.

- Kagemaru! – ordított Inuyasha – Hagyd békén!

- Üdv, izé… öcsi – mondta nevetve.

- Mit akarsz tőle? – értek oda a többiek, kik közül Miroku beszélt – Megölni úgysem tudod!

- Nem is azt akarom… még – válaszolta, megfordítva a fiút lábával, hogy hason feküdjön – Egyenlőre csak az amulett kell.

- Minek az neked? – szólt oda a hanyou, mostmár álltából.

- Ezen kívül már csak egy dolog hiányzik a teljes uralmamhoz, jobban mondva, a magatok fajták vesztéhez. Nincs sok hátra, és nektek befellegzett!

- És mi az a dolog? – kérdezte Sango – És egyáltalán mire jó neked az az amulett-töredék?

- Bolond lennék elárulni – gúnyolódott – Még beleköpnétek a levesembe!

- Mint most? – készült fel mindenki a támadásra.

Egyszerre indultak meg Kagemaru ellen, mert az előzőekből okulva belátták, hogy egyedül semmi esélyük. Akinek volt fegyvere, megemelte, akinek nem, az öklét emelte, s csapást mértek. Kagemaru széles mosoly, és a “pápá” szó tátogása közben védőburkot emelt maga és Hikarimaru fölé, kezének felnyújtásával. Minden egyes ütés és támadás kétszeresen verődött vissza róla mindnyájukra. Egytől egyig hátrahőköltek, saját támadásuk fájdalmát tűrvén. Inuyasha különösen rosszul járt a szélbordával; Kagome nyilát összetörte a pajzs, s visszaverte rá szellemi erejét; Miroku csaknem magát szippantotta be; Sango térdre rogyott a Hiraikotsu erejétől; Shippo és Kirara pedig több métert repültek hátra a burkot érintvén.
Ezalatt a gonosztevő nyugodtan munkálkodhatott.

- Ügyes vagy, Hikarimaru! – mondta – Számítottam rá, hogy be fogod gyógyítani a sebeket, amiket ejtettem, ezzel elzárva magadba egy részemet, amit beléjük rejtettem mérgem és vérem által. Ezt még véghez vitted, de a legújabb játékszerem kifogott rajtad, mert az ő gonoszságával már nem birkóztál meg. Mert benned egy részem, és te nem vagy magadnál, én irányítom tested minden izmát, ezért most nem fog nehezemre esni, hogy eltulajdonítsam a te töredékedet is! Köszönöm, hogy segítettél nekem! – nevetett fel, s nyitott tenyerét Hikarimaru felé tartva, nagy villámok kíséretében “kihúzta” a töredéket.

- Aljas… - mormolta Shippo.

- De hogyan hozta létre Naraku mását? – tűnődött a szerzetes.

- Ha már úgyis meghaltok, elmondhatom, hogy ne tudatlanul vesszetek oda – mondta Kagemaru gúnyosan – Nos, ez egészen egyszerű. Meglátogattam Narakut, és elhoztam belőle egy darabot emlékbe. Ha ezt a testemben hordom, minden képességével rendelkezem. Ezért tudok védőburkot emelni, és inkarnációkat létrehozni.

- Az ördögbe! Már csak ez hiányzott! – gondolta Inuyasha, majd szólt – Na és, miért jó ez neked?

- Hogy lefoglaljalak titeket, ugyanis most nincs időm játszadozni veletek. Érezzétek magatokat megtisztelve! Rajtatok próbálom ki a legújabb teremtményeimet!

Kagemaru intett, mire egy Kagura kinézetű, és egy Kannára hasonlító lény termett elő. Mindkettő azonnal támadott. A kis csapatnak nehéz dolga volt velük, mert talán az eredetieknél is erősebbek és gyorsabbak voltak.

- Jó mulatást! – emelkedett fel Kagemaru, nevetve, mint szokott.

Ekkor meglepetés érte a gaztevőt. Egy fényből készült ostor tekeredett a csuklóján, melyet szemével követve az Hikarimaruhoz vezetett, ki erősen fogta azt, még mindig a földön fekve. A nyers fény perzselte a férfi bőrét, ezért összébb húzta szemhéjait.

- Így akarsz megállítani, ostoba? – alakult köddé karja, mire az ostor lehullott a fiú mellé.

Kagemaru távozott, s a csapat még mindig a két teremtménnyel vesződött. Akárhogy sebezték őket, nem pusztultak el. Egy kis darab papír szállingózott le Hikarimaru mellé, ki odakapva megnézte, mi áll rajta, és megrémült. Eztán felnézett, s megpillantott egy fehér foltot a megsebzett Kagura hasonmás jobb lapockáján.

- Támadjátok a jobb lapocka-részt! – kiáltott fel.

- Mi? – nézett rá egy pillanatra, épp elhárítva az egyik báb támadását, ki most karmait próbálta kihúzni a földből, így láttatva csupasz hátát. Mostmár ő is felfedezte a foltot – Igaza van! Támadjátok a fehér foltokat a jobb lapockájukon!

Úgy is tettek, és az inkarnációk valóban elpusztultak, mikor megsebezték azt a helyet rajtuk. Csak por maradt utánuk.

- Na végre! Kö… - nézett a félszellem a fiúra, aki nem volt túl jó állapotban. A burok eltűnt körülötte, és a hátából folyt a vér az amulett-darab helyéből – Jól vagy? – ment oda.

- Lehetnék jobban is, de ez most nem számít! Tudom, hogy mire készül Kagemaru!

- Mire készül? Mondd meg!

- Kagemaru istenné akar válni…

- Hogy mi…?

Mindenki elszörnyedt ezt hallva. Bele sem mertek gondolni, mi lesz az általuk jól ismert világgal, ha Kagemaru isteni hatalmat kap. De egyet biztosan tudtak: ez esetben nem vár rájuk rózsás sors.