XX. Kikyou-neechan

Mido is elindította a lovat, és lassan ügetve távolodott a hegytől. Mikor leértek a szent földek határára feltűntek mellettük Kikyou lélekrablói, és lelkeket hoztak a lánynak. Mido először megrettent, amikor az egyik fehér lény feléjük repült, majd a papnőbe dobott egy szintén fehér, de világító kis gömböt. Ahogy az elérte a testet egybe olvadt fele. Kikyou megszólalt:

- Mit akartál? – kérdezte de szemei még mindig csukva voltak.

Mido megállította a lovat:

-          Beszélni akartam veled! Annyi mindent nem értek!

-          Sok ember így van ezzel, de mit akarsz tudni?

-          Hogy mért vagyok itt? Mi a dolgom, mit kell tennem a szent ékkővel? És rólad is szeretnék tudni dolgokat. Annyira szomorú vagy, de mért? – kérdezte a lány, miközben lesegítette a papnőt a lóról.

-          Szóval félsz attól mi rád vár?

-          Talán. Nem tudom.

-          Akkor figyelj! – válaszolta Kikyou és magához húzta a lányt. – Soha senkinek nem engedtem, hogy lássa az érzelmeim, de neked most megmutatom a lelkem! Hogy tanulj az én hibáimból!

-          Mi? – nyögte a lány, de többet nem tudott beszélni.

A két miko lelke összeért, szavak nélkül beszélgettek. Midayoi olyan képeket látott, mint amikor Midoriko átadta neki a tudását. Lepergett a szeme előtt Kikyou egész élete. Tsoubaki papnő átka, a Szent Ékkő átadása a szellemirtóktól, az első találkozása Inuyashával. Kalde megvakulása, és a kibontakozó szerelem. Aztán ahogy Inuyasha elárulja a papnőt, majd ahogy Kikyou a fához szegezi az igazi Inuyashát. Aztán a halál, a végtelen sötétség. Majd újra fényt látott egy kórházi szobát, ahol egy nő őt, mint csecsemőt ringat. A kép megszakad. Aztán újra sötétség, míg nem úgy érzi valami, szólítja Kikyou lelkét. A bosszú. Urasue agyagból testet formál neki, Kikyou feléled, de képtelen mozogni. A lelke már reinkarnálódott. Aztán Kagomét látja, amint egy kádban fekszik és a lelke darabokban, kezdi elhagyni. Kikyou életre kel. Megöli Urasuét, majd Inuyashára támad. Majd Kagome visszahívja a lelkét, de egy része, régi tulajdonosánál marad. Kikyou egy szikláról a mélybe zuhan. Aztán a magányos vándorlás képei. Ahogy a harag és a gyűlölet visszaszelídül a régi gyengéd érzelmekké. A fájdalom, amikor Inuyashára helyezett varázslatát megtöri Kagome hangja és a hanyou nem Kikyout választja. Aztán a Naraku elleni bosszúvágy, a terv, és a szent ékkő örök nyugalomba helyezése. Aztán a képek begyorsultak, olyanok jelentek, meg amiket már Mido is látott. Majd eljutottak addig a pontig, hogy a papnő megnyitja a lelkét. Mido még mindig képeket látott. Narakut, Kikyout. A harcukat. A papnő újra ugyanoda kapja a halálos sebet. Hátra zuhan egy mély szakadék felé… Aztán Midayoi kiszakította a lelkét.

- Ne mond el, mit láttál! – szólalt meg halkan Kikyou.

- Te nem? – kérdezte Mido még mindig sokkosan.

- Nem én, Midorikoval beszéltem, amíg összekapcsolódtunk!

- Tessék? – kérdezett vissza a lány meglepetten.

- Igen még mindig benned él a lelke. Pont úgy, mint az enyém Kagoméba, és amint a testem újra halott lesz ő visszakapja az enyémet is. És látni fogja ugyan úgy, mint most te.

- Kikyou, mit mondott neked Midoriko?

- Sajnált, sírt be van zárva. Azt mondta az ő hibája, hogy létre jött az ékkő. Nekem a halálom okozta, nálam jobban nem tudja senki milyen szörnyűség született a lelkéből.

- Kikyou, én láttam az összes emléked! Hogy maradt töretlen a lelked ennyi szenvedés után?

- Miko vagyok, a lelkem hallhatatlan. Ahogy a tied is. Midayoi, a te küldetésed befejezni azt, amire se, én se Midoriko nem volt képes. Elpusztítani a leggonoszabb erőket ezen a földön. Nem megváltani a világot, félre ne érts! A jónak és a rossznak egyensúlyba kell lennie, de az ékkő felborítja ezt.

- De még is! Ti sem voltatok képesek megtisztítani, akkor én hogyan?

- Én egy módszerre már rájöttem, te is láttad. Ha valaki olyan mértékű jóra használja, mint ahogy Inuyasha tette volna, ha nem árulnak el miket.

- De Kagome nem fogja akarni, hogy Inuyasha emberré váljon!

- Tudom! Már én sem akarnám!

- De akkor hogyan? Kikyou én még nálatok is gyengébb vagyok! És mért nem Kagoménak segítesz, hiszen a reinkarnációd.

A papnő félre nézett:

- Halott vagyok, de az emberi érzéseim még élnek a lelkemben. Kagome megtehette azt, amit én soha sem. Begyógyította Inuyasha szívén a világ, ütötte sebeket.

- Szóval szereted még mindig Inuyashát, és fáj, hogy nem lehetsz vele?

- Mondhatjuk úgy is. Meghaltam ezen nem tudok változtatni. – kelt fel a papnő.

- De még is én mit tegyek? – kérdezte kétségbe esetten Mido.

- Azt neked kell tudnod! Én megengedtem, hogy lássad, én milyen hibákat követtem el. – Tudod melyik a legsúlyosabb, hiszen te is a testeden érzed.

- Tessék? Ezt hogy érted?

- Papnő vagy, mint én egykoron. A mi életünket egy nemes cél érdekében fel kell ajánlanunk, lemondani minden érzésről. De ugyan akkor nők vagyunk. A szívünk szerelembe esik, hiába nem akarjuk. Csak arra kérlek, te ne engedd, hogy ugyan az legyen a sorsod, mint nekem!

- De mit tegyek Kikyou! És Kagoméval mi lesz? Őt illeti az ékkő utánad!

- Igen, ez így van. Ő össze is fogja gyűjteni a szilánkokat, de képtelen lesz megtisztítani az ékkövet.

- De mért?

- Hát nem nyilvánvaló? Egy kicsiny démoni szív fog dobogni addigra a testében.

- Tessék?

- Jól értetted. Ebben az állapotban, nem teheted ki annak a veszélynek, hogy valami baja történjen. Képtelen lesz a feladatra, mert nem fogja az egész lelkét beleadni, mert a szíve nagyrész, amit tőlem visszakap addigra, másért fog dobogni.

- Kikyou nem értelek! Magyarázd el!

- Tudom, hogy újra meghalok, mire egyben lesz az ékkő, így én képtelen leszek elpusztítani azt. A testem túl gyenge, nem tudhatom, meddig bírom. Kagome teljes lelkét odaadja Inuyashának, így én is boldog lehetek a túlvilágon, de ő ettől kezdve elveszíti a miko ereje egy részét. Halandó nőként akar majd élni, mint én egykoron. Ez megadatik neki, mégis egy része még erős marad, de őneki, a családjának kell szentelnie az életét.

- Eddig értem, de tőlem mit vártok el?

- Midayoi! – mosolygott szomorkásan a papnő – Mi nem várunk el semmit! A világ könyörög neked, hogy ne nyomja tovább olyan hatalom, mint az ékkő. Ha eljön a perc, megtudod, mit kell tenned!

- Értem, de akkor úgy kell élnem, mint neked? – kérdezte nagyon szomorúan a lány.

- Nem! Neked többnek kell lenned! Harcosnak, tisztának és erősnek, mint Midoriko, elhivatott, célratörő, kitartó papnőnek, mint egykoron én és, nőnek is kell lenned. Olyan nőnek, akinek a lelke elég erős ahhoz, hogy elviselje a terhet, ha majd az ékkő a birtokában lesz! De ne feledd, ne ess abba a hibába, mint én…

- Köszönöm Kikyou, már tudom a dolgom. – Midayoi is felegyenesedett.

- Örülök, hogy segíthettem! – mosolygott a papnő és elindult.

- Várj még egy percet Kikyou-neechan! (nővérem) – kiáltott utána Mido.

Kikyou meglepetten visszafordult.

-          Hogy szólítottál? – kérdezte csillogó szemekkel.

-          Kikyou, én szeretném, ha méltó lehetnék, arra hogy a húgodnak nevezz majd egyszer! De azt szeretném kérdezni, hogy le kell-e mondanom tényleg minden érzésemről? – halkult el a lány hangja.

-          Midayoi, már most érdemes, vagy arra hogy a húgom legyél! – lépett vissza a lányhoz és hideg ujjaival megfogta annak kezét. – Életemben nem voltak igaz barátaim, most a halálban rád találtam, aki képes felfogni az én érzéseim. – Kikyou arcán egy rég nem látott őszinte mosoly futott át - Sesshoumarura gondolsz igaz? Véletlenül se tedd! Csak ne engedd, hogy a szerelem a gyenge érzelmek között legyen a szívedben! Az adjon erőt, amikor ellövöd a Szent Nyílvesszőt, vagy amikor pajzsot húzol fel! Csak soha ne engedd, hogy a kétség közétek, álljon! Én az utolsó pillanatig bíztam Inuyashában, de akkor engedtem kicsinyes gyarlóságomnak és a szívem helyett a szememre, hallgattam. Most halott vagyok! Ne ess ebbe a hibába! – azzal a papnő otthagyta a gondolataiba merült lányt a falu szélén.

Lassan és méltóság teljesen távolodott, száron vezetve lovát, majd eltűnt az éjjeli erdőben. Mido még is úgy látta derengés marad utána a sötétben. Ő még nem akart tovább menni, gondolataiba mélyedve ült le a hűvös fűbe. A csillagokat és a teliholdat nézte, de a lelke messze járt. A látottakon gondolkodott. Képtelen volt kiverni a fejéből a Kikyou emlékeit. Aztán Midorikora gondolt, majd a társaira ebben a harcban. „Akinek csak köze lett az ékkőhöz szerencsétlen és kárhoztatott lett! Midoriko, aki sziklává fagyva egy barlangban van évszázadok óta. Kikyou, aki szentély szűz halállal halt az ékkő gonoszsága miatt. Inuyasha aki egyszer már meghalt, de visszatért az életbe. Sango az egész családját és faluját elvesztette, az Ékkő háború áldozatai lettek, csak, mert a hatalomvágy előretört ebben a világban. Miroku az átokkal. A nagyapja és az apja is az örvény által halt meg, vajon rá milyen sors vár? Kagome aki szerencsétlen módon összetörte az Ékkövet és most gyűjtheti a szilánkokat, kétségek közt, hogy vajon ő vagy Naraku kerül ki győztesként ebből a versenyből. És már itt vagyok én is.” – sóhajtott a lány. – „Tőlem milyen áldozatot vesz el a gonoszság? De az én sorsom már összekapcsolódik Sesshoumaruval és Rinnel. Mi lesz, ha valami bajuk lesz miattam? Abba beleőrülnék! Mi lesz ebből a hajszából?” – azzal hátra dőlt a hűvös fűben. Percekig feküdt, és csak a csillagokat nézte. Aztán megérzett valamit, ami felé közeledik.