XXVI. Az akadály

-          Hogy mi? – kérdezte a lány, és ő is arra nézett.

A következő pillanatban berobbant a kijáratot eltorlaszoló kövek halmaza. Lángolva húztak el körülöttük. Sessh a lány fejét lenyomta és testével takarta el. A Tokijint kikapta földből és a sziklák felé sújtott velük. Azok elporladtak és egy sem találta el őket. A füst és lángtengerben megjelent egy alak. Renkotsou.

- Bankotsu? Oda bent vagy? – kérdezte a sűrű füsttől.

Válasz nem jött csak egy villanás. A karmok zölden megvillantak és 2 szilánkot téptek ki a meglepett zsoldos testéből. Az hátratántorodott és a nyakához kapott.

A füst elült Sesshoumaru kezében ott csillogtak a véres ékkőszilánkok.

- Midayoi! – szólt hátra.

A lány is előre jött és a meglepett zsoldosra nézett.

- Még egy van a jobb vállában! – mondta és elvette a szilánkokat a démon kezéből.

Azok amint megérintette őket megtisztultak, és rózsaszín fénnyel ragyogtak. Ám Renkotsunak is leesett, hogy ezek ketten mit akarnak itt. Vállára kapta fegyverét, és eszeveszetten lövöldözni kezdett. De nem ment vele semmire, mert a karmok újra megvillantak a füstben. De szerencséjére nem találták el, ám hiába is lőtte ki sorra tölteteit nem talált el senkit. Kis idő múlva megállt immár a barlang szájáig hátrálva, ahol nagyot sóhajtva megtörölte a homlokát.

-          Ezek csak nem lehetnek tűzállók, mint az a nyamvadt Inuyasha!

-          Tévedsz! – jötte egy rideg hang a háta mögül.

Renkotsunak még megfordulni sem volt ideje, csak értetlenül meredt a mellkasából kiálló hosszú karmokra. Az ékkőszilánk véresen kihullott a testéből. Sesshoumaru már csak egy összeaszalódott csontvázból tudta kihúzni a kezét, ami pillanatok alatt porrávált. Mido azt a szilánkot is felvette és megtisztította, aztán a démonra nézett.

Sessh zihálva vette a levegőt, fal fehér volt, és a Toukijin helyett már a Tenseigát szorongatta.

-          Mido, nekem… - kezdte akadozva.

-          Sesshoumaru, mi van veled? – rohant hozzá a lány.

-          Az akadály. Erősödik. Nem bírom.

-          Értem. De mit tegyek!

-          Ki kell jutnom innen! – lihegett a szellem.

-          Tudtad, hogy ez lesz és még is utánam, jöttél?

-          Nem volt más választásom, kockáztatnom kellett!

-          Jaj! De hogy jutunk ki innen.

-          Neked kell kitalálnod! – válaszolta Sessh miközben erősen verejtékezett.

-          Nem tudom. Eddig nem is látszott rajtad, hogy ilyen rosszul vagy! Mit tegyek? – pánikolt Mido.

-          Érted küzdöttem. Muszáj volt bírnom! – válaszolt a szellem és megingott – De Naraku. Tudta hogy itt vagyok, az akadály, elviselhetetlen.

-          Valamit tennem kell! Á, meg van! – kiáltott a lány és az egyik ékkőszilánkot megfogta és a Tenseiga tokjába csúsztatta.

A hüvelyt maga elé tartotta egyik kezével, másikat imára emelve megerősítette majd a földbe szúrta. Egy kis kúp alakú fehér védőburok keletkezett, ami körülölelte mind kettőjüket. A démon úgy érezte, mintha hosszú fuldoklás után újra levegőt kapna. Sóhajtva rogyott fél térdre, és mélyeket lélegzett. Mido elengedte a hüvelyt, és Sessh mellé lépett. Lágyan megfogta a démon vállát, leültette a földre, majd ő is mellé ül, és hagyta, hogy a szellem az ölébe hajtsa a fejét.

- Csak pár perc kell! Utána indulunk Naraku után!

- Nem érdekel az a korcs! A lényeg hogy te jobban legyél! – húzta ki a hajszálakat Mido a szellem arcából.

- Itt az alakalom, nem hagyom, hogy újra elmeneküljön! Csak az a nyamvadt akadály ne lenne! – válaszolt csukott szemmel Sessh.

- Ha lenne íjam, meg nyilaim, talán megpróbálhatnám megtörni.

- Mért, nincsen? – kérdezte a szellem és felült.

- Hát amióta a folyóba estem nincsenek! Te meg még pihenjél.

- Már jól vagyok! – válaszolt a szellem – Mido, a másik alakodban eleve vannak nyilaid meg minden.

- Tudom, De hogyan változzak át?

- Hát, hogyan ahogy szoktál.

- De hát?

- Hé, te is a Tenseiga tokjának védőburkán belül vagy!

- Tényleg! – kapott a fejéhez a lány és változni kezdett.

Hátranyúlt a tegezéhez, és leakasztotta az íját, és egy nyílvesszőt húzott ki. A démonra nézett az bólintott. Midayoi megfeszítette az íjat és a magasba célzott. Pár pillanatig várt, aztán leengedte az íjat.

-          Nem fog menni! Érzem! – sóhajtott.

-          Ugyan már. Legalább próbáld meg!

-          Nálam sokkal erősebb szellemi erő tartja fenn!

-          Úgy éretd egy nagyhatalmú személy, segíti Narakut?

-          Igen. Ő képtelen lenne ilyent létrehozni. Valaki a hegy belsejéből fent tartja ezt az egészet.

-          Figyelj, egy próbát meg ér! Az öcsém és a barátai már bent vannak! Nem hagyhatom, hogy az ő prédájuk legyen az a fattyú.

-          Semmi éreleme sincsen! – sóhajtott a lány, és újra megfeszítette a húrt –Várj egy percet! Hány szilánk is volt abban a halottban.

-          Három.

-          Meg van! – csillantak fel a lány szemei.

Az íjat maga mellé a földre rakta és előszedte a két másik szilánkot. Összezárta fehér kis kezeit, és imádkozott. A szilánkok összeforrtak, és mintha még szebben ragyogtak volna, mire újra szétnyitotta ujjait. Aztán az egyik vessző hegyére illesztette, ami gond nélkül egyé vált vele. Mosolyogva a démonra nézett:

-          Késszen vagy? – kérdezte.

-          Részemről mehet! – bólintott Sessh.

A lány minden erejét megfeszítve húzta hátra a húrt, az égre célzott, és ellőtte.

- Menny! – kiáltott a vessző után.

Az függőlegesen felfelé szállt, majd mintha lassulni kezdett volna a völgykatlan tetejének magasságában. Midayoi és Sesshoumaru reménykedve figyelték, mi történik. A nyíl egész eddig nem csinált semmit sem, még csak tisztító vesszővé sem váll. Aztán amikor lelassult, hírtelen felcsillantak a hegyében a szilánkok. Rózsaszín fény áradt, és a nyíl átváltozott. Mikor elérte az akadályt az égen belefúródott és megállt. Lila és kék fénysugarak csaptak ki belőle, és spirál alakban kígyózva világították be a tájat. A vessző szépen lassan átfúrta magát és eltűnt. A szellem és a lány összenéztek.

Ám a következő pillanatban láthatóvá vált a hegy aurája, majd repedezni kezdett.

Ugyanekkor a Hakureizan belsejében Sango és Miroku reménytelenül harcolt egy élő Buddhává vált mumifikálódott pappal. A szerzetes végső próbálkozásként megnyitotta a szélcsatornáját, és várta mi következik. Az akadályt fent tartó szent ember kezéből kicsúszott az imafüzér. Mido ebben a pillanatban lőtte el a vesszőt, így az akadályt két támadás érte egyszerre és az megingott. A pap felemelkedett és személyi védőpajzsát fent tartva elmenekült a hegyből. Midayoi és Sesshoumaru csak annyit láttak, hogy az akadály megtörik, majd szertefoszlik.

A szellem és a lány egymásra mosolygott. Mido felszedte az időközben a földre visszahullott ékkőszilánkokat. Sesshoumaru kihúzta a Tenseiga hüvelyét a földből, a benne lévő szilánkot a lánynak dobta, a kardot elrakta és a barlang beomlott feléhez lépett. Mido utána lépett. Sesshoumaru keze zöld fényben úszott és a sziklákra nézett. Aztán összehúzta a szemét.

- Mido, te is érzed? – kérdezte.

- Igen! – rándult össze a lány – Ez hatalmas.

- Nem, inkább rengeteg! – válaszolta a szellem.

A kőhalmaz remegni kezdett, ők rémülten félre ugrottak. A sziklák közül előtört több száz szellem. Mindannyian a kijárat felé igyekeztek. Amilyen gyorsan csak lehetett megpróbálták elhagyni a hegyet.

- Ezek Naraku szellemi! – szólat meg Sessh.

- Menekülnek? Az akadály tartotta fogságban őket? – kérdezte a lány.

- Valószínűleg.

- Hallod? Nem kéne megölnünk őket? – kérdezte a lány.

- Csak időfecsérlés!

- De később kevesebb bajunk lenne! Meg Rinéket is kint hagytad! – rémült meg a lány.

A démon egy hang nélkül felpattant, és már pördült is az energia ostor.

Midayoi szó nélkül kiugrott és vesszőt fűzött az íja húrjára, és az alagút belseje felé lőtt. Egyetlen lövése megtisztította a járatot. Valahol a mélyről érezte, hogy újabbak fognak jönni, de futásnak eredt befelé. A szellem követte.

Sötét nyirkos és nem túl bizalomgerjesztő volt az útjuk. Út közben újabb csapat menekülővel találkoztak, akiket sorra ártalmatlanná tettek. Már hosszú percek óta haladtak előre töretlenül, amikor is a lány megállt. A démon értetlenül rá nézett.

-          Sesshoumaru! Az ékkőszilánkok mozgásba lendületek!

-          Tessék?

-          Rengeteget érzek! Egy hatalmasat, ami valahol felfelé és előttünk van. Kettő mintha velünk párhuzamosan haladna. Ezek egész tiszta szilánkok. És érzek még négyet, ami messzebb van mindegyiknél, de az is közeledik.

-          Szóval az a korcs megmozdult.

-          Nekem itt valami nem tetszik! – nézett körbe egyre bátortalanabbul a lány.

-          Én is érzem! Siessünk! 

Újra futásnak eredtek, a rossz érzés nem múlt el. Mido úgy látta, mintha a falak életre keltek volna. Mozogtak, és lüketettek. Rémülten futott a démon után, ám az, hírtelen megállt. Meredten nézett a lába elé. Süllyedni kezdett, mintha a falak be akarnák nyelni.

-          Sesshoumaru! – kiáltotta rémülten a lány.

-          Ne gyere ide! – utasította a démon, de addigra a falakból előbújó nyúlványok körbefonták a testét és derékig eltűnt a furcsa földben.

-          Ne! – kiáltotta a lány és a következő pillanatban megvillantak karmai, és széttépték a démon lefogó furcsa karszerű nyúlványokat.

-          Midayoi! Tűnj innen! – lökte el őt a démon, a talaj újra támadásba lendült ellenük.

-          Ne! Húzz vissza! – nyújtotta a kezét a lány és magához rántotta a démont, majd lehunyta a szemét.

A vörös védőpajzs lüktetve körbefogta őket, és kicsiny körben megtisztította a területet. Ám így is kitartóan süllyedtek, majd végül eltűntek a furcsa falakban olvadva. Mido lehunyta a szemét, kezeivel Sesshoumaru ruhájába kapaszkodott, arcát a fehér prémbe fúrta. A démon is csukott szemmel állt a gömbben, szorosan magához húzta a lány, mintha így próbálná megóvni. Hosszú percekig zuhantak.