XXIX. Egy csepp szellemvér

Sesshoumaru próbált gyorsan haladni a karjában a lánnyal. Midayoi testéből patakokban ömlött a vér, és egész eddigi útjukon ott csillogott. A lány fal fehér volt, mire a ködben elérték Jakent és Rint, alig maradt benne élet. A démonocska és a lány a hegy aljában várták őket, közben megkeresték Aunt is. 

-          Ki az? – kérdezte a tejfehér párába bámulva Jaken.

-         Ostoba. – jött a válasz.

-         Sesshoumaru-sama! – kiáltotta boldogan a kislány, és eléjük szalad, de egyből meg is torpant.

A szellem ruhája csöpögött a karjában fekvő lány piros vérétől. Rin megrettent a látványtól és még megszólalni sem tudott.

- Mi történt Midayoival? – kérdezte rémülten Jaken.

- Naraku! – jött a tömör válasz és a szellem letette az alélt lányt.

Lehajolt hozzá, ám már alig hallotta annak lélegzését. Sesshoumaru agyába villámként hasított a felismerés. Ha a lány meghal, ő nem tudja visszahozni a Tenseigával, akár mit is csinál.

-          Meghalt? – kérdezte nagyon halkan Rin.

-         Még nem.

-         De ugye nem fog? – a kislány már sírni készült.

-         Nem tudom!

-         De Sesshoumaru nagyúr! Neked ez nem akadály! – szolt közbe Jaken miközben a lány hasán és mellkasán a sebeket vizsgálta. – A Tenseigával könnyedén megmentheted őt!

-         Ha megtehetném! – válaszolta savanyúan a démon.

-         Nagyuram! – kapta fel a fejét a talpnyaló, majd a sebek szélére mutatott. – Ezt nézd!

-         Micsoda? – hördült fel Sessh.

Egy mozdulattal letépte a darabokra törött páncélzatot. A sebek nem tűntek normálisnak, már ami két 10 centi átmérőjű lyukban normális tud lenni. A lyukak széle viszont sárgán bugyborékolt, és mart, mint valami sav.

-          Az átkozott! – fűzte tovább Jaken – A sebek a méregtől nem tudnak bezáródni!

-         Hát persze… Hiszen Mido most démon. Már régen gyógyulnia kéne! – dünnyögte a szellem, ám alig mondta ki a kő a lány nyakában pulzálni kezdett.

Pont úgy, mint egykoron Kalde anyó kunyhójában. A lány kezdett visszaváltozni. Sessh rémülten kapta el a követ. Az mintha értené, mit akar, nem engedte befejeződni a transzformációt. Mido erőtlenül kinyitotta a szemét. Csak homályos foltokat látott, de az egyikben felismerte Sesshoumarut.

-          Meg halok? – kérdezte, de így újabb vércseppek jelentek meg a szája szélén.

-         Ne legyél bolond! – húzta magához a szellem.

-         Ne hazudj! Nagyon gyenge vagyok!

-         Sok vért veszítettél!

-         Ezért fogok meghalni! Látod, hazudtál! – próbált mosolyogni a lány.

-         Nem engedem! Hallod Midayoi! –a démon egyre idegesebb lett, a lány szeme lassan kezdett visszacsukódni.

-         Nem így akartam meghalni! Azt hittem, hogy talán, majd egyszer. Valamikor a tiéd… A te feleséged leszek, mielőtt! – motyogta a lány.

-         Az leszel, csak tarts ki! – válaszolta a szellem, alig hallhatóan, kikerekedett szemekkel a meglepetéstől és visszafektette – Semmiképpen ne változz emberré!

Aztán Sessh a két nagy sebre nézett, a szaggatott kis testen. Majd a lány felé emelte a kezét, és erősen ökölbe szorította. Olyannyira, hogy éles karmai a saját húsába vágtak. Aztán az összeszorított ujjak között csordogálni kezdett a szép vörös szellem vér. Jaken és Rin értetlenül figyelték. Aztán a vér csepegni kezdett a kezéről, egyenesen a lány nyitott sebeire. A szellemvér ráfolyt a sárga savra, ami olvadni és párologni kezdett tőle. Sesshoumaru látta hogy a lány teste megrándul az erős kíntól, de lehunyta a szemét és még erősebben szorította ökölbe a kezét. A gondolatok örvénylettek a fejében, de ő próbált nem figyelni rájuk. „Túl fogja élni! Elvégre nem ilyen gyenge! Az én vérem bírja a mérget! Neki vér kellett, mert túl sokat veszítette. Így a legjobb. Csak könyörgöm, ne legyen neki túl erős! Elvégre nem teljes démon!” – a lány fájdalmas hörgése ébresztette fel elmélkedéséből.

Mido nyitott szemmel feküdt, kezei a földet kaparták, egész teste remegett. A szép barna szemek most sötétvörösek voltak, a szabályos arc eltorzult a fájdalomtól. Sessh elkapta a felé közelebb eső kis kezet és megszorította, majd még erősebben saját húsába vájta karmait.

„Nem bírja! Szenved! Mi van, ha bele hal az erőlködésbe! De muszáj! Csak bírja ki! Erős nő! Nem halhat bele! Lehet hogy csak részben démon, nekem meg, túl tiszta a vérem! De viselje el! Elvégre, ha tényleg azt akarja. Ha velem akar élni! Akkor a vérünk úgy is keveredni fog! Előbb vagy utóbb!” – azzal Sesshoumaru csontig nyomta karmait, majd kinyitotta a tenyerét. Nemes és tiszta vére csak úgy folyt le a kezén. Minden egyes cseppel megtisztítva a mérget, és visszaadva a lány erejét. Mido szenvedett, ám mindketten legyengültek. A lány is lecsendesedett, és Sesshoumaru is leült mellé, hogy pihenjen. Sok vért adott át Midonak. Jaken hitetlenkedve suttogott a háttérben a megilletődött Rinnel:

-          Ez hihetetlen! – motyogta a zöld gnóm.

-         Mi Jaken-sama?

-         Hát nem látod? Az urunk! – dadogta.

-         Mi történik?

-         A saját véréből ad annak a nőnek!

-         De ebben mi a hihetetlen Jaken-sama? Hiszen szeretik egymást! – válaszolta a kislány értetlenül.

-         A saját tiszta véréből ad neki! Ez hatalmas!

-         Mi?

-         Az erő, amit át ad annak a lánynak! A legnagyobb ajándék, amit démon egy halandónak adhat!

-         Nem értelek Jaken-sama! – csóválta a fejét Rin és a közben lassan felkelő szellem felé nézett.

Sesshoumaru lehajolt a lányért, és óvatosan felemelte. Rin és Jaken hozzájuk léptek:

-          Mit csinálunk Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte óvatosan a zöld démonocska.

-         Vissza kell vinnem a családjához!

-         De az messze van! Nem tud annyit utazni! – súgta félve a kislány.

-         De nem tehet mást. A vén papnő faluja is messze van. Így is meghalhat!

-         De nagyuram vére most erőt adott neki! – szólt közbe Jaken.

-         De meddig? – Sesshoumaru a sok beszédtől kezdett egyre ingerültebb lenni, és egyre jobban magatehetetlennek érezte magát a dolgok folyása közben.

-         Sesshoumaru nagyúr! Nekem van egy ötletem! – szólalt meg Rin halkan.

Mindenki felé fordult, majd a kislány folytatta:

-          Régen nem messze ettől a vidéktől éltem a családommal. Mielőtt rám találtatok. Van itt valamerre egy szentélytemplom. Ahol gyógyító asszonyok és szerzetesek élnek. Egy nagyúr palotájában.

-         Ez igaz Rin? – kérdezte Jaken kétkedve.

-         Igen! Még nagyon kicsi koromban jártam ott egyszer! Egy nagy domb tetején van!

-         Oda megyünk! – szólalt meg Sesshoumaru és alakja felragyogott, majd gömbként elrepült.

Rin és Jaken gyorsan felpattantak Aun hátára és már suhantak is utána. Aztán a szellem egyre jobban lassított és a vidéket pásztázta. Bolyongásuk igen csak céltalannak tűnt. Aztán Sessh megtalálta, amit keresett. Egy hegy tetején egy hatalmas palota. Mivel éjszaka volt, elég nehezen lehetett észrevenni, de a kis őrtüzek barátságosan villogtak a kapuban. A démon és kis csapata nem túl messze a kaputól szálltak le. Mido fájdalmasan ébredezni kezdett. Érezte, hogy a szellem gyalog indul útnak, de nem tudta merre. Várakozóan tekintett a férfire.

-          Hova viszel?

-          Jó helyre! Ahol meggyógyulsz!

-          De ne hagyj el! Sesshoumaru!

-          Nyugodj meg! Jó kezekben leszel!

-          De én veled akarok! Vagy anyuékhoz! 

-          Gyenge vagy! Majd szólok nekik!

-          Sesshoumaru! – a démon fájdalmasan sóhajtott a lány hangjára és megállt a sötétben csak pár méterre a kaputól.

-          Ígérem figyelni foglak! Csak gyógyulj meg! – válaszolta és tovább indulni készült.

-          Rendben! De, kérlek… - suttogta a lány.

-          Igen? – állt meg ismét a szellem.

-          Kérlek, csókolj meg, mielőtt… – Mido hangja elhalt az éjszakában.

Sesshoumaru nem válaszolt, csak szomorúan elmosolyodott és lehajtotta a fejét a lányhoz. Egy pillanatig szomorúan nézte a lázasan csillogó szép szemeket, majd óvatosan szájon csókolta a lányt. A vér sós izét érezte az ajkain, de nem törődött velem.

Ám a következő pillanatban fejében megkondult a vészharang és ellökte magát a talajtól. Jól tette, mert a kapuőrség közben leleplezte őket. Varázs nyilak szálltak a levegőben, amik kísérteties zöld fénnyel vonták be a tájat. A bejáratnál 3 szerzetes és legalább 20 katona állt. Az egyik pap, valószínűleg a vezetőjük, felemelt egy gyöngyfűzért, mire a közben visszaereszkedő Sessh lábai körül egy fénylő kör jelent meg. Aztán megszólalt:

-          Mit csinálsz, azzal a nővel démon? – kérdezte a szerzetes.

Sessh nem bírta ki hogy egy gúnyos fintort ne küldjön az emberek felé csak magának motyogta:

-          Ezek a halandók egyre hülyébbek lesznek, ahogy telik az idő!

-          Mit mondasz démon? – emelte fel a hangját a pap és megszorította az imafűzért.

Sesshoumaru nem válaszolt csak elmosolyodott, és kilépett a körből. Az mintha fizikai test lett volna darabokra törött. Az őrség rémülten bámult rá, a nyilak fénye lassan kezdett kihalni, és a szép lassan visszaálló sötétben csak a közeledő démont látták utoljára.

-          Gyógyítsátok meg és vigyázzatok rá! – szólt egy hideg hang közvetlen előttük, majd lerakott valamit a fűbe.

Aztán egy fehér villanás kíséretében kis gömbé alakult az előbbi szellem és elrepült.

-          Lőjetek fel még nyilakat! – szólalt meg a vezető.

A nyilak kiröppentek és ők az élettelen test felé közeledtek. Megvizsgálták a lányt, majd hordágyat hoztak és bevitték. Az éjszaka közepén felbolydult az élet a palotában. Csak a rangidős pap maradt kint a kapu előtt. Elsétált a helyre ahol Sesshoumaru kilépett a körből. Ott egy aprócska kráter keletkezett. Aztán a férfi a sötétségbe meredt, majd megszólalt:

- Mért segítesz azon a nőn? – kérdezte de nem kapott választ.

- Démon, tudom hogy ott vagy! De ha nem akarod, nem mondod el, habár nagyon gyanús! – folytatta a pap majd hátat fordított a sötétnek és ő is visszaindult a palotába.