XXXI. Ébredés

Midayoi csak hetek múlva tért magához. A hang, amire kinyitotta a szemét gyomrának éhes korgása volt. Nem tudta mennyi ideje nem tért magához, nem tudta hol van, és hogyan került ide. Meg akart mozdulni, de éles fájdalom hasította a testébe. A gyenge és törékeny halandó testébe. A takarót félre söpörte magáról, és meglátta hasán és a mellkasán a vastag gyolcskötéseket, amik pirosak voltak a vértől. A szobába napfény szűrődött be és hangokat hallott, amik egyre jobban közeledtek felé, majd mögötte az ajtó kinyílt és két fehér ruhás lány lépett be rajta.

-          Ayuni! Nézd magához tért! – suttogta az egyik.

Mindketten a lány mellé térdeletek és elmosolyodtak. Aztán Mido váratlanul megszólalt:

-          Hol vagyok?

-         Te ilyen jól vagy? – jött a meglepett válasz – Amúgy Itshiri-sama palotájában. Egy gyógyító közösségben!

-         Értem. Mióta vagyok eszméletlen?

-         Lassan két hete.

-         Te jó ég. Hogyan kerültem ide?

-         A kapu előtt találtunk sebesülten.

-         Sesshoumaru nem járt itt? – kérdezte reménykedve Mido.

-         Nem kedvesem! – jött a válasz a hátuk mögül, egy idős hölgytől – De ki az a Sesshoumaru?

-         Hát, az bonyolult. – válaszolta csalódottan a lány, és hagyta, hogy a két lány megestesse.

-         Rokonod talán? – kérdezte az idős gyógyító nő, aki szintén mellé telepedett.

-         Nem egészen. A társam. Ő egy erős démon.

-         Te félre beszélsz gyermekem! – simította ki a hajat a lány szeméből.

-         Nem beszélek félre!

-         Ugyan már, egy egyszerű fiatal lány vagy, akit megtámadtak a szent hegyből kiömlő szellemek!

-         Ott voltam, amikor összeomlott a Hakureizan!

-         Élénk a fantáziád gyermekem! De alig élted túl azokat a sebeket.

-         De higgyen nekem! – erősködött egyre kétségbe esettebben a lány, és nyakában a medált kereste, de az nem volt sehol. – Hol a Teklemirat? – kérdezte rémülten.

-         Hogy mi? – kérdezett vissza a 3 nő kórusban.

-         A nyakláncom. A nagy vörös kővel! Így sosem fogok meggyógyulni!

-         Nem volt nálad semmiien kő. Lányok kötözzétek át és hagyjátok pihenni. Tényleg hogyan hívnak?

-         Midayoi. – jött a tömör válasz és a lány lesütötte a szemét, jelezve, hogy nem óhajt tovább beszélgetni.

Aztán az öreg gyógyító nő távozott a két lány munkához látott. Amikor végeztek, feszengve megálltak a fekvő Mido előtt.

-          Akartok valamit? – kérdezte a lány csukott szemmel.

-         Szóval, a nyakláncod. Azt ő vette el! – szólalt meg az egyik lány.

-         Komolyan? – a lány szemei felpattantak, és kezeit a lányok felé nyújtotta, azok megértették és mellé térdeltek – Vissza tudjátok szerezni?

-         Nem hinném. – kezdte az egyik lány, Konchju.

-         Meg ha rajta kap minket. Ő itt a vezető! – folytatta Ayuni.

-         Csak hozzátok el nekem! Utána már minden rendben lesz!

-         Megpróbáljuk, de hogy találjuk meg? – kérdezték kórusban.

Mido lehunyta a szemét és koncentrálni próbált, de még rettenetesen gyenge volt. Pár másodperc elteltével még is képes volt kiszűrni a körülötte áramló erőket. A levegőt megtöltötte a spirituális erő, rengeteg nagyhatalmú személyt érzett a palotában. Aztán megérezte azt, amit keresett. A rejtett, alig észrevehető démoni erőt, a Teklemiratot. Próbálta megjegyezni merre érzi, aztán a lányokra nézett:

-          Körülbelül 20 méterre, erre az épületre merőlegesen van még egy. Annak a közepén, a legelső szobában.

-         Honnan tudod? – ámultak a lányok.

-         Az a kő a lelkem. És mindenki tudja hogy hol a lelke! – válaszolta Mido fáradtan és pár perc múlva már mélyen aludt. Újabb napokon át.

Aztán ismét felébredt. A két lány mellette térdelt. Valami csillogót szorongattak.

-          Midayoi-chan! Ébredj! – suttogták.

-         Ti vagytok azok? – kérdezte kábán.

-         Itt van a nyakláncod! De mennünk kell, 10 perc múlva mindenkinek takaródja, van. – suttogta Konchju halkan.

-         Értem. Az egész palota nyugovóra tér?

-         Igen, csak az őrség marad. Többen is, mint szoktak! – elmélkedett Ayuni.

-         Három hét óta, amióta leomlott a szent hegy, rengeteg démon támad ránk. Mintha keresnének valamit.

Mido alig láthatóan de megrándult. „Sok démon és keresnek valamit? Az nem lehet! Azok engem? De mi történt velem?” – kezdett gondolkodni, és immáron a nyakában az ékkővel lehunyta a szemét. A két kis szolgáló azt hitte aludni akar, ezért csendesen távoztak. Mido nem aludt el csak felidézte a rémes emlékeket. A harcot Narakuval, érezve saját gyengeségét. Képtelen volt bármit is tenni, Kikyou a szeme előtt halt meg, és őt is csak a csoda mentette meg. Aztán a hasára tette a kezét. A szobájában haloványan pislákolt egy gyertya. Mido letekerte magáról a kötést, és megnézte a még mindig rettenetes sebet. Alig tudott mozogni, és a pár karhajlítás is teljesen kifárasztotta. A sebek már egy részen összeforrtak, de közepük még mindig gennyes és véres volt. Mido bele sem akart gondolni a belső szerveiben milyen károkat tehetett Naraku nyúlványa, habár szemmel láthatóan mindene a helyén volt, máskülönben már rég meghalt volna.

Még egy darabig nézegette a sebeket, majd fáradtan visszafeküdt. Nem takarta vissza magát, és mivel egész teste meztelen volt egy idő után fázni kezdett. Nem foglalkozott vele, mert erőt gyűjtött. Agyában lázasan futkostak a gondolatok. „Képes vagyok gyógyítani. Bármilyen sebet. Emberen, démonon egyaránt. Akkor magamon is tudok talán segíteni? Csak ne lennék ilyen átkozottul gyenge!”

Nagyot sóhajtott, majd furcsa érzés kerítette hatalmában. Még mindig különleges volt és megérezte a körülötte zajló eseményekből a nem oda valót. És igen, egy igen erős démoni aurát érzett, ami villámgyorsan közeledik felé. „Talán valamelyik átjutott az őrségen és meg akar ölni?” – rémült meg. Aztán döntött, ha harcolnia kell, így nem megy. Meg kell gyógyítania önmagát, akkor talán lesz esélye. Kezét villám gyorsan a hasa felé emelte. Aztán már csak koncentrálnia kellett volna, de a félelem nem engedte. Érezte elkésett, mert az a valami eléri az ajtaját. Összpontosított, de épp hogy csak felderengett a homályban a keze. A szellem elhúzta az ajtót és berepült a szobába. Csak egy világító kis fehér gömb látszott belőle. Mido sikítani akart de nem tudott. Aztán a fény alakot öltött, és amikor újra látott, majdnem elsírta magát örömében. A Nagy Kutyaszellem állt előtte, teljes vértezetben, és csodálatos valójában.

-          Szia. – nyögte elhalóan a lány.

A szellem némán mellé lépett és a sebekre tekintett. Mido észrevette, hogy testét semmi nem fedi ezért zavartan próbálta magára húzni a takarót. Sesshoumaru megfogta kezét és megállította a mozdulatban. Ahogy megfogta a lány karját egy pillanatra látszott a tenyere. Mido megfordította a karmos erős kezet, és elszörnyedve nézte a tenyéren a húsba vágódott körmök nyomát.

- Sesshoumaru? Ezek mik? – kérdezte döbbenten.

- Majd ha lesz időm, elmondom, de most sietnem kell! Bármikor megérezhetik a jelenlétem. – azzal visszadöntötte a lányt és karmait a tenyerébe nyomta.

A vér szépen rácsordogált a gennyes sebre és marni kezdte a váladékot. Mido felszisszent, de azért tűrte a műveletet. Pár perc múlva Sesshoumaru abba hagyta a ”vérátömlesztést” és a zavarodott lány szemébe nézett, majd mesélni kezdett:

- Ezt csinálom hetek óta. Minden éjjel jövök, és vért adok, mert ezek a bolond halandók nem tudtak segíteni rajtad. Mire anyádtól visszajöttem, már majdnem meghaltál. Egyszer sem voltál ébren, amikor itt jártam, most már tudom hogy jól vagy! – mesélt a szellem és halványan elmosolyodott.

- Úgy örülök hogy újra velem vagy! – suttogta a lány és megfogta a démon kezét.

- Én pedig örülök hogy jobban vagy. Többet már nem kell vért adnom neked, úgyhogy most egy kis időre elmegyek. Naraku téged keres mindenhol, megértem megvédeni a palotát. Most az itteni szerzetesek egy erős akadályt húztak fel, egyelőre biztonságban leszel. – válaszolt a démon, miközben Mido kis kezét szorongatta.

- De te hogyan jutottál be? – próbált felülni meglepetten a lány.

- Nekem nem jelentenek sokat az ilyen kis akadályok. – válaszolt a szellem kapkodva és próbálta visszanyomni a lányt fekvő pózba, de az nem engedte magát.

Egy darabig némán így harcoltak, majd megálltak a mozdulatok közben és egymás szemébe néztek. Aztán Sessh engedett és a lány félig ülő félig fekvő pózba hozzá simult, ő pedig átölelte végre. Így ültek pár percig, majd a szellem felkapta fejét és mocorogni kezdett:

-          Lassan mennem kell! Észre fognak venni, és te is bajba kerülhetsz!

-         Nem érdekel! Könyörgöm, maradj még! – bújt a démonhoz a nő.

-         Mido, kérlek! Mennem kell, a te érdekedben!

-         Már mondtam nekik, hogy te vagy a társam, aki behozott, de nem hitték el.

-         És nem is kell tudniuk. Veszélybe kerülsz, ha rájönnek, ki vagy, vagy mi közöd hozzám. Ez egy olyan szentély, amit a démonok ellen hoztak létre. Veszélyes itt, de csak ide tudtalak hozni. Minden kép maradj emberi alakban! – hadarta a szellem, majd meghallották a közeledő lépteket. Azok elhaladtak az ajtajuk előtt.

-         Sesshoumaru! De hiányoztál és féltem! – Mido nem akarta elereszteni az indulni készülő férfit.

-         Cssss! Tudom! Ne félj! Ha meggyógyultál, visszajövök! – a nagy szellem lehajolt a lányhoz és olyan lágyan nézett rá, mint még életében senkire.

-         Sesshoumaru! – suttogta a lány, és kicsiny könnyek szöktek a szemébe.

-         Ne sírj! Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – válaszolt a démon, majd óvatosan és lágyan szájon csókolta a nőt.

Alig értek össze ajkaik, kint jelzőtüzek gyulladtak be, emberek mozdultak meg. Az udvar hírtelen élettel telt meg. Szerelmeseink azonban nem hagyták abba a csókolózást. A lány erősen átölelte a férfit, és teljes szenvedélyéből csókolta. Aztán végül Sessh törte meg a pillanat varázsát. A fáklyák lángoló fénye és az emberek egyre nagyobb tömege mozgolódott körülöttük. Sessh óvatosan elengedte a lányt és lefejtette az ölelő karokat. Aztán a kiabálás közeledett, Midayoi maga elé kapta a takaróját, felült és bámulta semmibe. Aztán az ajtó kicsapódott, fáklyát szorongató fegyveres férfiak álltak előttük. Sesshoumaru még visszanézett a lányra majd alakja felragyogott és kisuhant a fehér kis szellemgömb a szobából. Ki a nyílt égboltnak, majd eltűnt. A katonák megkísérelték, hogy utána lőnek, de nem érhették el.

Midayoi csak ült és hullottak le a könnyek az arcán. A katonák közül előlépett egy szerzetes, az, aki behozta a lányt a palotába.

-          Megint az a szellem volt? – kérdezte fenyegetően.

Mido nem válaszolt csak elfordította a fejét.

-          Válaszolj te nő! Mit akar tőled az a démon!

-         Nem tudom. – suttogta halkan a lány.

-         Ne hazudj! Veled volt, amikor behoztunk!

-         Nem emlékszem, csak, arra hogy rengeteg szellem támad rám. Sajnálom. – hazudta Mido majd visszadőlt, magát nyakig betakarva.

-         Gyanús ez nekem, de hiszek neked! –azzal a pap a katonákkal együtt elment.

A lány megpróbált elaludni, de csak a férfi járt a fejében. Képtelen volt kiverni a fejéből azt a gyönyörű sárga szempárt. A csók, amit pár perce kapott még mindig ott égett az ajkán. Ujjai között még érezte a finom szövésű kimonó szálait, még ott lengett körülötte a démon finom illata. Mido nagyot sóhajtott és lehunyta a szemét. Csukott szemhéjai mögött felragyogott, az álomszerű csodálatos alak. A gyönyörű arc, a hosszú ezüstszínű haj, a lány elmosolyodott majd egy hang megszólalt a fejében: Igen Midayoi, ezt nevezik szerelemnek! – azzal álomba merült újra.