- Nincsen olyan nő ezen a földön, akit nem törne meg ez a hír! Nincsen olyan ember köztünk, aki azokat a sebeket túléli, sőt meggyógyul belőlük pár hét alatt! Midayoi, bízz meg bennünk, nem árulunk el!

-          Sajnálom lányok, nem tudom, mire gondoltok! – hazudta szemrebbenés nélkül Mido, habár váratlanul érte ez a letámadás.

-          Mido, kérlek, ne kényszeríts erre minket! Bízz meg bennünk! – könyörgött Ayuni, de keze már kimonója alatt volt.

-          Nem tudok mit mondani! - állt fel és fordult el Mido, de közben minden idegszála megfeszült.

-          Sajnálom! – suttogta Konchju is, és az ő keze is eltűnt a kimonó alatt.

A következő pillanatban két szentelt varázs pecsét repült a lány felé. Mido csak némán felemelte a karját, a pecsétek felizzottak majd kéklánggal elégtek. A két lány rémülten hátrált a sarokba. Mido szomorú barna szemeivel rájuk nézett:

- Titeket akartalak megvédeni, azzal hogy hazudtam. De ti lelepleztetek, ezért megkapjátok a válaszotokat. Miko vagyok!

- Én végig sejtettem! – suttogta Ayuni.

- Sajnálom, hogy hazudtatok, csak nem akartam felfedni magam. És nem magam erejéből gyógyultam fel, a meddőségemről meg csak annyit, hogy olyan erőim vannak, hogy ezt elvethetjük. Bocsássatok meg, és könyörgöm, ne leplezzetek le! – sóhajtott mélyet Mido.

- Örülök, hogy végre bízol bennünk! – mosolyodott el Ayuni és mind ketten közelebb léptek a lányhoz, ám a távolból kürt és dobszó hangját sodorta feléjük a szél.

- Mi ez? – kérdezte Mido.

- Lassan itt a sereg! Azonnal öltöznöd kell Midayoi-sama! – hadarta Konchju és már hozta is a szép ruhákat.

- Tessék, mért hívtál engem Úrnőnek? – kérdezte két gombolás vagy kötözés között akadozva Mido.

- Papnő vagy, ráadásul miko, a legerősebb! Minket tiszteletre neveltek! – jött a tömör válasz és már neki is álltak a lány szép hosszú hajából kontyot formálni. A hosszú éles tűkkel nagyon jól bántak, és alig fél óra alatt, mesteri frizurát varázsoltak a lány hajából. Ám Ayuni óvatlan volt és az éles tűk egyik mélyen belefúródott az ujjába. Fájdalmasan ejtette el az éles szerszámot, és átszúrt ujját szorongatta. Mido halkan sóhajtott, majd a fájdalmas arcot vágó Ayuni felé fordult. Bátorítóan rámosolygott és két keze közé fogta a sérült kis ujjat, majd kezei fehéren felragyogtak, és mire elengedte a lány sebesült ujjacskáját, azon se, híre se hamva nem volt a sérülésnek. A két lány szóhoz sem jutott a meglepetéstől.

- Hát erről beszéltem. Szóval, én tutira jól vagyok, meg ha nem is, magamat is tudom gyógyítani. Mondjuk ezt a sebet nem én, intéztem el!

- Midayoi-sama ez hihetetlen! – hüledezett Konchju.

- Köszönöm szépen Úrnőm! – suttogta megilletődötten Ayuni.

- Nincs mit! Én köszönök nektek mindent! – és szívéből mosolygott a két fiatal lányra.

Aztán pár perc múlva a lányok egy nagytükröt hoztak át egy szomszédos szobából. Mido majd elájult a látványtól. Olyan szépnek látta magát, mint még soha. A haja gyönyörű csigavonalas kontyba volt feltekerve, a hajtűknek csak a nagy piros gömb alakú végük látszott néhány helyen. A ruha csodálatosan állt rajta, mintha csak rá öntötték volna. Konchju és Ayuni büszkén nézegették munkájuk eredményét:

-          Igazán gyönyörű vagy Midayoi-sama!

-          Ezt fejezzétek be! Szólítsatok csak Midonak! Mert ezzel lebuktathattok!

-          Igen is Mido-sama!

-          Nem, semmi Úrnőm meg ilyenek, maximum Mido-chan! Rendben?

-          Ha annyira akarod!

-          Köszönöm! – azzal Midayoi elindult, az ajtó felé, a lányok is összehúzták köpenyüket és követték.

Kinn az udvaron ott sereglett az egész palota. Kicsik és nagyok, férfiak és nők egyaránt ott sereglettek a kapu körül, és figyelték a magas dombon felfelé kígyózó díszes sereget. Mido nem akart közéjük furakodni, szokásos reggeli sétájára indult. Aztán, a kíváncsisága még is oda vonzotta őt. Pont addigra ért vissza mire Itshiri nagyúr, vezérei kíséretében megállt a palota udvarán és köszöntötte édesanyját. A fiatalúr valóban jól nézett ki. Mido elég közel került hozzá ahhoz, hogy lássa a férfi hatalmas mélykék szemeit, hófehér bőrét, hosszú copfba fogott sötétbarna haját. Minden zavartatás nélkül bámulta a férfit, mert úgy érezte valahol már találkozott vele, csak azt nem tudta hol. Aztán a délelőtt folyamán az egész sereg beözönlött a palotába. Rengeteg sérültet és beteget hoztak, a katonák fáradtak és éhesek voltak. Már dél is elmúlt mire mindenkit elhelyeztek, mindenki megtalálta a helyét, és a díszteremben megkezdődhetett a lakoma.

Mido úgy tervezte délutánra, visszavonul és éppen szobája felé lépkedett, amikor hallotta hogy valaki utána szól:

-          Hölgyem!

-          Igen? – fordult meg meglepetten Mido a kedves megszólítás miatt.

Itshiri fiatalúr állt mögötte, és ő szólította meg. A lány a tisztelet kedvéért mélyen meghajolt az úr előtt, az intett neki hogy nem kell.

-          Reménykedtem, hogy velünk tart a mai ünnepségen! – lépett közelebb az úrfi.

-          Uram nagyon kedves, és köszönöm hogy rám gondolt! – hajlongott Mido ismét, de a szíve mélyén a fenébe kívánta az egész illemet.

-          Még a neved sem tudom! – szólalt meg a férfi miközben visszafelé kísérte a lányt.

-          Midayoi, uram.

-          Szép neved van! – bókolt a férfi ismét.

-          Köszönöm. – válaszolta Mido, de egyáltalán nem értette, mi folyik körülötte.

Mido csendesen részt vett az ebéden, és tele ette magát a sokféle finomsággal. Ennyi ételt még soha nem látott egy helyen, talán még az ő világában sem. Ayuni és Konchju is jelen voltak, sőt, ők szolgálták fel a lánynak az ételt. Aztán miután szépen lassan a vendégsereg a díszteremben, és a mellette lévő termekben a katonák végigették a menüt, zene és beszélgetés indult. A megfáradt katonákat körülrajongták a palotabeli emberek, és szép szolgálólányok adták kezükbe a szakéval töltött csészéket. Így ment ez egész délután, ám Mido még mindig könnyen elfáradt és úgy döntött visszavonul, ám ismét megakadályozták benne.

A ház úrnője szegődött a társaságába, és kedvesen beszélgetett a lánnyal, mintha csak egy szeretett rokona lenne. Aztán már Mido nem bírta tovább és kibukott belőle a kérdés:

- Már ne haragudjon úrnőm! Nem akarok hálátlannak tűnni, de nem értem mért kaptam ilyen előkelő figyelmet ezen a lakomán?

- Gondolom, rájöttél, hogy az ékköved eltűnését észre vettem. Nem véletlenül vettem magamhoz, aznap amikor megtaláltunk. Furcsa módon úgy éreztem, démoni erő árad belőle. Aztán később megfejtettem. Nemesi családból származol ugye? – kérdezte az asszony halkan.

- Hát nem tudok róla…

- Még soha nem nézted meg az írást a foglalaton. Nyugat címere is rajta van! Ez a medál már több száz éves, de amióta mi tudjuk, a nyugat mindig is erős démonok vezetése alatt állt, akár a kelet. Aztán a nyugati birodalom elesett, de úgy látom a nemesi vérvonal megmaradt. Viszont te nem vagy démon, ami azt jelenti, hogy a nyugat örökösei keveredtek velünk, halandókkal.

- Úrnőm, ezt mind az írásból derítette ki? – kérdezte Mido, és azt se tudta hová tegye a hallottakat.

- Nem éppen. Már 10 évvel ezelőtt kaptam egy jóslatot, miszerint nyugat úrnője visszatér majd. És ez egy nagyon erős személy lesz. Most úgy gondolom te vagy az, és szeretnék jól bánni veled! – azzal az úrnő, hogy a lány ne tudjon többet kérdezni tőle felállt és elment.

Mido gondolataiba merülve tért vissza szobájába, és nem nagyon jött álom a szemére. Szép ruháit levetette és pihenni próbált, de nem sikerült, az úrnő szavai jártak a fejében. „Én lennék a nyugati tartomány örököse? Ugyan már, hiszen még csak nem is ebben a világban élek elméletileg. Saját birtokom van, és ez azt jelenti, hogy hercegnő vagyok? Ekkora marhaságot! Én hercegnő! Ki van zárva! Meg Kalde anyó vagy Sesshoumaru már biztosan rájöttek volna, ha így van! De akkor mért ilyen kedves velem hírtelen mindenki! Mi céljuk lehet velem? Nem hinném, hogy ez mind udvariasság! Sesshoumaru, bárcsak beszélhetnék veled! De nem, kinevetnél, te sem hinnéd el, hogy én hercegnő vagyok. Én sem hiszem!” – azzal lehunyta szemeit, hogy pihenjen, mert könnyen elfáradt még.