XXXIV. Édesebb egy álomnál

(Hentai csak 16 éves kor felett, hogy senki gyerekkorát ne rontsam el…:) by: Yume-chan.

Ayuni és Konchju a biztonság kedvéért a kezeiket a szájukra tapasztották, és csak rémülten nézték a közeledő, fehéren fénylő szellem gömböt. Aztán a gömb szépen lassan leereszkedett előttük, alig 2 méterre. Néma csend honolt a kis udvaron, csak távolról, a főépületből a mulatozás lármája hallatszott. Aztán a fehér kis fénygömb nőni kezdett és alakot öltött, majd amikor a fény abba maradt, egy magas ezüsthajú férfi állt előttük. Vértezet volt rajta, finom nemesi ruhák, és két kard lógott az oldalán. Még jó hogy a lányok szájuk elé tették a kezüket, így legalább nem látszott hogy még az is tátva maradt az ámulattól.

-          Lányok, ő itt Sesshoumaru! – törte meg a csendet Mido.

A két lány meglepetten borult térdre. De meg nem szólaltak volna.

- Ez felesleges! – húzta őket talpra zavartan Midayoi – Most pedig kérlek, tartsátok fejben, amit kértem!

- Igen is Úrnőm! – hátrált zavartan a két lány.

- Kik ezek Midayoi? – csendült Sesshoumaru halk de határozott hangja.

- A barátaim, Ayuni és Konchju. Rendes lányok!

- Mondtam, hogy ne beszélj rólunk senkinek!

- Mi nem mondjuk el senkinek! Midayoi-sama fontos nekünk! – dadogta Konchju rémülten.

Eközben Mido elindult a szellem felé, és csak közvetlen előtte állt meg.

-          Ne légy ilyen kegyetlen, sokat segítettek nekem! – ölelte át Sesshoumarut.

A lányok csak megkövülten bámulták, hogy a démon engedi, hogy Mido megölelje. Aztán pirongva magukhoz tértek, és eltűntek a homályos tornácon.

- Gyere be! – fogta kézen a nagy szellemet a lány.

Mindketten bementek a meleg szobába, majd Mido bezárta az ajtót. Remélte hogy nem lesz semmi gond, de nem volt nála nyílvessző, hogy le tudja pecsételni a szobát. Aztán rámosolygott a szellemre, és helyet mutatott a kandalló mellett. Sessh törte meg a csendet:

-          Látom már teljesen, felépültél!

-          Hát, valahogy úgy! Te csaltad ki a szerzeteseket?

-          Ilyen átlátszó vagyok? – mosolygott a szellem.

-          Ahogy a testem erősödik visszatértek az erőim is. Még kilométerekre lehettél, amikor már éreztelek.

-          Ennek örülök, de a tested, szóval a sebeid begyógyultak? – kérdezte a szellem.

Mido kibújt a köntösből és óvatosan lefejtette magáról a kimonó fölsőt, úgy hogy a sebeket meg tudja mutatni.

-          Úgy látom csak ennyi maradt utánuk. Ronda hegek! – húzta el a száját.

-          Örülj neki, hogy élve megúsztad! Anyád majd bele halt, amikor elmondtam neki, hogy mi van veled! – válaszolta a démon, és közben egy levelet húzott elő a kimonójából – Ezt ő küldte, csak eddig nem tudtam átadni!

A lány elvette a levelet, és lázasan kibontotta, majd olvasni kezdte. Háromszor is átolvasta mielőtt újra a férfire nézett.

- Mit mondtál neki?

- Azt hogy megsebesültél.

- Nem arról. Hanem hogy mi…

- Mit kellett volna? – kérdezett vissza értetlenül Sessh.

- Semmi, csak anyám furcsa utalást tesz arra, hogy ha haza megyünk, vigyelek magammal téged is, mert van egy lezáratlan beszélgetésetek, rólunk.

- Én nem tudom. – vont vállat a szellem.

- Jól van! Köszönöm hogy ezt elhoztad nekem!

- Nincs mit köszönnöd!

Aztán csend állt be a beszélgetésbe. Mindketten csak nézték egymást, és saját gondolataikkal foglalkoztak. A csend lassan kezdett kínossá válni, amikor is a démon vártalanul megszólalt:

-          Mido!

-          Igen?

-          Emlékszel arra az estére? Amikor a Hakureizan összeomlott?

-          Soha nem fogom elfelejteni! – fordította el fájdalmasan a fejét a lány. – Akkor este halt meg Kikyou.

-          Igen. És arra is emlékszel mi történt utána?

Mido némán gondolkodott, majd megrázta a fejét.

-          Arra emlékszem, hogy zuhanok le. Látom az egész életem, és azt kívánom… Azt kívántam, hogy utoljára láthassalak téged… - a lány erősen elpirult – Aztán már itt ébredtem fel.

-          Szóval nem emlékszel. – nézett másfelé a férfi.

-          Mért, mire kéne?

-          Nem lényeges. Csak kíváncsi voltam!

-          Sesshoumaru! Miről beszélsz? – húzódott közelebb Mido Sesshez.

-          Mondom hogy lényegtelen. Hisz nem is emlékszel rá.

-          Ha bele kezdtél, mondjad! – nézett a borostyán szemekbe a lány.

-          Csak annyi hogy közben beszéltünk. Te azt hajtogattad, hogy meg fogsz halni. És mondtál valami furcsát.

-          Mit? – húzta össze fürkészőn a szemeit Midayoi.

-          Azt mondtad – nagy levegő - úgy akarnál majd csak meghalni, ha…

-          Ha? – Mido érezte ennek nem lesz jó vége, mintha kezdett volna ez az emlékkép visszatérni a fejébe és csak tágra meredt szemekkel várta a folytatást.

-          Ha már a feleségem vagy…

A lány fájdalmasan feljajdult, paradicsom piros lett két pillanat alatt, majd kezeit az arca elé kapta és elfordult. „Te jó ég! Én ilyent mondtam! Tiszta égés! Ez olyan, mintha rákényszeríteném magam! Tényleg nagyon azt hihettem, hogy meghalok, ha már ilyeneket beszéltem!” – gondolta a lány és kínjában még pár fadarabot a tűzre dobott, pedig az már amúgy is teljes lánggal lobogott. Aztán rászedte magát, hogy visszanézzen.

Sesshoumaru már kíváncsian a térképeket tanulmányozta, amit a lány gondtalanul elöl hagyott a szőnyegen.

-          Ezek minek neked? – kérdezte a szellem.

-          Csak kíváncsi voltam hol vagyok most. – válaszolta a lány és csak hogy csináljon valamit egy pohár szakét töltött magának, majd ismét a tűz felé fordult, és térdelve iszogatott.

-          Rizs szaké? – kérdezte szimatolva a háta mögül a szellem.

-          Az. Ha kérsz, ott van a kancsó. Meg van étel is. Habár nem hiszem, hogy az ízlene neked.

Nem kapott választ csak halk motoszkálás hallatszott a fa ropogása közben, így aztán kíváncsian hátrafordult. Legnagyobb meglepetésére Sesshoumaru az emberi étellel ismerkedett, közben hevesen fintorogva. Aztán meglátta, hogy a lány figyeli.

-          Tudod hetek óta, nem ettem. És érezem, hogy gyengülök!

-          Te szegény! Ha mást nem is, de a húst meg tudod enni!

-          Azon vagyok. – nyelt nagyokat a szellem.

-          A hetek óta az, mit fed?

-          Amióta ide hoztalak.

Aztán nem beszéltek többet a lány csak nézte, ahogy a démon eszik. Ő már pukkadásig tele ette magát mára, így csak elmélyülten iszogatta a finom szakét. Nem volt túl erős, még ő is megbirkózott vele. Aztán a szellem befejezte az étkezést és a lányra nézett. Mido egy pohár italt dugott Sessh orra alá, aki fintorogva elfordult.

-          Meg iszom, csak ne kelljen szagolgatni. – pislogott az erős bódító illattól nagyokat.

-          Bocsi, mindig elfelejtem. – szabadkozott Mido mosolyogva.

-          Mit is?

-          Hát hogy te valójában kutya vagy, és az orrod érzékeny. – nevetett a lány.

Sessh felháborodottan felhúzta szemöldökeit, és enyhe duzzogással elfordult.

-          Nem kutya vagyok, hanem kutya szellem. Az nem ugyan az!

-          Jól van, bocsánat! – mosolygott a lány és újra a tüzet nézte.

Megint csend állt be közéjük, pedig annyi mindent akartak megbeszélni, csak nem tudtak bele kezdeni. Mido törte meg a langyos csendet.

-          Meddig maradsz? – kérdezte.

-          Meddig maradjak? – kérdezett vissza férfi.

-          Te most szórakozol velem?

-          Nem, egyáltalán.

-          Akkor reggelig.

-          Mért pont addig? – kérdezte újabb pohár szaké után a szellem.

-          Csak. De ha ennyit iszol, lerészegedsz.

-          Én, ettől? Ne nevettess Midayoi. – azzal halk fegyvercsörgés után a férfi kényelembe helyezte magát a szőnyegen.

-          A kardok nélkül kényelmesebb lenne. – mondta a lány, de oda sem nézett, a tüzet piszkálta.

Újabb csörömpölés hallatszott, majd megint csönd lett.

-          Kinek a szagát érzem rajtad? – jött egy furcsa nem várt kérdés.

-          Tessék? – lepődött meg egy kicsit a lány.

-          Jól értetted, ki ez a férfi, akivel voltál?

-          Miről beszélsz? – kérdezte Mido, de nem fordult hátra.

-          Az én orromnak nem tudsz hazudni.

-          Talán Itshiri nagyurat érzed rajtam, vele kellett vacsoráznom. – vont vállat Mido.

-          Csak vacsoráznod? – tette fel az igen csak kompromittáló kérdést, a szellem. 

-          Sesshoumaru ezt ismételd meg még egyszer! – pördült meg szikrázó szemekkel a nő, így négykézláb nézett a fekvő démonra, aki szépen lassan felült. Mido meglepetten látta hogy már nem volt rajta se, páncél se fegyverek, csak vigyorogva emelkedik, és így arcuk vészesen közel kerül, majd megszólal:

-          Csak vacsoráznod kellett az úrral? – kérdezte ismét.

-          Te utolsó… - kezdte a lány, de nem tudta folytatni.

A szellem minden előjel nélkül közelebb hajolt és megcsókolta. Mido meglepődött, de ő is közelebb húzódott a démonhoz. Aztán Sesshoumaru egyszerűen letolta a lány válláról az amúgy is meglazított felsőruhát. Abba hagyták a csókolózást, és ismét egymás szemébe néztek, Mido még mindig dühös volt és próbálta befejezni az elkezdett mondatot.

- Mit gondolsz te rólam? – ám ismét megakadályozták a folytatásban.

Sessh még közelebb húzta a lányt, keze Mido formás fenekére vándorolt, és mielőtt még ő meglepődhetett volna, már a puha szőnyegen feküdt, a férfi pedig fölötte.

-          Arra vagy kíváncsi mit gondolok rólad? – kérdezte Sessh, de valami eddig nem látott tűz lobogott a szemében. A lány a szakéra tippelt elsőre, de még sem…

De aztán nem várta meg a választ. A lány nyakát kezdte el csókolgatni, miközben egyik keze a szép combokat simogatta, feltolva a szoknyát a nő derekára. Mido tiltakozni akart, de a teste nem engedelmeskedett. Reménykedett, hogy nem fordul komolyabbra a dolog, de hiába ellenállt, élvezte a férfi érintéseit. Egyik keze becsúszott a fehér kimonó alá, és még jobban átölelte Sesshoumarut, míg a másik kezének, hosszú vékony ujjaival az ezüstös, dús hajba túrt. A szellem teste forró volt. Jó érzés volt végighúznia ujjait a kemény harcok, edzések és az évek munkája alatt kialakult feszes izmokon. Testük szorosan összefeszült, csak a vékony réteg ruha választotta el.

A lány csípője egy kicsit zsibbadni kezdett a ráfeszülő súly hatására. De a szellem nem engedte, hogy Mido másképp helyezkedjen alatta. A nő a mozgási kísérlettel csak még jobban felhevítette a férfi ágyékának vágyát. Midayoi még a ruhán át is érezte Sesshoumaru növekvő kívánalmát. Eltolta magától a szellemet, de csak annyira hogy a hegyes fülekbe súghassa:

-          Már tudom, mit gondolsz!

-          Miből? – kérdezett vissza Sesshoumaru, de egy pillanatra sem hagyta abba a lány puha bőrének simogatását.

Az nem felelt, csak lehúzta a férfi felsőjét.

Vadul és szenvedélyesen csókolózni kezdtek a kihunyó tűz vöröses fényében. Mido miután a férfin már nem volt felsőruha az övhöz nyúlt és pár pillanat múlva kioldotta.

Aztán, mintha csak a szaké mámora szállt volna ki a fejéből, rémülten tért észhez. Ismét az a pánikszerű érzés fojtogatta a lelkét, amit a hévforrásnál érzett. Egy pillanat alatt tolta el magától a szellemet és ruháiba kapaszkodva felállt. Sesshoumaru meglepetten felült. Nem értette mi történt.

- Mido? – de mivel nem kapott választ, ő is felegyenesedett és újra megszólalt. – Te félsz?

A lány nem válaszolt, csak kicsinyre szűkült pupillával figyelte, ahogy a férfi közeledik felé.

- Nem lehet. – suttogta Midayoi.

És akadozva hátrálni kezdett, egészen addig, amíg a kemény, hideg fehérre meszelt kőfalnak nem ütközött.