-          Csak ha meg akartok halni! – válaszolt a lány és miközben elrakta hatalmas erejű kardját, az ő ujjából is előcsúszott a sárga fonál és eltörte vagy visszaütötte a nyilakat.

Ám az egyik szerencsétlen módon a tömegben bámészkodó kisfiú vállába fúródott. A lány ereiben megfagyott a vér, ahogy az elfehéredett kis arcot nézte.

-          Szuper! – nyögte zaklatottan, majd lehunyta a szemét és visszaváltozott emberré. A tömeg egy emberként felhördült. – Csak így tovább! Magának annyi esze sincsen, mint egy sült bolondnak! – nézett a szerzetesre, miközben megindult a sebesült kisfiú felé.

Az emberek rémülten hátrált, de a lány nem foglalkozott velük. Megállt a gyerek előtt, és letette mellé, a már nem sírdogáló Rint.

- Sajnálom! Nem akartalak bántani! Segítek! – fogta a meg a kisgyerek kezét, és kihúzta belőle a vesszőt.

Szegény az erős fájdalomtól hangosan felzokogott. Aztán Mido szomorú mosollyal az arcán a sebesült kis karra tette a kezét, ami fehér fénnyel világítani kezdett. Ismét mindenki rémülten felhördült, aztán a lány levette a kezét és a seb eltűnt. Mindenki egyszerre kezdett suttogni. Mido aztán megsimogatta a gyermek kócos fejét.

Lehajolt Rin ért, és imádkozva magához ölelte. Ahol a két test összeért fehér gyógyító fény keletkezett, majd szétáradt a gyermek minden porcikáján. A sebek behegedtek, a zúzódások semmivé váltak, a csontok összeforrtak. De a fájdalmas emlékeket nem tudta semmi meggyógyítani, talán csak az idő. A lányka elaludt a gyógyítás közben, Mido a karjában Rinnel indult vissza.

Senki nem állta az útját, csak suttogva beszéltek róla a háta mögött. Mikor a némán szemlélő Itshiri-sama mellé ért lassított és megállt. Fájdalommal barna szemeiben az úrra nézett és halkan, gyűlölettel a hangjában megszólította:

-          Szánlak, amiért ilyen nép felett kell uralkodnod, és még jobban, amiért hagyod magad irányíttatni bolond vén papok által. – azzal tovább indult.

Elérte a félénken bámészkodó Ayunit és a lánnyal együtt visszaindult a szobájába. Az ajtó előtt álló örök meg sem pisszentek, amikor a két nő belépett. Mido fát dobott a tűzre, Rint leültette, majd ő is leült, hogy a kinti hideg után felmelegedjen. Ayuni csak némán állt és nézte őket, amikor is Midayoi válla hírtelen megremegett és sírva a térdére hajtotta a fejét. Rin tért először magához és a lányhoz bújt, majd szorosan átölelte.

-          Mért sírsz Mido? – kérdezte.

-          Úgy sajnálom Rin! Minden az én hibám! – nyöszörgött a lány, de közben könnyei patakokban folytak lefelé.

-          Ugyan úrnőm! Miről beszélsz? – térdelt melléjük a tanonc lány is.

-          Mért kellett ebbe a világba jönnöm! Mindenkinek csak gondot okozok!

-          De Mido! Én szeretlek! És Jaken meg Aun is! Sesshoumaru-samáról nem is beszélve! – vigasztalta a kislány.

-          De csak szenvedéssel kerülök szembe! A démonok irtják az embereket, akik egymással háborúznak. Kikyou-neechan halott, és majdnem meghaltam. Inuyasha és Sesshoumaru folyton ölik egymást! Az, az átkozott Naraku él és virul, én meg még csak meg sem tudtam sebezni! Az a nyomorult ékkő már majdnem teljes annál a korcsnál! Mért engem választottál Midoriko! – zokogta a lány.

-          Mert talán te vagy a legerősebb nő, akit ismerek. – jött a válasz az ajtóból.

Mido rémülten pillantott arra könnyes szemeivel. Az ajtóban Itshiri-sama állt.

-          Azért jött hogy megbüntessen? Vagy hogy elítéljen? – kérdezte a lány, miközben villámgyorsan összeszedte magát.

-          Nem Midayoi. Azért jöttem, hogy megértselek!

-          Ugyan minek?

-          Meg vetsz ebben a palotában mindenkit, igaz? – kérdezte még mindig kedvesen, miközben mélykék szemeit a lányra szegezte.

-          Mért, mit kéne tennem? Ítélnek, mielőtt meghallgatnák a védelmet, képesek egy gyermeket bántani, azért mert éhes volt! Olyant gyűlölnek, amit nem is ismernek! Nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között!

-          Te tudsz? – kérdezte barátságosan a férfi.

-          Igen, tudok! Meg tudom látni emberben és démonban egyaránt a jóságot! Meg tudom különböztetni az álcát a valóságtól! 

-          De te különleges vagy! Ne várj ilyent az átlagosoktól!

-          Mért? Mert ahhoz ki kéne nyitniuk a szemüket? – kérdezte a lány, ám mondatát félbeszakította Konchju érkezése.

A lány egy nagy tál ételt hozott, majd urára pillantott. A férfi biccentett és a szolgáló lerakta az ételt a meglepett Rin elé.

- Hallottam éhségedben loptál! Már nem kell! Nyugodtan egyél! – mosolygott a fiatalúr a kislányra.

- Köszönöm! – suttogta Rin és hozzálátott az evéshez.

- Midayoi! Ebben a palotában olyan emberek élnek, akiknek a családját szellem irtották ki, falujukat ők dúlták fel. Apám, és vezető szerzetesünk mentsvárat nyújtott nekik. A férfiak katonának álltak, a nők gyerekeket szültek és egy nagycsalád lettünk. Itt mindenki arra tette fel az életét, hogy apámat védje, és a démonokat irtsa. Aztán apám elesett…

- Ez mind szép! De úgy gondolják, hogy minden szellem gonosz és irtani való?

- Annyi fájdalmat éltek túl, hogy a démonokat csak gyűlölni tudják. Kérlek, ne hibáztasd őket, és bocsáss meg nekik! – ült le Itshiri-sama is.

- Ha az olyan könnyen menne. Hiszen ők is megvetnek engem.

- Sehol az egész szigeten nem néznék jó szemmel egy halandó nő, és egy szellem, hogy mondjam… - kereste a szavakat kicsit zavartan az úr.

- Kapcsolatát?

- Igen! Szóval az emberek mindenhol ugyan úgy reagálnak erre. Ezt úgy mondod, mintha nem ebben a világban éltél volna eddig.

- Őszintén mondhatjuk úgy is. Szóval a lényeg, az hogy szokjam meg, azt hogy lenéznek, megvetnek és gyűlölnek, mert Sesshoumaru oldalán találtam meg a boldogságom?

- Midayoi, ne tégy úgy, mintha nem értenél!

- Mido, én nem haragszom rájuk! – szolt közbe halkan Rin.

- Jaj, édes kicsi Rin! – ölelte magához a kislányt Mido.

Ám hírtelen patadobogás robaja hallatszott be kintről. Aztán egy futár tépte föl az ajtót, majd térdre borult ura előtt:

-          Nagyuram! Baj van! Az Asanok! Támadni készülnek! Már a folyókanyarban jár a seregük!

-          Micsoda? – pattant fel Itshiri-sama meglepetten.

-          Uram, minden irányból jönnek, az a céljuk hogy körbe vegyenek! Rengetegen vannak.

-          Az a rengeteg még is mennyi? – kérdezett közbe Mido.

A hírnök meglepetten fordult felé, de mikor ura intett válaszolt.

- Körülbelül 2000.

- Mennyi? – döbbent le Itshiri-sama.

- 2000 uram! Keletről, az összes úr, átállt Asano zászlója alá. Legkésőbb estére itt lesznek.

- Itshiri-sama! Neked mennyi embered van? – kérdezte rémülten Mido.

Túl sokat olvasott a történelemkönyvekben, a középkori Japánban dúló polgárháborúkról. Soha nem kegyelmeztek az ellenségnek, és soha nem adta fel senki sem a harcot, inkább buktak el csata közben. A férfiakat egytől egyig megölték, a gyerekeket szintén, a nőket pedig szolgának vitték.

-          Midayoi! Szólíts csak Haranonak! A teljes nevem Itshiri Harano, de azt hiszem te rangban felettem, állsz, úgyhogy szólíts, kérlek a keresztnevemen. Azt úgy is könnyebb kimondani…

-          Állok a nagy francokat, maximum a pokol kapujában! – dörmögte zsörtölődve a lány - Akkor Harano, te szólíts engem Midonak, és válaszolj a kérdésemre.

-          Mido, nekem, ha minden jól megy, talán van 700 katonám, és 200 olyan férfim, aki képes a fegyverforgatásra.

-          Az nem túl bíztató! A fenébe. Szóval legalább kétszeres a túlerő. Mennyi esélyünk van?

-          Nem tudom. A városfal gyenge, de a palota védelme kiváló! De kevesen vagyunk.

-          Mit akar különben tőled ez az Asano fickó?

-          Elégtételt!

-          Miért?

-          Az apjáért.

-          Szóval kizárt a békekötés?

-          Asano Hitomira nem ismer ilyent!

-          Hogy mondtad, Asano Hitomira? – dermedt le a lány.

-          Igen, talán ismered?

-          Személyesen nem, csak a jövőjét! – nyögte a lány.

Annyit olvasott erről a kegyetlen hadvezérről töri órán. Tudta már melyik csata lesz ez, aminek a közepébe csöppent. A keleti birodalmat egy erős férfi összefogja, és arra használja a hatalmát, hogy letarolja az egész szigetet. Véres és kegyetlen ember lesz ez az Asano Hitomi, talán a kor legkegyetlenebb halandója.

-          Hogy mondod?

-          Lényegtelen! Ami fontos, ha betörnek a falakon belülre, itt mindenki halott lesz hajnalra. Tudom!

-          Nem értelek, ennyire nem reménytelen a helyzetünk!

-          De igen! Asano puskaport fog használni, olyant, amit a kontinensről hozatott!

-          Honnan tudod? – Haranonak kezdett elfogyni a türelme.

-          Láttam a jövőjét, ennyi legyen elég! Csak akkor még a sors nem tudta, hogy én is itt leszek! – szorította ökölbe a kezét.

-          Nem értelek, de ha igaz, amit mondasz, nem tudunk kitartani!

-          De igen! Az embereket a városból, mindenkit telepíts fel a palotába! Minden férfi foglyon fegyvert, és a városfalat kell védenünk! Ha a palota faláig elérnek, végünk!