XXXVI. Polgárháború közepén

-          Mido ezt úgy értem, hajlandó vagy az oldalunkon harcolni? – kérdezte Harano reménykedve.

-         Megbolondultam szerinted? Nem, majd itt karok meghalni!

-         Köszönöm!

-         Akkor köszönd, ha túl éltük! Most pedig! Szólj az embereidnek!

-         Rendben, de gyere velem! – azzal karon ragadta a lányt, nyomában pedig a hírnökkel kilépett a folyósóra, majd a futár felé fordult – Fúvasd meg a vészkürtöket! 10 perc múlva minden férfi legyen a főudvaron!

-         Igenis! – azzal a katona elrohant.

-         Hova viszel!

-         Majd meglátod!

Éppen amikor elérték a főépületet, akkor zendültek meg a kürtök. A palota, mint egy felbódult méhkas, zsongott be a hangra. A hideg, szürke párában, és a szálingózó hóban, emberek rohantak az udvar felé. Mikor letelt a 10 perc és már egy gombostűnek sem volt hely, Itshiri-sama megszólalt.

-          Emberek, bajtársaim, katonák! Palotánkat nagy veszély fenyegeti, Asano csapatai közelednek!

A tömeg morajlani kezdett. De a férfi intésére újra csend támadt.

- Most pedig, azonnal ürítsétek ki a várost, minden embert hozzatok a palota fali közé. A férfiak pedig a raktárakban sorakozzanak páncélért! Ne feledjétek, csak pár óránk van!

- Igen is uram! – jött a nép válasza.

- Még valami! Ő itt mellette Midayoi-sama, a Kelet hercegnője! Bizonyára mindnyájan ismeritek látásból. Ezennel parancsolom, hogy az ő utasításait úgy fogadjátok el, mintha én mondtam volna!

A tömeg zavarodottan morajlani kezdett ismét, sőt páran hangot adtak azon fajta véleményüknek, hogy ez öngyilkosság, és fel hozták az éjszaka történt kompromittáló eseményeket. Mido vörös arccal kezdett elsüllyedni az amúgy biztonságos fa padlón. Mit nem adott volna ha eltudott volna tűnni vagy legalább láthatatlanná válni.

- A dolgotokat tudjátok, a kapitányokat kérem a nagyterembe! – azzal Harano sarkon fordult és Midot ismét magával húzta.

A nagyteremben hamarosan 14 szamuráj lépett be. Meghajoltak az időközben vértbe öltözött uruk előtt, az helyet mutatott nekik. Mido is a körben ült és hallgatta a férfiak tanácskozását, miközben emlékeiből minél jobban próbálta előhozni az Asano-Harano csatáról tanult minden piciny emlékét. Arra riadt, hogy Harano szólongatja.

- Midayoi-sama? Tudsz nekünk valami hasznosat mondani? – kérdezte.

- Igen, ha kapok papírt és írószerszámot! – válaszolta a lány, mire szolgák azonnal elé rakták a kért tárgyakat. – Köszönöm! – biccentett a lány majd bőszen rajzolni kezdett.

Mikor végzett az egész város és a palota alaprajza feküdt előttük, pont, úgy ahogy a töri könyvben benne volt.

-          Ha jól gondolom így néz ki a palota. Uraim, maguk is tudják hogy mik a gyengepontjai! A stratégiánkat arra kell alapoznunk, hogy Asano nem érheti el a palota falat. Nem engedhetjük át neki a várost, bármibe is kerül.

-         És még is, ezt hogy gondolja, Midayoi-sama? – kérdezett közbe az egyik szamuráj.

-         Asano 3 ütemben fog támadni. Az első támadás során, az egyetlen városkaput veszik ostrom alá. A második támadással egy helyen berobbantja a falat, de nem a kapunál, hanem a hátunk mögött, úgy hogy az a kis folyó, ami vizet ad a városnak, a kezére kerüljön. Ekkor ez a csapat ketté válik egyik része e városvédők ellen, indul, a másik puskaporral megostromolja a palotát. Nekünk ezt kell megakadályoznunk! – mesélt a lány, mintha csak bele élné magát a történelem tananyagba.

-         Honnan tudja ezt olyan biztosan? – kérdezett egy másik szamuráj.

-         Láttam, de ezt hosszú lenne megmagyarázni! A terv a következő. Mi négy részre fogjuk bontani a csapatainkat. Egy látszatra nagyobb osztag a főkaput fogja védeni. Egy másik a palota védelméről gondoskodik, a harmadik és a negyedik, pedig a legrosszabb feladatot kapja. Ők a folyóban, a palota mellett és lent a városfalnál, annak partján és a nádban, a közeli házakban fognak megbújni, és rajta ütésszerűen meglepni ezt a két támadó csapatot.

-         De mit tegyünk a robbanó por ellen? – kérdezte Harano.

-         Az ellen semmit nem tudunk. A palotában a tetőt és az éghető külső dolgokat az asszonyok locsolják le, így a tüzet elkerülhetjük. – mondta Mido, ám szavait egy felharsanó kürt szava szakította félbe.

Kintről rémült sikolyok és kiáltások hallatszottak, a hadvezérek kirohantak a tornácra, és lepillantottak az alattuk elfekvő városkára. Emberek sokasága özönlött felfelé, vállukon batyuikkal, csomagjaikkal, és sietve próbálták elérni a biztonságot, jelentő palotát. A városfalon kívül, ahol az erdő kezdődött, hírtelen a fák mintha életre keltek volna. Mozogni kezdtek, aztán már jól kivehetővé vált, ahogy katonák ezrei tartanak a palota felé.

-          Nincsen több idő! – kiáltotta Harano. – 400 ember azonnal lóra és a nagykapuhoz! Íjászokat is küldjetek! A többit tudjátok, én a nagykapuhoz megyek!

-         Igen is! –azzal a szamurájok szétszóródtak.

-         A kapunál találkozunk! – kiáltotta Mido és futásnak eredt visszafelé a szobájához.

A szobában ott volt Rin, Konchju és Ayuni is. Mido villám gyorsan pakolni kezdett. Amit Rin meghagyott összecsomagolta kis batyuba. Aztán a két szép ruhát, amit kapott, egyszerűen tépkedni kezdte. A lányokat bugyolálta be vele, és két éles kést adott Ayuninak és Konchjunak, majd a térképekre és a pennára mutatott.

- Papnőnek tanultok, nem? Írjatok tisztító lapokat, és készítsetek Shikigamikat!

- Mért Úrnőm? – kérdezte Ayuni.

- A háború elkezdődött, én a városfalat fogom védeni. Felhúzok egy akadály, ami ezt a szobát védeni tudja, sajnos többre nem vagyok képes jelenleg. Ha a palota elbukna, én visszajövök értetek, és megszökünk. Ha nem lennék itt, amikor betörik a palota kapuját, induljatok el nélkülem! A lényeg hogy nem hallhattok itt meg! És lányok, vigyázzatok Rinre! – hadarta idegesen Mido.

- De Midayoi-sama, még is merre meneküljünk? – kérdezte remegve Konchju.

- A kert felé. Ahol az a kedves öreg fa van amit, annyira szerettem. Ott van egy palánk. Ki van lazulva, könnyen kidönthetitek. Akkor aztán elindulhattok a palota mögötti rizsültetvények felé. Használjátok minden tudásotokat, és ha elértétek az erdőt, keressétek meg Jakent és Aunt! Rin tudni fogja merre! Aztán meneküljetek, és ne nézzetek vissza! Értettétek?

- Mido, mért beszélsz így? Nélküled nem mehetünk el! – szolt közbe az eddig csendes Rin.

- Ne aggódj értem! Ha kiértetek mond Aunnak hogy, vigyen Sesshoumaruhoz. Ő majd már tudja, mit kell tennie!

- De Mido? – szipogta a kislány, ám kintről újabb kürt szava hallatszott.

- Ne félj! Visszajövök! – ölelte magához Mido Rint, aztán az egyik földön heverő hajtűvel megszúrta az ujját, és pár csepp vért az ajtó elé és a szoba sarkaiba csöppentett. Aztán fél térdre ereszkedett és imára fonta kezeit azon a furcsa módon, ahogy a mikok szokták. Hírtelen a szoba aranyos fényben felragyogott, majd a ragyogást elnyelték a falak. A lány felegyenesedett és biztatóan társaira mosolygott:

- A gondviselés óvjon titeket! – suttogta majd kisuhant az ajtón.

A kapuban már Harano idegesen várta. A nyitott nagykapun folyamatosan ömlöttek befelé az emberek, miközben odalent Asano csapatai elfoglalták állásaikat. A falak mellett 400 lovas várakozott, és figyelték a rémülten gyalogló emberek tömegét. Mido odaért, de már egyből egy lovat vezettek eléje. A lány szó nélkül felpattant, azon gondolkodva, hogy vajon mikor tanult meg lovagolni. Aztán Itshiri-sama mellé léptetett. Kért két teli tegezt és egy íjat, úgy gondolta, amíg nem szükséges nem vált alakot. Aztán a csapat kiügetett a nyitott ajtón. Az emberek utat nyitottak a lovasoknak. 

- Nos akkor gyerünk! – kiáltotta Harano, és a sereg megindult lefelé.

Fél úton járhattak, amikor is Mido vártalanul meghúzta lova gyeplőjét. Társai elrobogtak mellette, ő viszont megállt. Innen még pont túllátott a városfalon, olyan magasságban volt, de már bőven elég közel, ahhoz hogy nyilaival elérje a falon túli területeket. Kimondottan kapóra jött neki a meredek domb.

Aztán már csak némán szemlélte, ahogy Harano elfoglalja állásait a falon és a kapunál, majd nézte, ahogy kint, valószínűleg Asano jelt ad a támadásra. Tüzes nyilak szállnak a levegőben, mire a lány gúnyosan elmosolyodik:

-          Kezdhetünk imádkozni! – mondta magának, és lova hátáról megfeszítette íját, majd ellőtte a vesszőt.

A tisztító nyíl utat tört magának az ellenség sorai között, ám a lány nem törődött a hatással. Újra és újra útjára engedte a vesszőket, habár csak pillanatokra tudta megtörni a támadást. Az első sorok elérték a kaput és ostrom alá vették. Mido szépen lassan ellőt, kéttegeznyi vesszőt, mire a kapu recsegve, ropogva megadta magát. Asano emberei beözönlöttek a városba.

- A kénköves pokol csapná meg! – szitkozódott a lány és elindította lovát. Ám pár méter után egy dárda szállt a levegőben, ami kiütötte alóla szegény állatot. Mido abban a pillanatban kiugrott a nyeregből, és már démonként, guggolva ért földet.

- Hát, akkor most megtudom milyen emberéletet kiontani! – sóhajtotta.

Azzal, démoni sebességével futásnak eredt, majd aknaként csapódott be az özönlő ellenség sorai közé. Az emberek többsége semmit nem látott, csak vörös és sárga kavargó szélörvényeket, amik letarolnak minden embert. Aztán, mintha egy pillanatra megapadt volna a támadók utánpótlása. Mido egyből elrakta a kardokat, és kitörölte a szeméből a verítéket. Nagyon fáradt volt már, de azért a kapuba rohant, íjáért és nyílért nyúlt.

Pár pillanatig farkasszemet nézett az előtte alig 5 méterre álldogáló páncélos férfiakkal. Azok meglepetten bámulták a démonnőt, ám semmi jelét nem mutatták a félelemnek. Aztán mintha rajtszóra tennék, lándzsák és nyilak repültek a lány felé. Mido felvonta a védőburkot, amiről lepattantak a fegyverek, ám még mielőtt a katonáknak meglepődni lett volna idejük, ellőtte a vesszőt, ami jó 60 méteren átsüvített és ott egy szerencsétlen mellkasában állt meg.

-          Mondjátok meg annak a gyáva Asanonak, hogy személyesen jelenjen meg, és felejtse el a puskaport! – kiabált ki a lány, ám a támadás megindult és ő ismét kénytelen volt közelharcba bocsátkozni.

Lassan végkép beesteledett csak a városban lángoló házak világítottak, de az éppen elég volt. A hó tömött pelyhekben kezdett szálldogálni, amit a hideg északi szél az emberek arcába fújt. A démonnő és a palota ura egymás mellett küzdöttek, az egyre elkeseredettebbé váló harcban. Aztán egy erős robbanás hangját sodorta feléjük a szél.

-          Mido, a fal. Bejutottak. – kiabálta a férfi a démonnőnek, két csapás között.

-          Tudom, Harano, azt hiszem, imádkozhatunk a lelki üdvünkért! – válaszolta a lány, és hihetetlen ügyesen forgatta a kardját.

-          Hol tanultál vívni? – kérdezte Harano.

-          Sesshoumaru tanított! – kiabált vissza lány, miközben az ikerpengék démoni erejét kihasználva erős csapásokat küldött szerteszét.

-          A szellem, a férjed, aki itt járt az éjjel? – kérdezett vissza Harano.

-          Igen, ő! De, be kell vallanom valamit. Ő igazából még nem a férjem. Csak együtt vagyunk, érted? – válaszolt a harc közben a lány, majd egymásnak vetették hátukat és a rengeteg ellenségre, néztek.

-          Aha. Tudod, azt hiszem itt a vég!

-          Csak nekik! – mosolygott a lány, és kitörölte az arcából a verítéket.

Haja csapzott, véres és koszos volt, arca kormos és fekete. A páncélja, ami csodás módon teljesen sértetlen volt, a Narakuval folytatott harc pedig nagyon megviselte, most viszont még is kitartóan védte a lányt. Mido ritkán hibázott, sebei is csak kisebbek voltak, de a hosszú küzdelem kimerítette. Azért, minden erejét össze kellet szednie, hogy támadhasson továbbra is.

-          Vissza kell vonulnunk!

-          Nem! – kiáltotta a lány.

-          Mind meghalunk!

-          Menj, én védem a visszavonulást!

-          Bolond vagy! Együtt mennyünk vissza!

-          Előbb ott leszek, mint ti! Csak indulj már! Gyerünk!

-          Rendben. Vissza! – ordított a férfi a csatazajban – Emberek! Vissza a palotába!

Harano emberei visszafelé kezdtek rohanni, de Mido igazából nem tudta még hogyan tartsa távol az ellenséget, legalább egy darabig. Kétségbeesetten nézett jobbra, balra, amikor is hatalmas szárnyak suhogására lett figyelmes, majd egymás után 5, 6 elektromos gömb szállt el mellette, letarolva a támadókat, a lány meglepetten nézett hátra.

Aun lebegett felette, bátorítóan morogva, és a nyeregből Jaken kalimpál erősen a botjával:

-          Hitvány halandók, kezet mertetek emelni Midayoira! Ha ezt Sesshoumaru nagyúr megtudja! – óbégatott a démonocska, majd botjából tüzet lövellt az emberekre.

-          Jaken, Aun! Köszönöm! – kiáltotta a lány meghatottan.

A sárkányló újra kinyitotta mindkét fején szájait, és újabb tölteteket lőtt az ellenség felé, miközben lefelé ereszkedett, majd Mido előtt földet ért.

- Mire vársz! Gyere már! – kiabálta Jaken – Ha téged is elveszítelek Sesshoumaru nagyúr, megöl engem!

Mido Aunhoz futott, majd felmászott a nyeregbe. Ott aztán nyilaiért nyúlt és kiváló csapatnak minősült a három szellem. Aun villámgömbjei, Jaken tüze és Mido nyilai olyannyira lefoglalták az ellenfelet, hogy Harano és emberei sikeresen elérték a palota kapuját. Midoék a levegőbe emelkedtek, és végigbombázták az egész támadó sereget, majd a levegőben nagy kört leírva berepültek a palotába.

A lány egyből Haranot kereste, és szomorúan halotta, hogy a másik két csapat is visszavonult, de annyit elértek, hogy Asano összes puskapora felrobbant, így a falak ettől biztonságban vannak.

Az emberek a falakra siettek, és onnan nézték az égő város fényében, ahogy 2000 ember lassan ellepi a romokat, állásokat emel, és halottakat hord el.

-          Harano! – szólalt meg Mido rekedten.

-          Igen?

-          Itt fogunk meghalni? – kérdezte a lány.

-          Nagyon úgy néz ki, de nem adjuk fel! Habár csak a csoda segíthet!

Lassan eltelt az éjszaka fele, odalent nagy volt a sürgésforgás, a 3000 ember készült a hajnalban kezdődő utolsó végső csatára.