XXXVII. A nemes gyilkos: Sesshoumaru  

-          Inuyasha-sama! – ugrott a tábortűz mellett üldögélő hanyou vállára Miyoga a bolha.

-          Miyoga! Te vagy az? – kérdezte mosolyogva Kagome.

De a bolha nem válaszolt, csak szívókáját a fiú nyakába fúrta, majd a vérét kezdte szívni. A hanyou mérgesen lecsapta a bolhát, aki így Kagome térdén landolt.

-          Inuyasha úrfi, igazán finom a véred! – örvendezett a bolha.

-          De gondolom, nem azért jöttél, hogy ezt elmond! – grimaszolt a hanyou.

-          Mi hírt hozol Miyoga-jij? – kérdezte kíváncsian Kagome.

-          Inuyasha úrfi! Azonnal el kell vinned Sesshoumaruhoz!

-          Mi, a nagyképű bátyámra gondolsz?

-          Ismersz talán más Sesshoumarut is? – kérdezte a bolha pattogva.

-          Nem, de mit akarsz tőle?

-          Élet halál kérdése!

-          Miért Miyoga? – kérdezte Miroku kíváncsian.

-          Mert Midayoi-sama nagy bajban van!

-          Honnan ismered te Midot? – kérdezte Sango meglepetten.

-          Az most hosszú lenne! Inuyasha-sama, igyekezzünk.

-          Gyerünk Inuyasha! – pattantak fel a többiek.

-          Pedig már aludni akartam! – nyöszörgött a hanyou.

-          Inuyasha! – szolt rá szigorúan Kagome.

-          Jól van, megyek.

Azzal a kis csapat futni kezdett az éjszakában. Inuyasha gyakran megállt és a levegőbe szimatolt, néhol halványan érezte bátyja szagát. Aztán kiértek egy tisztásra, ahol Sesshoumaru friss nyomaira akadtak. Inu felvette a szagot és követte. Pár perc múlva a sűrűsödő havazásban, egy tó partjára értek.

A part mellett kis buckaszerű domb állt, a vizet felkorbácsolta az erős északi szél. A füvet lassan teljesen belepte a hó. A dombocskán, a kis csapattal, háttal egy alak állt. Hosszú fénylő hajába belekapott a szél, és erősen rángatta.

- Sesshoumaru! – kiáltott oda Inuyasha miután lerakta a hátáról Kagomét.

- Mit akarsz hanyou? – kérdezte a szellem és lassan megfordult.

Abban a pillanatban már Miyoga a vállán ült és hadarva mesélni kezdett.

-          A palota, ahol Midayoit hagytad, ostrom alatt van. – kezdte.

-          Mondjad! – parancsolt rá a démon idegesen.

-          Midayoi úrnő belekerült a halandók háborújába, és nagyon rosszul ál a sorsuk. Már visszaszorították őket, és kétszeres a túlerő. Azt gondoltam, ezt tudni akarod!

Pár perces néma csönd utána démon öccsére nézett:

-          Inuyasha! Add ide a Tetsusaigát!

-          Meg őrültél? – kérdezte a hanyou rémülten.

-          Sesshoumaru nagyúr, nem érünk rá ha… - dadogta a bolha.

-          Inuyasha, add ide az Agyarat! 

-          Felejtsd el, hogy utána megölj! – fakadt ki a hanyou.

-          Minek neked a kard, hiszen a akadálya visszautasít téged? – kérdezte Kagome meglepetten.

-          Szóval nem mondtad el a barátaidnak? – kérdezte gúnyosan a démon és a fiú felé indult.

-          Sesshoumaru, ide ne gyere, mert levágom még egyszer a kezed! – kiabálta Inu dühösen.

-          Sesshoumaru-sama, el fogunk késni. Rin is a kastélyban van, ha Midayoi-sama tud is magára vigyázni, ő védtelen.

A szellem megtorpant, és a sötét felhőkre nézett. Inuyasháék úgy gondolták támadni fog, hogy gyorsítsa az eseményeket, ám csak meglepetten nézték, ahogy Sesshoumaru alakja változni kezd.

Csontok ropogtak, törtek porrá majd forrtak újra össze. Csapongó aura örvénylett, szállt fel a magasba majd robbant be a talajba krátert képezve. Aztán a porfelhőből kilépett egy irdatlan alak.

Kagoméék pár lépést hátráltak. A hatalmas szellemkutya vörös szemeivel rájuk nézett, majd elrúgta magát a talajtól és a felhők között futva a palota felé indult.

- Mondtam hogy megnőtt! – rázta a fejét Kagome.

- Pedig már rég nem kölyök, tutira nem fejlődhet! – vont vállat Inu.

- Tévedsz! Az erős démonok, képesek nőni, akár több száz évesen is. Sőt, minél öregebb, annál erősebb meg nagyobb egy szellem. És hát Sesshoumaru nem mai gyerek! – szólt bele a vitába Sango is.

Eközben a hatalmas szellemkutya vágtatva szelte át az eget.

-          Jól döntöttél Sesshoumaru-sama! – szólalt meg a bundába kapaszkodó bolha.

-          Mintha lett volna választásom! – válaszolta a kutya lihegve, piros nyelvét éles fogai között lógatta.

-          Mintha apádat látnám! Ő is így rohant 100 éve, hogy megmentse Izayoit. 

-          Miyoga, fogd be, mert ledoblak! – morogta a kutya, majd lelassított egy kiemelkedő sziklapárkányon, amiről tökéletesen rálátott a palotára.

-          Igen is Nagyuram! – válaszolta a bolha miközben piciny batyuját a hátára kötötte. – De nem tagadhatod le örökké, hogy apád fia vagy!

-          Gamjun, Miyoga! – válaszolta a hófehér kutyaszellem. (gamjun, a hang, amit Miyoga repülés közben kiad)

A szellem kutya pár percig némán tanulmányozta mi a helyzet odalent. Látta a palotába szorult embereket, sőt érezte köztük Jakent és Aunt is. Aztán végignézett a több ezer emberen. Megrázta nagy fejét, miközben arra gondolt, mennyivel könnyebb lenne minden a Tetsusaigával az oldalán. Aztán úgy érezte, mintha Mido könyörgő hívását sodorná felé a szél.

A hatalmas démonkutya felvonyított a hegyen, olyan hangosan hogy odalent az emberek beleremegtek. De a legjobban 3 szív dobbant meg ettől a hangtól. Sesshoumaru leugrott a hegyről, be az erdőbe. Aztán már csak por és hófelhő maradt utána. 

Midayoi mikor meghallotta a távoli vonyítást, úgy érezte új életre kel. Felmászott a falra és az éjszakai sötétségben próbálta meglátni az érkező segítséget. A fal egy másik szakaszáról meglepett kiáltások hallatszottak:

-          Azt nézzétek!

-          Mi az ott!

-          Emberek, ez betört az ellenségeink közé!

Mido ahogy csak bírt futásnak ered, hogy megpillantsa, vajon miről beszélnek az emberek. Szíve őrülten dobogott, de nem a kis testmozgástól. Aztán, amikor elért nagy kaput, gondolkodás nélkül nekifeszült és kitárta. A nagy fa ajtókat jobb esetben 5 férfi szokta mozgatni, de a démonnőnek nem jelentett kihívást. Mikor elegendő helyet csinált, ahhoz hogy vékony alakja kiférjen, kicsusszant az ajtószárnyak között, és lefelé bámult. De csak erre volt képes, újra megmozdulni már nem.

Odalent, az ellenség táborában, valami hatalmas pusztítást végzett. Mido vékonyra húzta szemit, hogy tekintetét a felszálló füstön, poron és hópelyheken át tudja fúrni. Aztán megpillantotta. Egy óriási hófehér kutya taposta Asano csapatait. Hatalmas mancsaival 10-20 embert csap el, átgyalogol a sátrakon, pofájából ömlik mérgező nyála, ami ahogy a földre ér, mindent eléget. A felszálló gőzben emberek fulladoznak. Midayoi szíve mégis talált egy csekélyke örömöt a látványban. Kétségtelen volt, a hatalmas szellemkutya csak Sesshoumaru lehet.

De ekkor váratlanul Asano csapatai elkezdtek előre nyomulni. Mintha a hatalmas démon nem is bajtársaikat irtaná, gondolkodás nélkül rohamra indultak, és a városba özönlöttek. Aztán már minden érthető volt. A semmiből hatalmas gerendák és hordók kerültek elő, amiket a betört városkapu helyére torlaszoltak. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat elindultak a lejtőn felfelé, hogy megostromolják a palotát. A lány értetlenkedve nézte, vajon mit várhatnak attól a nagy rakás ócskaságtól, hiszen Sessh egyszerűen át tudja lépni a városfalat. Némán figyelte a feléje közeledő katonákat, és minden zsigere azon volt, hogy megfejtse, mire készül Asano. A katonák már vészesen közel jártak a lányhoz, aki távolról hallotta, hogy Harano a kapuból kiabál neki, majd becsukatja az ajtókat. Aztán Midayoi a távolba meredt, ahol a fehér kutya bizalmatlanul közeledett a kapu felé, szemmel láthatóan neki sem tetszett valami. Közben az élen haladó Asano kiadta a parancsot a támadásra. Mido mozdulatlanul állt, majd a szél szembe kezdett vele fújni. És akkor megérezte, friss puskapor szagát. 

-          Ne! – kiáltott akkorát amekkora a torkán kifért, hiszen rájött mi a terv.

Mint a pusztákon átsöprő szél, kapott a lány kardjai után, és elemi erővel kezdett küzdeni, azért hogy leérjen a domb aljában, de közben kitartóan ordított:

-          Sesshoumaru! Menny onnan! Csapda!- de sajnos hangját elnyelte a csatazaj.

Ám mintha a szellem kutya még is érzékelt volna valamit, fejét felszegte, és a palota felé nézett. Vörös szemei összeszűkültek, majd a tömegben megpillantotta a kétségbeesetten küzdő Midayoit. Igaz társai a falakról kitartóan lőtték nyilaikat, de a lánynak esélye sem volt hosszú távon. Az óriás kutya döntött, pár lépést hátrált, majd felkészült rá, hogy elrúgja magát a talajtól, és könnyedén átugorjon a kapu felett.

Eközben Midayoi elé, érdekes ellenfél került. Asano nagyúr volt az. A lány egyáltalán nem figyelt a harcra, csak a szeretett Sesshoumarut akarta figyelni, de a férfi megakadályozta ebben. Könnyed mozdulattal kiütötte az egyik kardot a lány kezéből, ami pörögve elszállt a levegőben. Mido csak egy pillanatra nézett a szamurájra, felhúzta védőpajzsát, és a levegőbe lendülő démont figyelte. Szinte halotta, ahogy a kapuban egy szikra pattan, és lassítva látta a jelenetet. Mintha mindenki hírtelen azt figyelte volna, ami a városfalnál történik, a csatázók mind ugyanabba az irányba néztek. Aztán egy pillanat múlva hatalmas villanáslátszott, majd fülsértő robbanás rázta meg a hegyeket. Az anyaföld beleremegett, és a városban házak dőltek össze a sárga tűzzel és füsttel járó robbanás következtében.

-          Neee! – sikított a lány és térdei megrogytak.

A füst egyre jobban terjeszkedett, lassan a támadók utolsó sorait is elnyelte a kísérteties sárga és piros ködszerű anyag. A lány arcán két hatalmas könnycsepp gördült végig, kezéből erőtlenül kiesett a kard.

- Csak nem ő segített volna rajtatok? – kérdezte Asano gúnyosan, és a magasba emelte kardját, hogy lecsapjon vele a térdre rogyott lányra.

Mido meg sem mozdult, a pajzsot sem húzta fel. Csak a halál tűnt megváltásnak számára. Elvégre egy ilyen robbanást képtelenség túlélni. Még ha valaki olyan erős is, mint Sesshoumaru. De nem akart csukott szemmel meghalni, habár nem is állhatta a hadvezér tekintetét. Szemeit a messzeségbe, a kavargó füstbe szegezte. A robbanás után néma csend maradt, a támadók és a védők egyaránt abba hagyták a csatát. A lány arcán újabb könnycseppek indultak útnak, majd a szép barna szemek kikerekedtek.

Mintha valami alakot öltött volna a gomolygó, sárga füstben. Az alak mellett ismeretlen vékony kéken világító csík. Asano követte a lány pillantását, mire a katonák is arra tekintettek. A sűrű füstből egy alak vált ki. Jobbjában kék pengéjével ragyogott egy kard. Az alak lassan és nyugodtan közeledett, egészen a füst széléig. Ott megállt, dühtől szikrázó sárga szemeivel végig nézett a tömegen. Az emberek rémülten hördültek fel, ahogy a hideg borostyán szemekkel találkozott tekintetük. Aztán az események villámként gyorsultak fel.

A szellem alakja mintha elfolyt volna, ahogy futásnak eredt. A kard megvillan a kezében, visszacsúszik övébe, majd egy másikat kap elő. A hideg penge acélos fénye megcsillan a tűz fényében, a már sorok közt száguldó démon egyet jobbra, majd balra csap vele. Kék villámok szántják fel a földet, és katonák rogynak össze mindkét oldalon. A démon két kézzel markolja meg a Toukijint, és jobb oldalt maga mellett tartja miközben töretlenül halad előre.

- Megállítani! – ordít fel Mido mellett a hadvezér, és tekintetét a lányra szegezi.

Midayoiba mintha újra lobban volna az élet lángja, egyik lábát felhúzza, fél térdelő pózba, majd két kezét mosolyogva szét tárja. A két kard magától mozdul meg és már a lány kezében is teremnek. 

-          Legközelebb jobban nézd meg ki ellen mész hadba! – mosolygott a lány, majd egy laza mozdulattal jobb kezébe fogott kardjának markolatával oldalról fejbe vágta a szamurájt, aki mint egy zsák dőlt el a porban.

Eközben 4 sornyi íjász fordult szembe a közeledő démonnal. Gondolkodás nélkül lőtték nyilaikat az ellenfelük felé. Ám a vesszők lassúnak bizonyultak, a szellem nyomaira pottyantak csak le. Sesshoumaru kezében megvillant a kard és lila vékony fénycsóvák csaptak ki az acélból. A következő pillanatban a démon már a lány mellett állt. Sessh fél kézzel felkapta a lányt, felugrott, majd könnyedén az udvaron ért földet. Mindenki őket nézte a palotában.

-          Idióta! – törte meg a csendet a démon. Hangja ágyú zengés ként hatott.

-          De Sesshoumaru… - Mido csak hápogni tudott.

-          Itt van Aun, azonnal el kellett volna hagynotok ezt a helyet! De nem, te itt maradsz, majdnem kinyíratod magad, sőt engem is! És ami a legrosszabb halandókat kell megmentenem! – kelt ki magából a szellem.

Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, de szavai majd meg fagytak a levegőben. Az emberek rémülten nézték őket, még a csatáról is megfeledkeztek.

-          Sesshoumaru… - suttogta a lány megdöbbenten.

-          Menj vissza a szobádba, és maradj Rinnel.

-          És te? – kérdezte félénken a lány.

-          Pár perc múlva utánatok megyek és indulunk! – azzal a démon sarkon fodult.

-          De mi lesz az emberekkel? – rémült meg a lány, ahogy eszébe jutott Konchju és Ayuni.

-          Nem az én dolgom!

-          Én addig nem megyek fel! Ők ápoltak több mint egy hónapig! Nem hagyom őket cserben!

-          Megtiltom, hogy harcolj! – azzal a szellem átlendült a magas falon.

Mido csak állt és nézte Sesshoumaru hűlt helyét, miközben azon gondolkodott mivel hozhatta ki ennyire a sodrából a démont. Aztán kintről rémült ordítások hallatszottak, és menekülő lábak dobogása. Mindenki kifelé bámult, ezért, a lány is felfutott a falra.