XXXIX. Újra a 21. században          

Csak estére állt meg kis csapatunk, egy védett barlangban. Ahogy megérkeztek Sesshoumaru már el is ment, és késő estig nem került elő. Mido és Rin megették az útravalójukat, majd miután, sötét volt, és a kis tűz is csak kevés fényt adott egyszerűen elaludtak. Másnap viszonylag korán ébredtek, és addigra Sessy is megtisztelte őket jelen létükkel.

-          Hova tűntél szó nélkül? – kérdezte szemrehányóan Mido indulás előtt.

-          Dolgom volt!

-          Sesshoumaru! – emelte fel a hangját a lány.

-          Mi van?

-          Ezt egyszer azt hiszem megbeszéltük! Szóval hol voltál?

-          El kellett intéznem valamit. Vagy inkább valakit.

-          Bővebben?

-          Megtisztítottam az utat, hogy haza tudjalak vinni.

-          Köszönöm. De veled mehettem volna.

-          Szerinted, egy egyszerű sétához is női segítség kell nekem? – kérdezett vissza felháborodottan a szellem.

-          Jól van, én csak… Semmi induljunk!

A nap további részében némán repültek. Már dél is elmúlott, mikor a havas táj felett ereszkedni kezdtek. Aztán leszálltak egy nagy tisztás közepén.

- Megjöttünk! – jelentette be a szellem.

- Magunktól is észrevettük!

- Mido? – kezdte Sessh miközben furcsa mód, lesegítette a lány a nyeregből.

- Kérni akarsz valamit? – vigyorgott a lány, talpai alatt megroppant a hó.

- Igen. Nekem dolgom lenne, könyörgöm, nem menjünk abba bele, hogy mi, és szóval arra szeretnélek megkérni, hogy vidd magaddal Rint.

- Ezer örömmel, ha ő is akarja!

- Rin! – hajolt le a kis lányhoz a démon – Most Midoval leszel egy darabig. Náluk meleg van és fény. Nekem dolgom van, de értetek jövök.

- Ahogy akarod Sesshoumaru nagyúr. – válaszolta Rin a szokásos kedves csevegő hangjával.

- Mikor jössz át? – kérdezte Mido, mikor már az átjáró előtt álltak.

- Nem tudom. Pár hét. Maximum.

- Tessék? – rémült meg a lány.

- Sietek, ígérem! A hónap második felére már veletek leszek!

- De Sesshoumaru! Az nagyon messze van! – fakadt ki Midayoi.

- Gyorsan elmegy! Meg már a családod is biztos hiányolt.

- De tényleg siess! – dünnyögte szomorkásan a lány. – És ne felejts el minket!

- Ígérem!

- Akkor, szia! – lépett közelebb a démonhoz.

Sessh megadóan sóhajtott és magához ölelte Midot. Aztán a lány egy puszit nyomott a szellem arcára, kivált az ölelésből, és Rinnel együtt elindult a másik világ felé.

Még utoljára visszanéztek, amikor beléptek a vörös derengésbe, majd elindultak a Rin számár ismeretlen, idegen világ felé.

Amikor kiléptek a fényből egy gyertyákkal megvilágított szentélybe értek. Mido mosolyogva elengedte a lányka kezét és átváltott démoni alakjába, majd, vetkőzni kezdett. Először a kardokat, az íjat, a nyilakat és a pár rejtett kést pakolta ki az oltárszerű asztalra. Aztán levette a váll és mellvértet, a páncél szoknyát, az alkarvédőt és a ruhákat is, majd dideregve visszaváltozott emberré. Közben megállás nélkül mesélt:

-          Na, Rin. Ez itt a mi családi szentélyünk. Itt nyitottam meg véletlenül azt az átjárót, és itt találtam ezt a medált is. Akkor a kardok meg a többi itt pihent békésen, aztán az első alakváltásom óta velem vannak, de most rájuk fér a nyugalom, és majd meg pucolom őket, ha ráérek. Na szóval, én itt lakom! – húzta félre a toló ajtót a lány és kiléptek a téli gyümölcsösbe. Minden mesebelinek tűnt, a csillogó, fehér hó, az ágakra tapadt zúzmara, a kristályos jégcsapok a pagoda felett.

-          Mido, ez gyönyörű! Te tényleg ilyen nagy házban laksz? – ámuldozott Rin.

-          Igen Rin baba! És még nagyon sok érdekes dolgot fogok mutatni neked. De remélem, hamar hozzászoksz ehhez a világhoz!

-          Ühüm! – válaszolta kis lány, mert a sok szép ragyogás, ami a házból áradt teljesen elvonta a figyelmét.

-          Na, az ott a házunk! Édes anyám, nagymamám és a kis húgom lakik bent velem együtt. Ja és a cicám Kosimo.

-          Van húgod? – döbbent meg Rin.

-          Van. Annyi idős kb., mint te. Szerintem jól el lesztek! Gyere! – lépett fel a kis teraszra Mido.

Aztán nagy levegőt vett, megállt az ajtó előtt, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó fölül csengettyű csilingelése szólt, és ahogy beljebb léptek, feléjük közeledő léptek hangját hallották.

-          Hagyd anya, majd én megyek! – hallatszott egy kedves női hang és pár pillanat múlva egy 40es évei elejét taposó, még is energikus asszony jelent meg az egyik ajtóban. 

Egy pillanatra néma csend lett, mintha még a tv-t is kikapcsolták volna a szobában.

-          Mido! – kiáltott az asszony boldogan és lánya nyakába borult.

-          Anya! Hát végre látlak, drága anyuci! – ölelt vissza a lány is.

Az ajtóban megjelent egy kis lány, és egy idősebb nő is, akik szintén meglepetten, de boldogan fogadták a lány érkezését. Beterelték őket a meleg nappaliba, leültették, és teát adtak Midonak és Rinnek is. Aztán egymás szavába vágva faggatták őket.

-          Figyeljetek, ő itt Rin-chan. Sesshoumaru védence, vele utazik már egy ideje, de mivel odaát zord és kemény a tél, és neki dolga van én, vigyázok rá egy darabig. Remélem Hugicám, összebarátkoztok!

-          De Mido! Mi történt azon az éjjelen, amikor is eltűntél? És mi volt veled akkoriban? – kérdezte türelmetlenül az édes anya.

-          Hát, az hosszú mese lesz! – sóhajtott a lány és bele kezdett – Még a középkorban csúnyán összevesztem Sesshoumaruval, és annyira megbántott! Na, mindegy ez csak részletkérdés, a lényeg hogy én kiborultam, és élni sem volt kedvem. Aztán ő utánam jött, és egyszerűen elvitt, amíg aludtam. Mesélte hogy hagyott valami üzenetet nektek, de utána még sokáig beszélni sem beszültünk, csak harcoltunk. Hol egymás mellett, hol egymás ellen. Aztán persze én nem bírtam és letámadtam, kérdőre vontam, hogy mért ilyen velem. Aztán azon az éjjelen kibékültünk, - Mido mélyen elpirult és hadarva közbe vágta - illetve akarom mondani mindent megbeszéltünk. Aztán engem elrabolt Bankotsu egy csata közben, ő meg utánam jött, habár bele is halhatott volna. Aztán leomlott a Hakureizan, és Naraku meg akart ölni minket, Sessh megint megmentett. Aztán megéreztem, hogy Kikyou veszélyben van. Ő egy igazi miko, habár már 550 éve meghalt, de egy boszorkány feltámasztotta, és őt a bosszúvágy nem engedi békében nyugodni. A lényeg, hogy én nagyon meg szerettem és segíteni akartam neki. De Naraku, aki ellen harcolunk mindkettőnknél erősebb volt. És én nem tudtam őt megvédeni, gyenge voltam… Ő meghalt… - halkult el a lány hangja.

-          Ha nem tudsz, nem kell erről beszélned! – mondta halkan a nagymama.

-          Nem, már azt hiszem, elfogadtam. Szóval, egyedül maradtam, és a halálos csapás felém is elindult. Szörnyű volt, olyan közel lenni a halálhoz. Bomlasztó gyomorsav folyamba lökött az, az átkozott, és én elájultam, talán, mert nem bírtam az elmúlás közelségét. Aztán amikor magamhoz tértem Sesshoumaru vitt. Mind ketten véresek voltunk, az én véremtől. Anya, nagymama, el sem tudjátok hinni milyen az, az érzés, amikor gyenge, vagy ahhoz hogy levegőt vegyél! Úgy nézett ki, hogy bele halok a vérveszteségbe és a méregbe, ami a testembe került. De Sesshoumaru a saját véréből adott. Aztán egy palotába kerültem, ahol meggyógyítottak. Ott meg bele csöppentem a középkori polgárháborúba. Szörnyű volt. De amint látjátok haza jutottam! – mosolyodott el a lány.

Mindenki tátott szájjal, döbbenten pislogott, erre a lány kénytelen volt jobban bele menni a részletekbe, hogy érthető legyen. Aztán egész délután és este csak beszélgettek, miközben Rin és Mido kis húga igen csak összebarátkoztak. Legvégül a nagymama feltette a kényes kérdést:

-          Midayoi. És most mennyi ideig élvezhetjük a társaságod?

-          Majd csak karácsony után jön értem Sessh. És szerintem, amíg tart a tél a túloldalon, addig nem megyek vissza. – sóhajtott a lány.

Gyorsan repülni kezdtek a napok. Mido újra iskolába járt, azon dolgozott, hogy behozza több hónapos elmaradását. Szerencsére kevesen kérdezősködtek, arról hogy mi történt vele, mert mindenki úgy tudta korházban volt ennyi ideig. Mido lázasan tanult, és minden szabad idejét Rinnel töltötte. Megmutatta neki a várost, utaztak a villamoson és a metrón. Ruhákat vettek mindkettőjüknek, jó melegeket, hogy ne érezzék a december fagyos hidegét. Mido elvitte Múzeumba, cukrászdába, moziba és állatkertbe is Rint, ahova legtöbbször még Mido kis húga is eljött velük. A plazákban együtt kóboroltak Midayoi barátnőivel, akik úgy tudták Rin a lány egy távoli rokona. Ahogy telet az idő, egyre jobban úgy tűnt, mintha a másik világ csak egy álom lett volna. Egy távoli, mesés és borzalmas álom, és Mido néha már tényleg úgy érezte, ha Rin nem lenne mellette, azt hinné, minden csak hallucináció volt. Szombat délutánokon Kagoméhoz mentek át. A lány mostanában gyakran otthon volt, egyrészt a középkorban uralkodó tél miatt, másrészt, amióta Kikyou eltűnt Inuyasha kezelhetetlen lett, és a lány ettől nagyon szenvedett. Amikor csak így hármasban voltak, végre tudtak beszélgetni a középkorról, a réglátott hiányolt barátokról. Aztán egyik ilyen szombaton Kagome, szomorúan mesélte, hogy nem tud átmenni a kúton, mert azt betemette a hó. Mido vigasztalta, hogy legalább örülhet, hogy nem kell odaát lennie abban az ítéletidőben. Aztán szépen lassan közeledett a karácsony.