erdő felét letarolták. Az egyik, már véresen a földön feküdt, miközben a másik kettő a kutyát támadta. De valami lehetetlen módon, képesek voltak egyszerűen eltűnni a szem elől, és teljesen más helyen felbukkanni. A démon kutya már nagyon ki lehetett akadva, mert vaktában össze-visszatámadt.

- Ez nem túl fényes! – sóhajtott a lány - Kosimo, egyet bevállalsz a háromból? – kérdezte.

A macska bíztatóan morgott, és lejebb szállt. Mido átvetette a ball lábát a Kosimo háta felett, és jobb oldalra elegánsan lecsusszant, és tökéletes a három ellenfél közé pottyant.

- Bocs fiúk a késésért, csak az a ronda behemót bátyátok feltartott, de most hozzájárulok, hogy csatlakozzatok hozzá! – mosolygott vidáman és természetesen a nő.

Majd teljesen nyugodtan hátátfordított a behemótoknak. Csípőre tette a kezét és a szellemkutyára vigyorgott:

-          Neked meg nem meg mondtam, hogy ne játssz az étellel! – fedte meg játékosan.

-          Ezek meg akarnak enni minket? – kérdezte az egyik ormótlan szörny buta orrhangon. 

Na erre már eldurrant a behemótok agya. Ordítva vetették volna magukat a lányra, de az egy halk sóhaj után felhúzta a védőpajzsát, mire a démonok induló lendületük kétszeresével csapódtak vissza a földbe.

-          Kosimo? – nézett a magasban várakozó macskára a lány, majd hanyag mozdulattal, kikapta a kardjait, és a felé legközelebb eső démon felé indult.

Határozott mozdulattal a levegőbe lendült, és a jól ismert pörgő mozdulattal fel akarta darabolni a démont. De legnagyobb meglepetésére mintha életlen fabottal próbálkozna. Döbbenten huppant vissza a földre, és nagy szemekkel, az unottan fekvő, és vakarózó kutya felé nézett. De rossz döntés volt, mert a behemótok támadtak. A szellemkutya, mint akit puskából lőttek ki pattant fel. Midonak megijedni sem volt ideje, mikor már Sesshoumaru átugrott felette és leterítette az egyik mamlaszt.

Kosimo már percek óta birkózott az egyik démonnal. De viszont sehol nem látta a harmadikat. Hát persze hogy a háta mögött bukkant fel. A lány elszökkent, de közben karmaiból kiszálltak a kis sárga pengék. Ez persze meg sem kottyant ellenfelének, aki egyszerű megoldással rá akart lépni. Mido ijedten fogta meg a fölé tornyosuló lábat, és lihegve tartotta a szellem súlyát.

-          Mi a manó? Így ki erősödtem? – kérdezte sűrűn pislogva.

-          Te meg mit csinálsz? – kérdezte a szellem kutya.

Midonak időbe tellett mire a furcsa mormogásból, összeszedte az érthető szavakat, de nem volt meglepve, elvégre egyik behemót izmos nyakával a szájában, elég nehezen is tudott volna érthetőbben beszélni a démon. 

-          Éppen gyúrok! – válaszolta humorosan a lány, de lábai már jó 5 centit süllyedtek a földben – Te meg ne vegyél minden szutykot a szádba! – vágott vissza.

Aztán igen csak megunta az erőlködést. Koncentrált és teljes erejéből elektronizálta a démont. Azt mintha villám csapta volna meg terült el füstölögve.

-          Sessy! A miko erő működik! – vigyorgott elégedetten a lány.

-          De vicces vagy! – mormogta a kutya.

Mido előkapta íját, célzás nélkül a szellembe küldte a vesszőt, ami éles fénnyel semmivé lett. Aztán Kosimot és Sesshoumarut figyelte. A macska elkapott egy igen csak erőteljes csapást és elsodorva pár fát elterült a hóban. Mido rémülten futott mellé:

-          Kosimo! Jól vagy? – kérdezte, mire az csak megemelte a fejét, majd vissza is dőlt.

A szellem, akivel eddig a szellemmacska harcolt most feléjük tartott.

- Takarodsz innen! – szólt rá a lány erélyesen és felhúzta a védőpajzsot – Te meg Sesshoumaru meddig szórakozol még?

A kutya nyugodtan ült a hóban, az agyari között ott vergődött az egyik szerencsétlen behemót. A kérdezett csak nagyot sóhajtott, és morogva válaszolt, amiből a lány alig tudta kihámozni a lényeget.

- Amíg meg nem fullad. Ez történt a többivel is.

- Akkor már tudom, mért nem tudtál előbb jönni értem! Na várj, kicsit siethetnénk, mert már nem érzem magam valami jól! – azzal a lány nyilat illesztett az íja húrjára.

- Ne, ne, meg ne próbáld! – szűkölt a szellem kutya.

- Nyugi, egy pecsétgyűrűt eltalálok ilyen közelről!

- Én kicsit nagyobb vagyok egy pecsétgyűrűnél!

- Ne mozogj! – válaszolta és magabiztosan ellőtte a vesszőt.

Az kilőtte a kutya fogai közül áldozatát, így Sesshoumaru erőteljesen ráharapott a semmire. Csak hogy a lány elfelejtette, hogy egyszerre mindent nem tud csinálni, és a védő pajzsa feloszlott. Az utolsó vérszemet kapott behemót, pedig rájuk támadt. Bömbölve rontott a meglepett lány felé. Mido ledermedt a félelemtől, Sesshoumaru pedig nem érhetett oda időben. Kosimo felkapta a fejét, fájdalmasan talpra állt, felkapta a lányt és felszállt a levegőbe.

-          Köszönöm Kosimo! Ez ma már a második! – hálálkodott a lány.

Sessh időközben a behemótnak ugrott, rendesen meggyepálta, majd a szokásos módon leült, és erős állkapcsai között a szerencsétlennel várta hogy az kilehelje a lelkét. Midot közben levitte a földre a szellemmacska, majd örvénylő tűz közepette visszaváltozott, és fájdalmasan nyávogott, miközben egyik sebesült mellső lábát nyalogatta.

-          Ha nem bánod segítek! – ajzotta fel a nyilát a földön a lány.

Sessh csak megadóan sóhajtott, majd miután a szellem eltűnt ismét a nyelvébe harapott. Mido elrakta az íjat, és visszaváltozott. Felvette a sebesült cicát a földről, és simogatni kezdte. Közben keze felragyogott, és a macska sebei eltűntek. Erre persze már vidám miákolás volt a válasz.

A nagy kutya rájuk nézett piros szemeivel, majd előre indult. Mido követte, de elég nehezen sikerült csak lépést tartania vele.

- Hé, Sesshoumaru, nem akarsz visszaváltozni? Tudod kissebségi komplexusom lesz így tőled! – álltak meg a barlang előtt.

Hát igen, Mido talán a szellem lábainak a feléig ért. És fájt a nyaka is, ha bele akart nézni a piros szemekbe. Közben Jaken szaladt ki, hogy visítva üdvözölje urát. Nem sokára Kagome és Rin is megjelent a barlang bejáratában.

-          Ugyan minek. Úgy is egy fejjel kisebb vagy nálam. – válaszolta a szellemkutya, miközben elhemperedett a hóban, hogy bundájáról lemossa a csatakot és a vért.

-          Te tudod, de én most lefekszem. – válaszolta Mido.

Végre hálózsákot bonthatott, és nyugovóra térhetett. Sesshoumaru egész éjjel nem jött vissza hozzájuk, kint feküdt a hóban a csillagok alatt. De ő nem érezte a hideget, vastag tömött bundájában, kimondottan kellemes volt, a mínusz pár fokban aludni.