XLIV. A kezdet  

Odakint éppen hogy derengeni kezdett, már egy alak állt a havas tájban. Egy barlang előtt, ahol 3 halandó aludt. Mélyen gondolatiba merülve nézte a kelet felől érkező ragyogást. Merengéséből, egy az égen, feléje közeledő lény érkezése zökkentette ki.

-          Sesshoumaru nagyúr! – hallatszott már távolról.

Az égen egy sárkányló repült, nyergében egy zöld kis démonnal, aki testéhez képest nagy, barna botot szorongatott. A kétfejű szárnyas démon leszállt, mire kis utasa leugrott, és a férfi elé borult.

-          Nem tévedtél nagyuram! – suttogta a sajátos vinnyogó hangján.

A férfi még egy ideig csak némán nézte a felkelő napot. De az oldalára fűzött kardhüvelyben, a kard idegesen ugrálni kezdett. Ő csak finoman ráhelyezte jobbját, mintha nyugtatná.

- Szóval a Nyugat mozgolódik. Beszéltél velük? – kérdezte mély erőteljes hangjával pár perc múlva.

- Igen, nagyuram. Ha jól értettem téged akarnak. A kastély romjai, hihetetlen! A saját szememmel láttam Sesshoumaru nagyúr!

- Mit ajánlottak? – kérdezte elmélyülten a férfi.

- Mindent, nagyuram, mindent! Azt mondták eljött az idő! Lassan eltelt 100 esztendő, és Inutaisho, még nem tért vissza.

- Nem is fog. Ostobák. Hiszen láttam a csontjait, a sírkertben… - fintorgott a szellem.

- Bocsáss meg nagyuram, de ők, még mindig úgy tartják, hogy van remény. Nem hisznek apád halálában…

- Akkor várják, csak arra hogy visszatérjen! – mordult mérgesen a démon, a napfelkelte lágy, aranyos sugaraitól ölelve.

- De Sesshoumaru nagyúr! Hiszen erre vártál évszázadok óta? – döbbent meg Jaken, úgy hogy még a bot is kidőlt a kezéből.

- Hallgass! – förmedt rá szolgájára Sesshoumaru, miközben a barlang felé tekintett – Akkor még minden más volt.

- Nagyuram! – hüppögte hatalmas szemekkel a gnómocska.

- Mond tovább!

- Igen is nagyuram! Azt mondták, megkapod az egész területet. Már a vének is úgy gondolják, méltó vagy apád helyére. De azt is mondták, hogy a feladat nagy. De mindenképpen számítanak rád. „Az újesztendő, új hatalmat hoz, de csak áldozatok árán!” – idézett bölcselkedve Jaken – Ezt mindenképp át kellett adnom, nagyuram.

- Értem. Most hagyj magamra! – utasította Sessh, és újra a keleti vakító égboltot fürkészte.

Midayoi kellemesen, kipihenten ébredt. Ám amint kinyitotta szemeit, érezte, hogy valami nincsen rendben. Felült és körbe nézett. Mellette Kagome és Rin, még az igazak állmát aludta. Jaken éppen kényelembe helyezkedett, hogy elaludjon. A lány fejében mintha rémlett volna, hogy az éjszaka folyamán, a démonocska elhagyta a barlangot.

Óvatosan felkelt, hogy senkit se ébresszen fel. Vállára kapta köpenyét, és elindult a derengő barlang kijárat felé. Lassan és halkan lépkedett, valamiért a szíve azt súgta, talán nem akarja tudni, mi történik körülötte. Megállt éjszakai alvóhelyük kapujában, és kíváncsian kilesett. Jól sejtette, Sesshoumaru magányosan állt kinn, a szikrázó hóban. Éppen elhatározta magát, hogy ki indul, amikor is a szellem megmozdult. Az oldalán a kard ismét izgatottan ficánkolni kezdett. 

-          Sesshoumaru… - lépett ki a fényre Mido.

De a démon nem fordult felé, inkább mintha lehajtotta volna szép fejét. A hónál is szikrázóbban fénylő ezüst hajszálak, a szeme elé lógtak. A lány a halkan ropogó hóban dideregve eléje lépett.

-          Sesshoumaru… - szólalt meg újra, és belenézett a borostyán szín szemekbe.

Nem tudta folytatni a mondatát, a lélegzete elakadt. Nem tudta eldönteni mit lát a sárga szempárban. Szomorúság? Bánat? Elhatározás?

-          Elmondod? – kérdezte halkan kis idő elteltével.

-          Midayoi. Erős vagy már nélkülem is, igaz? – kérdezte.

-          El akarsz hagyni? – döbbent meg a lány.

-          Válaszolj! Meg tudod már védeni a saját életed? Vigyázni tudsz már, a társaidra? – kérdezte színtelen, semmit mondó hangon újra.

-          Azt hiszem igen, de… - Mido ismét nem folytathatta.

-          Megbízol bennem?

-          Mért kérdezel ilyeneket? – rémült meg egyre jobban Mido.

-          Bízol bennem?

-          Persze hogy bízok! De mi történik itt?

-          Sajnálom! – húzta magához a megdöbbent lányt a szellem – El kell mennem!

-          Miről beszélsz? Hova? – bújt a férfihez Mido.

-          Dolgom van. Illetve kötelességem! Nyugatra kell mennem!

-          Mért nem mehetek veled? – kérdezte szomorúan a lány.

A szellem oldalán a Tenseiga újra táncolni kezdett, amire csak egy ideges sóhaj volt a válasz.

- Ezt egyedül kell elintéznem! 

- Mikor látlak újra?

- Nem tudom. Talán csak hónapok múlva.

- De Sesshoumaru? – Mido akarata ellenére sírva fakadt.

Érezte a szellem hangjában a megváltoztathatatlan döntést.

-          Már erős vagy! Visszajövök érted, minden kép!

-          De nélküled semmi vagyok! – sírt tovább Mido.

-          Most mutasd meg hogy nem volt hiába a tanításod! Ígérd meg, hogy vigyázol Rinre!

-          Persze hogy vigyázok, de te meg vigyázz rám!

-          Midayoi, kérlek! Ne nehezítsed meg még jobban!

-          De hát hónapok! Mennyi? Egy? Kettő? Hat? Vagy több! Feletted, nem múlik az idő! De én akkor is csak ember vagyok! 

-          Mido, kérlek! Tudod milyen 500 év után úgy élni, hogy azt kívánod, ne peregjen tovább az idő? Hogy élvezhess minden napot? Amikor már úgy érezted semmi újat, nem adhat az élet, és most még is minden percet meg akarsz ragadni?

-          Sesshoumaru… - zokogott csak tovább kitartóan a lány, arcát a puha fehér prémbe temetve.

-          Legyél erős! Adj példaképet Rinnek!

-          De nem akarok nélküled élni!

-          Ne beszélj bolondságokat! Ígérem, mire jön a tavasz, újra együtt leszünk!

-          Hol van az még?

-          Mido, nem ilyennek ismertelek meg! Ne okozz csalódást!

-          Rendben! – törölte ki a könnyeket a szeméből a lány – De ha a cseresznyefák virágzására nem érsz ide, megkereslek! Utánad megyek, és a fülednél fogva rángatlak vissza!

-          Ha neked így jó! – mosolyodott el halványan a démon – Figyelj rám jól! – folytatta Sesshoumaru – Vidd el Rint és Kagomét az öreg papnő falujában. Maradj az öcsémékkel. Egyedül ne nagyon harcolj, és főleg, ha megérzed Narakut, ne menj ellene!

-          Mért ne? Az életével fog fizetni Kikyou miatt! – villantak meg a gesztenyebarna szemek haragosan.

-          Pont ezért nem! Maradj Inuyashával, és jobbára ne kalandozzatok! Maradjatok a faluban! Az ékkő ráér!

-          Mért mondod ezeket?

-          Mert nagy zűrzavar várható! Maradjatok együtt, védjétek a falut! Tavaszra talán mindennek vége lesz! – sóhajtott a démon.  – De most indulnom kell!

-          Csak még egy napot! – kezdett rimánkodni ismét a lány.

-          Cssss! Szeretlek! – súgta vissza a szellem, és lehajtotta a fejét, majd óvatosan megcsókolta a lányt.

Mido úgy érezte élete legforróbb csókját kapta. Hosszú percekig élvezték, és a lány nem akarta abba hagyni. De Sesshoumarunak indulnia kellett:

-          Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! És ha tudsz, csak egy pici időd lenne! Könyörgöm, gyere Kalde falujába! – búcsúzott Mido.

-          Úgy lesz! Jaken! – kiáltott a barlang felé Sessh.

-          Igen nagyuram? – bukdácsolt ki álmatagon pislogva a kis démon.

-          Indulunk! Hozd Aunt! – válaszolt a kutyaszellem, majd még egyszer a lányra mosolygott – Vigyázz magadra!

-          Te is! – ölelte át még egyszer utoljára a férfit Mido – Nagyon fogsz hiányozni!

Aztán az ölelésnek is vége lett. Sesshoumaru szomorú mosollyal arcán elindult, majd pár lépés után teste felragyogott, összezsugorodott és elrepült. Jaken sietve követte Aunnal.

Mido talán még soha nem érezte magát ilyen magányosnak. Állt a hideg reggeli napsütésben, a bokáig érő hóban, és úgy érezte, mintha csak űr lenne a lelke helyén. Majdnem ismét sírni kezdett, amikor is Kosimo simult dorombolva a lábához. A lány mosolyogva lehajolt és ölbe vette a cicát, majd visszasétált alvó társaihoz.

Kagome és Rin csak értetlenül nézték a szomorú és gondterhelt lányt, miután felkeltek és elfogyasztották reggelijüket. Aztán Rin tette fel bátortalanul a kérdést:

-          Sesshoumaru nagyúr?

Midayoi ismét a sírás szélén állt, de elhatározta, összeszedi magát.

-          El kellett mennie egy kis időre! Mi pedig egy darabig Kagoméékkal tartunk.

-          És mikor jön vissza?

-          Még ő sem tudta. De sietni fog! – erőltetett mosolyt az arcára Mido – De mi mire várunk? Indulás!

Összepakolták cókmókjaikat, eloltották a tüzet, és melegen beöltöztek. Mido az üldögélő macskára nézett:

-          Kosimo, megtennéd, hogy elviszel minket? – kérdezte.

A cica miákolva felállt, majd lángcsóvával körülölelve átváltozott.

- Akár Kirara is lehetne! – csodálkozott Kagome.

A névre mintha Kosimo felkapta volna a fejét, ami a lányoknak is szemet szúrt. De ezt már csak később tudták megbeszélni, amikor már a kék égen repültek Kalde faluja felé. Midonak nehéz volt a szíve, de erőt vett magán. Tudta, most lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa egyedül is boldogul. És nem akarta elszúrni ezt az esélyét…

Vége az első résznek!!!

Folytatás következik…

Véleményedet kíváncsian várjuk a midayoi@gmail.com –ra!!! Kérlek okvetlen írj ha jónak tartottad ezt az írást, hogy tudjuk érdemes-e folytatni…

Mido&Yumee