Nishi no Kibo– A Nyugat Reménye

1. fejezet: Reggeli készület

„Csodálatos reggelünk van...” gondoltam magamban, mikor a napsugarak lágyan az arcomhoz értek. Nyújtóztam egyet az ágyamban, majd felültem. Örömmel nyugtáztam, hogy végre megengedték, hogy sokáig aludjam... ez nem volt nagy szokás nálunk. Összeszűkítettem a szememet és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. „Nagyszerű... ez csak azt jelentheti, hogy már megint valamiért a kedvemben szeretnének járni. Ajaj, vajon milyen képtelen ötlettel állnak elő?” Nemsoká három halk kopogás hallatszott a kemény ajtón. „Kezdődik...” - Szabad! - szóltam olyan hangom, ami még engem is feszélyezett. Halkan beléptek a szüleim, arcukon hatalmas vigyorral. „Ebből semmi jó sem sülhet ki” - Jó reggelt, gyermekem! - köszönt édesapám. - Viszont kívánom! Öh... hogy aludtatok? - kezdtem, miközben szomorúan kikászálódtam a puha, meleg helyemről. - Köszönjük, remekül! - mosolygott anya. - Nagy hírünk van számodra! - Valóban? Ez... meglepő. - egy erőltetett vigyorral bíztattam őket arra, hogy mondják már el, mi fog történni. - A helyzet az, hogy beszéltem a régi barátommal... - vágott bele apa. - És mint megtudtam az ő fia már elég idős ahhoz, hogy... - „Jaj szegény fejemnek! Mi lesz ebből?” - megházasodjék. A régi barátságunk emlékére… - „Még jó, hogy ennyi nővérem van… én vagyok a második legkisebb, igazából még nem is vagyok még olyan korban, hogy valakinek a felesége lehessek.” - felajánlottam, hogy az egyik leányomat hozzáadom a fiához. - Nagyszerű… természetesen értem, apám. Kitakarítok és hozok friss virágokat, mint mindig… számíthat rám! - „Hú, ezt megúsztam… hát igen, annyi testvérem van, hogy… néha túl sokan vannak, de ilyenkor roppant hálás vagyok nekik.” - Igen, ez így volt az utóbbi pár évben, de most már úgy döntöttünk… édesanyád és én arra a megállapításra jutottunk, hogy itt az ideje kérőt keresni neked. Remek alkalom lenne… - Hogy mi? Má… már bocsánat, de én… én még fiatal vagyok ehhez! - szakadt ki belőlem. A meglepettségtől és a habogástól csodálom, hogy megértették, mire is gondoltam. - Ez teljesen érthető, de ha… - Hagyd csak, kedvesem, majd én. - hallottam édesanyám gyengéd hangját, amellyel mindenkit meg tudott nyugtatni… ebben a különös helyzetben is jobban éreztem magam tőle. - Tudom, hogy ez most nagyon váratlanul ért téged, de… tudod mostanság nincs valami jó termés, és lehet, hogy esetlegesen szűkölködni fogunk az anyagi javakban. Kényszerhelyzet, ha így jobban tetszik. Muszáj belátható időn belül férjhez mennetek. - édesapám először meglepődve, majd bólogatva hallgatta a meggyőzésemre szánt beszédet. - Sajnálom, hidd el, hogy esze… - gyorsan kijavította magát egy megrovó tekintet következményeképpen. - eszünk ágában sem volt ilyen… - Most magadra hagyunk. - zárta le a témát anya, ezzel jelezte, hogy most nem biztos, hogy szükségem van az apai szigorra. Megjegyzem, nagyon is jól gondolta, ő annyira emberséges volt… - Köszönöm. - nyögtem ki végül. Szinte teljesen magamba zuhantam, és csak az járt a fejemben: „Férjhez megyek” gyorsan megráztam magam, amolyan ébresztésképp. „Kizárt. Ugyan, nyugodj meg… van még három, egyszerűen gyönyörű nő a családban…” Keserűen elmosolyodtam... „Még hogy gyönyörűek! A legidősebb nővéremet, Arisa- t már akkor eljegyezték, mikor én alig tudtam járni. A második Namika… ő kifejezettem szép, de ilyen természettel aligha nyeri el a nagyúr tetszését. Aztán ott van Rie… ő talán a legesélyesebb. A legkedvesebb mindannyiunk közül, csupán egy kicsit naiv… és...és már csak a húgom, Yumi van hátra. Ugyan, még csak öt éves! Kizárt, hogy ő szóba kerülhet. És… hát igen, ennyi… öten vagyunk... no persze a bátyáim is vannak, de ők most nem tartoznak ide.” Bágyadtan felöltöztem, majd épp el akartam húzni az ajtót, mikor nagy zsibongásra lettem figyelmes. Kisiettem a szobámból, hogy megnézzem mi történt… én magam is meglepődtem. Namika épp Rie haját húzta, aki a kezében valami kis tárgyat szorongatott, a kis Yumi pedig már szinte könnyes szemekkel csitítgatta őket. Szokás szerint nem figyeltek rá. Mikor észrevett odajött hozzám és a nyakamba borult. - Saeko... kérlek állítsd meg őket! - húzgálta kimonóm ujját. Leguggoltam mellé és átöleltem, ettől mindig megnyugodott. - Ne félj, húgocskám... rendet teszek. - azzal elindultam roppant bölcs nővéreim irányába, majd rájuk kiáltottam. - Na jó, most már elég legyen! - rám pillantottak, miközben Rie ökle testvére gyomorszáján, míg annak a másik haján pihent keze... ennyit a szelíd és naiv testvéremről - Úgy viselkedtek, mint a kisgyerekek! - Mit tudsz te? Te és a szépség esküdt ellenségek vagytok! Nálad még az én unokám is előbb fog férjhez menni! - vágta hozzám Namika. Bevallom, szavai egy kicsit rosszul estek... gondolkozóba estem... „talán igaza van...” Fogalmam sincs róla, hogy hány percig állhattam úgy, hogy már Yumi is mellém lépett és aggódva megrántotta a karomat... körülbelül a harmadik ilyenre eszméltem fel. - Igen? - Válaszd szét őket!- kérte. - Lányok! - érkeztek meg szüleink. Erre néma csend támadt. - Meg vagyok döbbenve a viselkedéseteket! Rui, Namika! Nem szégyenlitek magatokat? Én meg hogy bíztattam Deisetsu-t, hogy küldje csak ide a fiát... - Deisetsu? - kérdeztem hirtelen, erre minden szem rám szegeződött, eközben nővéreim feltápászkodtak. - Te... - gyilkos szemekkel meredtek rám, még apa is... - végig itt voltál és nem álltál közéjük? Nem találok szavakat! Mindenki megbolondult ebben a házban? Min vesztetek össze? - fordult a két idősebbik felé. - Ő volt! Ellopta! - kiabálta szinte sírva Rie, miközben fejbőrét masszírozta. - Nem igaz! - Álljunk csak meg! Miről beszéltek? - Erről! - nyitotta ki diadalmasan kezét Namika, - miközben kikerülte a felé repülő cipőt - majd átadta édesapánknak. Roppant kíváncsi voltam, hogy mi vehet rá két felnőtt lényt a verekedésre. Yuuichi- sama megforgatta a kristályos fényű dobozt, majd kinyitotta a tetejét. Abban egy icipici kövecske volt egy láncra fűzve. - Ennyi? - kérdezte csodálkozva. - Ez elég ok, édesapám! - szólt Rui. - Lányom, gyere velem! - intett felém, majd kisietett a szobából... Félénken néztem a többiek felé, akik mutatták, hogy ideje elindulnom, valószínűleg hálásak voltak, hogy elkerülhetik a szidást. Követtem, nagyjából három lépés távolságot tartva. Mikor elhaladtunk anya előtt, akkor édesapám csak felemelte a kezét, erre ő tisztelettudóan hátrált. „Vajon mi lehet annyira fontos?” tűnődtem magamban, mikor is végre beértünk abba a szobába, ahol még életemben nem jártam: a dolgozószobába. Rengeteg tekercs sorakozott körös-körül magas polcokon. Rég éreztem ekkora vágyat arra, hogy mindent elolvassak, amit látok. - Yuuichi- sama! - kezdtem csendesen. - Ezek itt mik? - Tudod, Saeko... háborús időkben élünk. A démonok és az emberek nem képesek megélni egymás mellett, ez így is volt, így is lesz. - ”Én nem ezt kérdeztem...”- Ezért is akarlak hamar hozzáadni egy emberhez... akkor hátha sosem találkozol szellemekkel... - „Hogy mi? Szóval az egész arra megy ki, hogy sohase találkozzak azokkal a hogyishívjákokkal? Ez... ennek nincs semmi értelme.” - Ó, emiatt felesleges aggódnod! Azt se tudom, hogy hogy néznek ki. - Úgy, mint te... csak sokkal magasabbak, és méregcsíkjaik vannak. A ruházatuk egyszerű, és a harcmodorok körében igencsak jártasak. - Értem... - helyeseltem csendesen. Édesapám gondterhelten ült le, majd belekezdett mondandójába. - Tudod mindig is azt hittem, hogy a fiaim házasodásával lesz a legtöbb problémám... Amikor Ishigami elvette a Keleti himét... azt hiszem az volt életem egyik legszebb napja. Aztán a bátyád, Kazuma... emlékszel arra a lányra, akivel a kertben láttad? - megpróbáltam felidézni az arcát, de ez csak nagy nehezen sikerült. - Azt hiszem... - Na ő egy youkai volt. - Teljesen elképedtem. Kazuma... sosem hittem volna, hogy képes apánk akarata ellen tenni. - És... én árultam el a kapcsolatot? - kérdeztem szégyenkezve. „Hisz még csak kislány voltam, Yumi- val egyidős. Odarohantam szeretett testvéremhez, aki épp... hát épp ölelgette ezt a... mi is volt a neve? Kedvesem... nem, nem hiszem... bár ezt elég sokszor mondta neki... Megvan: Shiho. Aztán elmentem és elmondtam édesanyámnak, hogy nem foglalkozik velem... én tettem tönkre a szerelmét.” - Igen, és nagyon helyesen tetted, gyermekem. Ha akkor nem szólsz, valószínűleg megszöktette volna... és akkor már nem tartottam volna családtagnak. - „Nahát... sosem gondoltam, hogy ennyire kemény a szíve... ez nem rá vall... na jó, azt hiszem, hogy én ezt a hibát nem fogom elkövetni.” - És... hát ezek a te nővéreid... bár már elég idősek, még nincs bennük elég felelősség. Nem tudom, hol ronthattam el... - sóhajtott – Éppen ezért nagyon valószínűnek tartom, hogy aznap, amikor Deisetsu idejön Naoki– val... - Naoki? - Kérdeztem, ám figyelmen kívül hagyta közbeszólásomat. - Akkor a legkedvesebb lányomat fogom elveszteni. - egy erőtlen mosolyt küldött felém, majd felállt és így szólt: - Most menj, két hét múlva érkeznek. - átnyújtotta nekem a kis nyakláncot, amit az előbb szerzett Rui- tól. - Már akkor? Köszönöm ezt az ékszert. - lepődtem meg. Felpattantam, majd meghajoltam... olyan sietve távoztam, ahogy csak tudtam. „Én? Feleség? Két hét?? Kizárt... lehetetlen... nem...” Behúztam magam mögött az ajtót, majd körülnéztem a szobámban. Végigsimítottam a falakon... hihetetlen volt számomra... „nemsokára el kell mennem. Tizenöt éves koromra el kell hagynom a szülői házat és odaköltözni valakihez, akit nem is ismerek... megvan... gyerekesen kellene viselkednem... akkor talán... nem, nem hinnének nekem.” A tekintetem az ablak felé vándorolt... „Talán...” Felpattantam és kinéztem rajta. „Ez a megoldás! Ha kicsit lenyugodtak a kedélyek, akkor visszatérek... esetleg. Nem, nincs értelmes búcsúzkodni... nemsoká visszajövök.” Azzal összepakoltam pár ruhát, egy takarót, majd a kis csomagot az ágyamra helyeztem. Kiosontam a konyhába és összeszedtem egy kis gyümölcsöt... gyakorlatilag éppen annyit, hogy ne haljak éhen pár napig. Örömmel nyugtáztam, hogy a ház többi tagja éppen a vendégek várása köri teendőkről vitatkozik. A két leány egymást túlordítva veszekedtek a nyakéken. Halványan elmosolyodtam: már az enyém. Tudtam, hogy valahol Yuuichi- sama is így érez. Búsan készülődtem, de a kis dobozt... vigyorogva nyitottam ki... gyönyörű... a nyakamra illesztettem... kisebb örömmel vettem észre, hogy olyan, mintha rám öntötték volna. Hátamra vettem úticsomagomat és szinte kimásztam az ablakon, mikor Yumi benyitott. - Mit csinálsz? - tette fel azt a kérdést, amit nem kellett volna. - Elárulhatok egy titkot? - kérdeztem ravasz tekintettel, mikor lehajoltam hozzá. - Igen! - Nem... el fogsz árulni. - hátat fordítottam és karba tettem a kezem. - Nem! Megígérem! - szabadkozott szinte sipítva. - Bízhatok benned?- sandítottam felé. - Igen! - jelentette ki határozottan, ekkor a fülébe súgtam: - Megyek világot látni... de kérlek, hogy ne mondd el senkinek, ne is említsd... ha keresnek, jelét se add, hogy tudsz bármit is. Rendben? - Rendben! - a kezemért nyúlt, és összeborzoltam a haját, majd magamhoz öleltem. - Visszatérek! - most már valóban átléptem a szobámból a friss levegőre, majd integettem húgomnak. A Nap immáron szikrázott az égbolton. Ekkor végigfutott rajtam egy furcsa, bizsergető érzés. „Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a nap.” Elindultam egy biztos irányába, hisz az az erő, amely hajtott csak ezt hajtogatta: Nyugat.