2. fejezet: Egy macskadémon

hatása - Nem, nem, teljes képtelenség! Nem! - kiáltotta egy markáns férfihang. Látszott rajta, hogy igencsak dühös. - Ne hozz szégyent rám! Ilyen eszedbe se jusson... - Szólhatok? - jól nyugodt hangon egy fiatal fiú. Az gyilkos tekintettel nézett rá, majd biccentett. - Köszönöm. Apám, én nem kérek mást – kezdte el – csak egy kis időt. Gondolj csak bele, teljesen be vagyok zárva ebbe a gyönyörű kastélyba – egy nőre nézett, aki mintha kicsit megenyhült volna –. Születésem óta sosem hagyhattam el Nyugatot. - Ide tartozol, nem lenne értelme. - válaszolta csendesen az asszony, aki nem lehetett több húsz évesnél. Nem lehetett volna, ha nem csörgedezett volna tiszta szellemvér ereiben. - De anyám... te sosem vágytál arra, hogy magadról gondoskodhass? Hogy egymagad fedezd fel a világot? - édesanyja szemében bánat tükröződött, ránézett a férjére, majd a kételkedés, ami az arcán tükröződött egy pillanat alatt szertefoszlott. - Soha. De nem ez a fontos. Fiam – a vállára tette mindkét kezét – Te vagy az egyetlen fiúgyermekünk... ne csodáld, ha féltünk. - Eleget tanultam már, itt az ideje hasznosítani is azt. - félelmetes volt az arckifejezése, mikor a harcra gondolt. - De annyi veszélyes ütközetet élhetsz még meg... és különben is... nemsoká menya... - Nem szeretnék erről hallani, egyáltalán kinek az ötlete volt a házasság? - hunyta le bosszúsan a szemét. - Miről beszélsz? Seiya kiváló választás volt a részünkről. - mondta apja. - Nagyon... - sóhajtott. - Akkor... elérkezett a döntés pillanata. - Igen. - suttogta édesanyja. - Menj... - vett egy mély lélegzetet. - Nem tarthatunk itt örökké. - vonta le a következtetést édesapja is. - Indulj! - parancsolt rá. A fiatal megkönnyebbülten hajolt meg. - Sayounara! - azzal kilépett a hatalmas kapun. A lágy szellő belekapott ezüstös hajába, aranysárga szemeiben elszántság tükröződött. „Irány Észak...” gondolta, majd sétálva vágott neki a hosszú utazásnak. * Csendesen róttam az ösvényeket, egyik a másikat követte. „Nem vagyok hozzászokva az ilyet túrákhoz...” állapítottam meg... hozzáteszem, igen bölcsen. „Éhes és álmos vagyok... ” ez jellemző volt rám. Sokszor mondták, hogy ez a két érzés kavarog bennem a legtöbbet... de ez nem igaz. „Senki sem tudhatja, hogy mit érzek igazából. De hisz ez a tó... már nagyon messze lehetek otthonról.” És valóban... észre sem vettem, hogy milyen közel vagyok az Északi határhoz... az este már régen leszállt, itt volt az ideje, hogy nyugovóra térjek. De.. hol? Nincs egy barlang, ahová betérhetnék? Egy hely, ahol pihenhetek? A tavacska partján álló fatörzsnél húzódtam meg... mondanom sem kell, hogy egész testemben remegtem... minden kis zajra a hang forrása felé fordítottam fejemet, eközben görcsösen öleltem át térdeimet. Csendesen hallgattam az éj kísérteties rémeit... ám mit sem sejtettem a közelben leselkedő veszélyről... * „Hová menjek először... annyira lassan telik az idő... unatkozom.” - rugdosta maga előtt az egyik kisebb kavicsot. Az éjszaka nyugodt volt, ugyan egy kis szél támadt, mégis kellemesen meleg volt az idő. „Azt hiszem, hogy nemsoká elérem az északi területeket... ott állítólag elszemtelenedtek a...” abbahagyta és a levegőbe szimatolt. „Félelem... ez nem számít... de... ez egy macskaszellem...” egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját... talán már meg is unta a szabadságot... vagy csak megkönnyebbült, hogy az unalom véget ér. Sebesen futott a szag után, mikor egy sikolyra lett figyelmes. Egy kicsit meglepődve közeledett, majd egy szinte mindennapi látványra lett figyelmes. - Menj innen! - kiáltottam, mikor a macska a karmait élezte az egyik fán, miközben kegyetlenül vigyorgott. - Ne félj, gyorsan végzek veled... - szólt a maga jeges hangján. Nagyon féltem... már a könnyeim is eleredtek, a szívem majd' kiugrott a helyéről. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, valószínűleg az a nem éppen kiscicára emlékeztető lény élvezettel nézte a szenvedésemet. Jobbra fordítottam a fejemet, ekkor éles fájdalmat éreztem a hasam környékén. Lenéztem és láttam, hogy a démon szeme zölden villog, a keze pedig mintha vöröses színben úszott volna... „Nem tudom kivenni, olyan sötét van... jaj ne...” - akkor a youkai magasba emelte a karját, hogy végső csapást mérjen rám... „Egy halandóval akar végezi... nem valami nehéz dolog... de egy lányt... hisz szinte még gyerek.” Ekkor az emlegetett felé fordította a tekintetét. Hősünk kissé meglepődve nézte a magatehetetlen embert és a démont... aki éppen egy igen súlyos sérülést okozott neki. „Lehetséges, hogy nem is lát engem? Mi... ostoba szellem...” egy gyors mozdulattal mellette termett és megsebezte az arcát. Az felnyögött és felugrott egy fára, a fiú követte. Nemsoká a macskaszellem élettelenül hullt a porba. Körülbelül pár perccel azelőtt ébredtem fel, mikor az az alak... megmentette az életem. Ettől egy kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam... megpróbáltam feltápászkodni, de a hasamon tátongó seb megakadályozott benne... visszaestem. Ekkor felém fordult... csak akkor vettem észre, hogy aranysárgák a szemei... nagyon különleges fényben pompáztak. A haja megcsillant az éjjeli hold ezüstös sugarában. Csak néztünk egymásra... egy hosszú, végtelen pillanatig... teljesen eggyé olvadt tekintetünk... „Mit bámul? Mi olyan érdekes rajtam? Nem látott még szellemet? De egész csinos, attól még, hogy halandó. Szebb, mint Seiya... miért is ne?” ravasz vigyorra húzta száját, amitől kicsit összerezzentem, majd hátrébb csúsztam a földön. A démon lassan követett, majd mikor közel ért, akkor felhúzott... a halálra rettentem. Már végre kezdtem megnyugodni... „Semmi pánik, nem akar semmi rosszat... segít nekem...” Ekkor valami igazán furcsa dolog történt, akárhányszor rágondolok, elpirulok... ugyanis akkor a szellem átfonta a derekamat a kezével, és az arca egyre közeledett felém... nem volt időm felfogni sem, hogy mi történik. Ez a pár másodperc szinte teljesen kiesett az emlékezetemből, amire legelőször emlékszem az az, hogy az ajkaink összeértek... kinyitottam a szemem és próbáltam eltolni magamtól, de sikertelenül. Eressz el, hallod? - kiáltottam neki. Hasztalan volt minden próbálkozásom, nem akart elengedni. Végül már teljesen elvesztettem a fejemet, fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Ő látszólag élvezte a helyzetet, már nem tett semmi egyebet csak nézte, hogy hogyan erőlködöm... önelégült mosoly bujkált a szája szélén, amitől csak egyre jobban kétségbe estem... „Miért kellett eljönnöm otthonról... most hallgathatnám a nővéreim vitáját. De inkább az, mint... ez...” - Engedj már el! - már alig láttam, minden olyan homályos volt... de az akaratom erősebb volt, mintsem hogy engedjek neki... - Azt mondtam, hogy hagyj békén! - nagy nehezen kiszabadítottam a kezem, és suhintottam egyet... a következő pillanatban már dühösen baktattam visszafelé... „Arcátlan, faragatlan tuskó... ” Azután minden szép lassan elsötétült. Egyre csak simogatta sajgó arcát, ahol egy lány édes csókja után most egy vörös tenyérnyom tűnt fel. „Ez a kis...” - suttogta magában, majd elindult utánam, hogy elégtételt vegyen. Követett, így háttal voltam neki. Már épp lesújtott volna a karmaival, mikor térdre estem előtte, majd eldőltem. * A démon megcsóválta a fejét: „Szánalmas...” Csak nézte, ahogy a leány szeme összeszűkül a fájdalomtól, az arca nagyon sápadt volt. „Gyenge egy lány... de...” ekkor lehajolt mellé és vigyorogni kezdett. A nyaka alá tette a kezét, így emelte fel fejét. A karjaiba vette és elindult... ki tudja, hová... * Nemsoká lassan kinyitottam a szemeimet... „Mi? Már... még nem hajnalodik... mennyi ideje lehetek itt... és hol van az „itt”?” Tűnődtem, közben emlékek és kérdések ostromolták amúgy is összezavarodott elmémet... végre sikerült (nagyjából) kitalálnom, hogy mi is történt velem. Emlékképek villantak be... egy démonról... vörös foltokról... egy arany szempárról... több nem rémlett. A hasamhoz kaptam, amikor különös dolgot vettem észre: a kimonóm szép volt nyílva, alatta egy fehér kötést figyeltem meg. Körülnéztem, majd gyorsan összehúztam magamon ruhát. Nemsoká lépteket hallottam, de a koromsötétségben nem láttam, ki lehet az. Megállt előttem, majd távolabb sétált. - Látom felébredtél. - Igen... mondd csak, mi történt velem? És ki vagy te? - kérdeztem félve. Az felkelt és tüzet gyújtott. Nagyjából sikerült kivennem az alakját: hosszú haj, magas... elég magas... egy fiú. - Nem számít, hogy ki vagyok. Elájultál a vérveszteség miatt. - Igen... mondd csak... nem volt a közelben egy... egy... szellem? - Szellem? Mi dolgod lenne vele? - a kérdése tényleg meglepett: „Mi dolgom lenne vele? Végül is... gyakorlatilag... megóvta az életem. De kicsit túl nagy hálát várt érte... mégis volt benne valami különleges, nem tudom. Biztosan egy youkai volt, és én nem találkozhatom démonokkal, mert... haza kellene mennem!” Villámként hasított belém a felismerés, hogy vissza kell térnem. Felpattantam, majd újra a földre estem és a hasamhoz kaptam. A fiú felém fordult és odasétált hozzám. - Pihenned kell, egy embernek súlyos ez a sérülés. - Te nem az vagy? - tettem fel a kérdést. A tűz lángjánál kirajzolódott az arca. Egy-egy vonal... hogy is hívják? Méregcsík volt két oldalán, a szeme... - Ööö... csak nem... - De, én vagyok. - elfordult, majd a tűz másik oldalára ment, leült velem szemben. Sokáig csak nézett rám, majd hanyagul hátradőlt. - Mi a neved? - tette fel nekem a kérdést.. be kell vallanom, eszembe se jutott, hogy érdekli. - Tudod ezt illik előbb megkérdezni... nem is tudom... talán azelőtt, mielőtt... - elharaptam a mondatom végét... jobb nem befejezni. - Mielőtt megmentem az életed? - vágta rá. Elszégyelltem magam... igaz, ha ő nem lenne, már nem élnék. - Nem erre gondoltam, de... köszönöm... a nevem Seako, az északi területek szülöttje vagyok, Yuuichi- sama lánya. És... te ki vagy? - Kh... - mordult fel. - Mit számít? - Érdekel... kérlek. - a lehető leglágyabb hangomon mondtam, amitől egy kicsit megilletődött. Az oldalára fordult, majd így szólt: - Feküdj le, Seako. Holnap nehéz utunk lesz. - Utunk? - kérdeztem vissza. - Igen. Elkísérlek, nehogy bajod essen. - felhúztam a szemöldököm, úgy meredtem rá. „Vajon milyen célja lehet...” még jobban összehúztam kimonómat, elfordultam és lehunytam a szemem. „Végül is reggel minden kiderül...