4. fejezet: Gaho híre

A szívverésem, ha lehet, még gyorsabb lett, nem akartam elhinni, hogy nem álmodom. A szél belekapott a hajamba, a Napot szürke felhők takarták el. És még mindig nem hittem el: ez a valóság. - Nicsak, nicsak. Egy halandó lány… hát te meg mit keresel errefelé… egyedül? – a hangjától még a vér is megfagyott bennem. Nem az a furcsa, kissé bizsergető érzés volt, mint amikor Youkai- sama beszélt, bár az ő hangszíne is hasonló volt. - Nem vagyok egyedül! – ravasz vigyorra húzta a száját és egy lépést tett felém. Hátam mögé pillantottam, de tudtam, hogyha meghátrálok, akkor onnantól vesztettem. Biztos voltam benne, hogy abban az esetben azt hinné, sikerült megfélemlítenie és nyert ügye van… már így is rettegtem, de nem mutattam ki. Ez egy belső parancs volt, aminek jobbnak láttam engedelmeskedni. - Ó, de úgy látom a társad nincs a közelben. – a levegőbe szimatolt, és az eddigi gyanúm beigazolódott: egy démonnal állok szemben. Bár nem tudtam róluk sokat, de hasonló jegyeket fedeztem fel rajta, mint a megmentőmön: hegyes fülek, méregcsíkok az arcon… csodálom, hogy valaha is kételkedtem szellemvalójában. - De valahol itt van… valahol. – tettem hozzá, halkan, de valószínűleg érezte a kételyt hangomban. - Akkor bizonyára nem fogja bánni, ha mi egy kicsit elszórakozunk, nem? – hirtelen akkora undort éreztem, mint még soha életemben. „Mit képzel ez magáról?” - Szerintem nagyon is bánni fogja! – bátorodtam fel, amitől látszólag még ő is meglepődött. - Nahát, de felvágták a nyelved, halandó! Mondd csak, nem tudod, hogy a démonok az ősi ellenségeid? A véredre szomjaznak, mert te nem tartozol közéjük. – Közelebb lépett és elkapta a karomat, majd egy kicsit elfordította, így közelről láttam az arcát… túl közelről. Szó sincs arról, hogy esetleg ronda lett volna… nem! Épp ellenkezőleg, ámbár az arcának nemes vonásai egy cseppet sem hasonlítottak viselkedésének stílusához! – Azt hiszem, hogy túl gyenge lennél a rizsföldekre… inkább házi rabszolgának tudnálak elképzelni. Lássuk csak, hogy elég csinos vagy-e! – azzal a karmával széthasította a kimonóm alját, egészen a combon tövéig. Lenéztem, majd láttam, ahogy vékony sávban a szivárogni kezd vérem. Gyilkos tekintettel pillantottam rá, ő pedig vállat vont. – Rendben, azt hiszem, megfelelsz. Most pedig velem jössz! – ezzel elkezdett ráncigálni, én pedig minden erőmmel megpróbáltam a másik irányba menni, közben sikoltoztam, reméltem, hogy valaki meghallja… - Engedj el! Ostoba szellem! Hallod? Eressz már? - Ahogy óhajtod! – vicsorgott és valóban: elengedett, így hatalmas lendülettel a földre estem. - Jaj sajnálom, remélem, hogy nem fájt. Bocsáss meg, kisasszony! – felrántott a talajról úgy, hogy teljesen beleszédültem. – Most pedig elindulunk, nem akarom vesztegetni a drága időmet. Minden erőfeszítésed hasztalan, hisz a palotába szolgálók kellenek. - Palotába? Engem aztán el nem viszel semmilyen palotába! Hallod? - Elég! Nem szoktam nőket bántatni, de lehet, hogy most kivételt teszek! Hagyd már abba a rikácsolást! Nem hallottam még senkit, akinek ilyen kibírhatatlan lett volna a hangja! - Ebben egyetértek! – lépett elő az, akinek jelenlétére a legjobban vártam. - Youkai- sama! Segíts! – figyelmen kívül hagytam ez előző megjegyzését. - Ha, te meg mit akarsz itt? – szólt barátságtalanul a másik démon. - Megmondtam, hogy nem vagyok egyedül! – kiáltottam fenyegetően, mire ismét a földre zuhantam. - Csendet, halandó! – a keze még mindig a levegőben volt, majd miután egy gyűlölködő pillantást vetett rám ellenfele felé fordult. Jobbnak láttam meglapulni, amíg elcsendesednek a dolgok… legalábbis amíg Youkai- sama végez vele… biztos voltam benne, hogy ekkora erővel nem állíthatja meg senki. „Vagy inkább reméltem?” – Szóval, ha azért jöttél, hogy ezt a fruskát magaddal vidd – „Fruska??? Micsoda? Otromba, faragatlan szellem! Hogy mer ilyet mondani rám?” – Akkor sajnos ki kell hogy ábrándítsalak. Velem jön a csodálatos Északi területekre, ahol Dayu- sama bizonyosan különleges fogadtatásban részesíti majd. – kaján vigyor ült ki az arcára, amitől még inkább megriadtam, hiszen… „Ilyet láttam Youkai- samaén a múltkor…” - Sajnos bármennyire is szeretnék megszabadulni tőle, nem engedhetem meg. – a hangjában mélységes nyugalom ült, amitől egy kicsit én is jobban éreztem magam. A látásom is kezdett teljesen visszatérni, a légzésem pedig ismét normálisnak mondhatóvá vált. - Meg akarsz halni, kölyök? – szólt fenyegetően, én pedig elképedtem: „Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani: kölyök… még hogy ő?” - Nem, és távol állok a haláltól, biztosíthatlak. Te viszont nemsoká megízlelheted a karmaimat! Még kapsz egy esélyt, ha eltakarodsz az utunkból. - Ne nevettess, ha egy ujjal is hozzám érsz, é… - nem tudta befejezni, mert a mérgező karmok támadása elől épphogy csak el tudott ugrani… - Gyors vagy kölyök, bizonyára erős szellem az apád. – azzal egy pirosas lángcsóvát küldött felé… nemsokára eléri… - Youkai- sama! – Kiáltottam fel rémülten, hiszen az a vörös fény… de ő csak mosolygott… lehunytam a szememet, nem akartam látni… - Hogy? Ááágh… - hallottam egy férfi hangjának elhalását, majd köhögést. – Nemde? Erős démon, éppen ezért nem értem: mi szükséged erre az emberre? – tápászkodott fel a földről… az ellenségünk. Nem tudom, hogyan, de Youkai- sama kikerülte a csapását. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit fogok vele tenni. - Ha asszonyt akarsz, válassz démont, de ezt add át nekem! – Azzal egymásnak estek… pontosabban a katanaikkal egymást próbálták legyőzni. Minden ütközésükkor hatalmas csattanás hallatszott, a következő pillanatban pedig a fegyverek egymásnak feszültek. - Mi szükséged rá, hisz nem te mondtad, hogy csak egy ember? – ismét elengedték egymást, szemben álltak és mélyeket lélegeztek. - Ez a lány az északi területekről jött, tehát semmi köze hozzá egy piszkos nyugatinak. Az új vezér minden embert szolgasorba taszít. Azok a férfiak, kiknek fizikai állapotuk kiváló, azok lesznek a katonák. Akik erősek, de képtelenség harcra képezni őket, vagy túl alacsony származásúak… vagy idősek: a rizsföldeken fognak robotolni. – kegyetlenül vigyorgott. – A szép, fiatal lányok pedig vezérünk személyi rabszolgái lesznek. – Mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent… - Azt már nem! – pattantam fel - Soha! Inkább élek Nyugaton, távol az otthonomtól, mintsem hogy annak a férfinak az ágyasa legyek! – kiáltottam magamból kikelve, közben elmúlt minden félelmem… a dühtől észre sem vettem, hogy mit művelek; az életemmel játszottam. - Ahogy akarod, a katonákhoz is beoszthatunk. – még jobban mosolygott. – Vagy netalán a rizsföldekre vágysz? Akárhogy is, az Északi területek urát fogod szolgálni! – sokkal parancsolóbb lett a hangszíne. - Nem! Előbb halok meg! - Megoldható lenne, de sajnos a parancs szerint élve kellesz. - Miért pont én? – halt el a hangom. - Mert te vagy az egyetlen, aki megszökött. Mondd meg őszintén, tudtál valamit a tervünkről? Hogy átvesszük a hatalmat? - Semmi közöm a ti kis játékaitokhoz! Engem csak a saját környezetem érdekel! – „A családom… Ha ez igaz, akkor a nővéreim a palotában vannak, édesanyám és édesapám a földeken, a bátyjaim pedig az északi zászló alatt szolgálnak? És mi van Yumi- val? ” – A gyerekek… a kislányok hová kerültek? - Nagyrész a földekre a szüleikkel. – „Azt hittem, hogy ott helyben megfojtom… az összes szerettem… mind-mind valahol… szenved.” - Akkor… vidd el az üzenetemet! Amíg lélegzem… nem leszek senki alárendeltje! - Csak az a baj, hogy nem te döntöd el! - De igen. – szólt közbe a megmentőm. – És ha még egyszer átléped a határt, akkor meghalsz, erről én magam gondoskodom. – lépett elém védelmezően, így sokkal erősebbnek éreztem magamat. - Mit beszélsz? - Ha hozzá mersz érni, akkor véged van. - Csak nem megfenyegettél? – szűkítette össze a szemeit. - De. Pontosan, és ez nem üres ígéret. Tartsd magad távol tőle. - Hé, Gaho! Gyere már! Mi van, nem bírsz el egyedül a lánnyal? – kiáltott valaki a távolból. Gaho hátranézett, majd rám… de én álltam a tekintetét, nem hunyászkodtam meg előtte. - Még találkozunk, Saeko! És veled is… - azzal felugrott és az egyik fa lombjában eltűnt. Diadalmasan néztem társamra (végülis az, nem?) aki kicsit fáradnak tűnt, ettől elmosolyodtam. - Köszönöm neked. – ekkor hirtelen eszembe jutott, amit az a Gaho mondott. – Szerinted igaz? - Hallottam már erről a Dayu- ról, éppen ezért azt kell mondanom, hogy valószínűleg igazat mondott. – látta, hogy a szememben könnyek gyűlnek… nem is csoda, számomra a családomon kívül nem létezett más. – És mi lesz? Tényleg eljössz Nyugatra? – meglepődtem… „Elmehetek”. - Nem tudom… nem hagyhatom cserben őket. - Egyedül kevés vagy egy egész hadsereg ellen! - Akkor gyere velem! Igen, te erős vagy! Le tudod győzni őket. – elfordult tőlem és elindult, de most én ragadtam meg a karját és mélyen a szemeibe néztem. – Kérlek… csak rád számíthatok. – És mennyire igaz volt… ő volt az egyetlen lény, akiben… megbíztam, vagy talán csak nem volt más választásom? Igen, talán csak bízni akartam benne. - Nézd, nekem vissza kell mennem Nyugatra. - Értem. – engedtem el. Ekkor álmaim és reményeim tükre apró szilánkokra tört szét és hullott le a porba. - De utána visszafoglaljuk Északot. – folytatta. Nem hittem a fülemnek: Tényleg ezt mondta? - Arigatou! Arigatou! Domo Arigatou Youkai- sama! – ugrottam a nyakába. Fogalmam sincs, hogy miért tettem… de annyira hálás voltam neki! Szorosan átöleltem, ő pedig a hátamra tette a kezét. A hűvös szél átjárta az egész környéket, a Nap pedig erősen ragyogott a táj felett. Annyi kétely és félelem gyűlt bennem össze, de nem számított… a közelemben volt az, akire az életemet is rábíztam volna.