5. fejezet: Találka Dayuval

Egy fák keretezte kis tisztás, felette a fekete égbolt csillagokkal díszítve, távol mindenkitől… ez a kép tárult elém, mikor ismét kinyitottam a szemeimet. Nem aludtam… ahhoz túlságosan feldúlt voltam, még mindig nem akartam elhinni Gaho szavait. Még hogy az én családom? Nem… lehetetlen. De tudtam: ha valaha találkozom azzal a Dayu- val, akkor saját kezemmel fogom megfojtani! Sosem éreztem akkora gyűlöletet… igazából ezalatt a két nap alatt olyan dolgokat tapasztaltam, amiről nem is tudtam, hogy léteznek… kimerültség, – mármint nem úgy értem, hogy sosem fáradtam el… de ennyire! Még sosem szaladtam az életemért – fájdalom, ami végigfutott a testemen minden egyes mozdulatnál; félelem, ami abban a pillanatban is elhatalmasodott rajtam, aztán ez a mérhetetlen utálat… és még valami… egy furcsa dolog, amit kizárólag akkor tapasztaltam, mikor Youkai- sama hozzám szólt. De most nem volt a közelben, elment… hirtelen felpattant és elrohant, nem mondott semmit. Fogalmam sincs, hogy milyen rég, talán csak egy órája történhetett, nekem mégis minden egyes másodperc, amit egyedül töltöttem egy örökkévalóságnak tűnt, ám amennyire csak tudtam, megpróbáltam rendszerezni a gondolataimat, amik annyira kuszák voltak, hogy egyszerűen nem tudtam kiigazodni rajtuk. „Rendben, egyszóval Youkai- sama kitalált egy tervet, de nem mondta meg nekem… ám hogyha beválik, akkor az összes tartomány felszabadul Dayu uralma alól. De várjunk csak… akkor… mivel ő nyugati, az egész a nyugatiaké lesz? Úgy hallottam, hogy a vezérük egy kegyetlen szellem, és a fia pedig még nála is hatalomvágyóbb… ” Nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, hiszem neszt hallottam a közeli fa mögül. Megragadtam egy követ, amit előzőleg készítettem oda. - Van ott valaki? – nem érkezett válasz, csak egy ág reccsent, majd még egy, tudtam, hogy ketten, vagy akár többen vannak, nem hallucináltam… számomra ismeretlen lények bujkáltnak valahol az árnyak rejtekében. – Ki van ott? – ismét csak a lépések neszét hallottam. Nagyon megijedtem, de erőt vettem magamon és teljes erőmmel hátralendítettem a karomat, amitől felszakadt a hasamon tátongó, gyógyulófélben lévő seb. Hatalmasan ordítottam, - külső szemlélőnek csatakiáltásnak tűnhetett- és elhajítottam a követ, ami tőlem meglepően távol landolt. Egy meglepődött hangot, majd nevetést hallottam… egy hűvös, de lelkemet melengető hangot és egy csilingelő kacajt… - Ejnye Saeko- chan, meg akarsz ölni? – lépett elő egy nő, és egy férfira támaszkodott… legalábbis ennyit tudtam kivenni a sötétségből, hisz még tüzet sem tudtam gyújtani. - Ki van ott? – kérdeztem hátrálva – ültömben egyre hátrébb csúsztam az esőtől nedves talajon-, mikor azok ketten ismét felnevettek. - Én vagyok az, Seiya- sama, nem emlékszel rám? – úgy hajolt le hozzám, mint aki épp egy ötéves kisgyerekkel beszélget. Tudom, én is mindig így tettem a húgommal, ám nekem akkor sem esett jól. Igaz, hogy sokkal idősebb és nemesebb volt, mint én, de akkor is! Engem senkise nézzen gyermeknek! Talán nem is ez bántott… Yumi… - Saeko, megint felszakadt a sebed. – amikor meghallottam a hangját, szívem hatalmasat dobbant. Akaratlan is felnéztem és elmosolyodtam, bár nem láttam, hol van… - Tudom, Youkai- sama. - Youkai- sama? – nevetett fel Seiya. – Még mindig nem tudja a nevedet? – abban reménykedtem, hogy elmondja, mégis az a felsőbbrendűség, ami abból a nőből sugárzott igencsak zavart. Ki nem állhattam! Hogy képzelte, hogy beleszólhat az életünkbe! Csak úgy megérkezett és… „Lehet, hogy tényleg féltékeny vagyok?” - Seiya, menned kell. – szólt ellentmondást nem tűrő hangon megmentőm, aki mint mindig, most is remekül időzített. A nő csak bólintott, majd kilépett a látókörömből, egyenesen oda, ahol – ha jól mértem be hangjának forrását – Youkai- sama tartózkodott. Egy ideig ott időztek, suttogva beszéltek, nem akarták, hogy bármit meghalljak. Végül távozott, erre a faágak reccsenéséből jöttem rá. Sokáig csak csendben figyeltem, majd megszólaltam. - Youkai- sama, elmondanád, hogy mi a terved? – ekkor ő leült mellém és ugyanannak a vastag fának a törzsének dőlt, mint én. - Majd idővel meglátod, hidd el, hogy az a legjobb, ha nem tudsz még semmit. – újabb csend következett. - És mondd csak, akkor most elmegyünk Nyugatra? - Igen, holnap indulunk. Saeko, valamit tudnod kell. Ahogy átlépjük a határt, nem fogok hozzád beszélni. Ahogy Seiyának is, mindenkinek azt kell hinnie, hogy a szolgálóm vagy. Én pedig mindenáron fenn fogom tartani ezt a látszatot. Csak akkor beszélj, ha kérdeznek, mindig hajolj meg és légy udvarias. Valószínűleg mindenki gyűlölködve fog rád nézni, mert ember vagy, vagy pedig úgy, ahogy Gaho, mert szépnek látnak. - Miért, ő hogy nézett rám? - Nem vetted észre? – csendbe burkolóztunk, hisz tudtam, miről beszél… - Csupán három napot maradunk, addig talán sikerül meggyőznöm a Nyugati Tartományok Urát. - Úgy hallottam, hogy nagyon kegyetlen… tudom, hogy te is nyugati vagy, de biztos, hogy tőle kellene segítséget kérnünk? - Kegyetlen? – lepődött meg. – Ezt meg ki mondta neked? És honnan tudod, hogy nyugati vagyok? - Egyszer édesapámhoz vendégek jöttek, és hallottam, ahogy éppen erről beszélgettek. Gaho mondta, hogy te nyugati vagy… Tényleg nem tarom jó ötletnek! És a fia… - Mi van a fiával? – kérdezte egykedvűen. - Ő még rosszabb! Állítólag halomra gyilkolja az embereket, és nem kímél senkit! - Ha ez igaz, akkor bizonyára meg sem érdemli, hogy Seiya a felesége legyen. - De igen! Seiya csak valami undorító szellemé lehet, nem illik hozzád… - ekkor elmerengtem egy pillanatra: „Ha Seiya lesz az ő… jegyese, akkor ő…” – Te… te vagy… - Inu Taisho, a Nyugati Terültek várományosa, a szívtelen démon szolgálatodra. – még mindig ott ült mellettem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna! Nemsoká felkelt, hogy tüzet gyújtson, eközben annyi kétely ébredt bennem… a lángok nemsoká vidáman lobogtak, ő pedig visszaült mellém. Sokáig csak bámultam, hogyan száll fel a füst az ég felé, majd megszólaltam. - Tudod, szerintem tévedtek. Te nem vagy vérszomjas, ahhoz túlságosan kedves vagy hozzám. És… - felé néztem, egyenesen azokba a gyönyörű szemekbe, amikben a tűz fénye csillogott. Elmosolyodtam, majd hátradőltem, neki a fának, ő is így tett. Nem fejeztem be az előző mondatot… nem lett volna értelme, úgyis megértette, mit szeretnék mondani. Továbbra is a lángokat figyeltem, de a gondolataim egészen máshol jártak. Mikor megmozdult, felé fordultam… nem tudtam elszakadni a tekintetétől… olyat tettem, amin nem csak én, de ő is meglepődött. Lehunytam a szemeimet és éreztem, ahogy az ajkam az ő ajkához tapad, nem akartam elfordulni tőle… akkor nem! Nemsoká átkarolta a derekamat, és magához húzott, én pedig a nyakát… az idő lelassult, a világ pedig teljesen megállt körülöttem, kizártam mindent a fejemből… csak az ő arca lebegett a szemeim előtt. Akkor elengedett, majd komolyan rám nézett. - Nyisd szét a kimonódat. – mondta hirtelen. Fogalmam sem volt, hogy mire gondolhat, majd mikor egy nagyon sóhajtott, rájöttem: át akarja kötözni a sebemet. Engedelmesen bólintottam, majd úgy tettem, ahogy kérte. Máig nem tudom, hogy honnan szerzett szövetet… elég durva anyagból volt szőve, de mégis… tőle kaptam, akkor meg mit számított? Mikor leszedte a régi, immáron az alvadt véremtől barnás ruhaanyagot így szólt. - Nemsoká visszajövök, hozok egy kis vizet. – azzal eltűnt a messzeségben. Talán tíz perc telhetett el, míg megérkezett, addig nem húztam össze kimonómat. Leült mellém, majd közel hajolt és a fülembe súgta: - Gaho itt van. Egy egész sereg visszataszító északi társaságában. Nemsokára indul a terv… - annyira felerősítette a hangját, hogy ijedtemben hátraestem. – Nem érdekelnek a kifogásaid, hogy miért nem akarsz Nyugatra jönni! Öltözz már fel! - Micsoda? De én… - lenéztem, majd sebesen összehúztam a ruhát úgy, ahogy voltam: ezzel a sebemet igen könnyen elfertőzhettem volna… - Szegény Saeko, ne aggódj, nem kell Nyugatra menned. – lépett elő az a számomra annyira ellenszenves démon. Lassú léptekkel közeledett, a társa pedig két, kicsit furcsa démon volt. - Macskák… - suttogta gyűlölködve társam, majd felpattant a helyéről. Én pedig hátrébb húzódtam. - Csak nem… Gaho, ez tényleg Inu Taisho? – hitetlenkedett az egyik. - Semmi kétség felőle. Vagy talán tagadod? – Kérdezte tőle, ám ő csak egy amolyan nevetésszerű hangot adott ki és a jobb kezével kihúzta a hátán lévő hüvelyből az egyik kardot (ugyanis kettő lógott ott) és maga elé tartotta. - Ó, ismerem ezt a kardot. Apád kovácsoltatta, nem? - Most beszélgetni akarsz, vagy megszerezni a lányt? - Igazad van. Akkor győzzön a jobbik! – azzal Gaho egy kíméletlen erejű támadást küldött felé, amivel csak az volt a baj, hogy felém is tartott, hisz mögötte voltam. Láttam, ahogy az a vakítóan kék energiahullám hatalmas robajjal közeledik felém, erre minden elhalkult… csak a szívem dobogását hallottam, majd Youkai- samát láttam, ahogy felemel… beszél hozzám… csak beszélt, de nem értettem… - Saeko, ébredj… jól vagy? Saeko? – szólongatott… a következő másodpercben feleszméltem és megráztam a fejem, hogy kicsit észhez térjek. - Jól vagyok… köszönöm. - Maradj itt, rendben? – a következő pillanatban egyedül találtam magamat a sötét erdőben, távolról pedig egy csata zaját hallottam, majd lépteket a hátam mögött… egy tompa ütést éreztem a fejemen… nemsoká ismét csak a sötétség maradt… a legkisebb fény nélkül, minden némaságba burkolózott. * Kíméletlenül hasogatott a fejem, mikor végre, hosszas vívódás után kinyitottam a szememet. Egy nagy ágyon feküdtem, a Nap hajnali sugarai vészjóslóan ragyogták be az eget. Felültem és csodálkozva vettem észre, hogy újrakötözték a sebemet. Puha, valószínűleg selyem került fel a régi helyére, de mégis… hiányoltam azt, amit tőle kaptam hisz biztos voltam benne, hogy ez valaki mástól származik. Nemsokára kinyílt az ajtó és belépett rajta egy magas, páncélt viselő férfi. Hosszú, barna haja volt, és különleges, zöldes… talán ezüstös szeme, nagyon meglepett, majdnem olyan szép volt, mint Youkai- samáé. Az arcán nem vettem észre semmiféle méregcsíkot, mégis szinte biztos voltam benne, hogy szellem. - Elnézést… megmondaná, hogy hol vagyok? - Az északi palotában. – nagyon meglepődtem, de a férfinak igazán kedves, barátságos hangja volt. Kétségbeesetten néztem körül a szobában. A sarokban egy óriási szekrény – még sosem láttam akkorát, igaz, hogy sosem voltam még kastélyban –volt, a másik sarokban egy kis asztalka, rajta tükörrel és egy vázányi friss virággal. – A nevem Dayu. – ránéztem és összeszűkítettem a szemeimet, már a nevétől is a féktelen vágy ébredt bennem… vágy arra, hogy az ujjaimat a nyaka köré szoríthassam. Valószínűleg észrevette, hogyha nem tesz valamit, nemsokára nekiesem. Ettől feleszméltem, és eszembe jutott valami… vagy inkább valaki. - Hol van? - Ki? Csak nem Inu Taisho? - Ki más? – csattantam fel. – Hol van? - Elviszlek hozzá, ha akarod. Azzal kezet nyújtott felém, erre én elmosolyodtam. Előrenyújtottam a karomat, majd a támaszkodva felkeltem és elhaladtam mellette, ő pedig nemsoká elém került, így követtem őt. Nem bíztam meg benne, de reméltem, hogy valóban elvezet ahhoz a szellemhez, akivel találkozni akartam… befordultunk az egyik a folyósón, ő pedig egy hatalmas terembe invitált. Belépve megpillantottam Youkai- samát, ahogy olyan egyenesen áll a szoba közepén, akár egy fa. Körülötte rengeteg macskaszellem volt és valószínűleg ki akarták hozni a sodrából. Most már tudtam: ő inkább ez hegy, amit a szél le akar rombolni. Gyermekkoromban mindig ez jutott eszembe… Ekkor rám nézett, én pedig mosolyogva futottam oda hozzá, majd átöleltem. - Saeko… - suttogta halkan, de nem nézett rám. Dayu leült egy székre, erre minden nekoyoukai hajlongva a földre ült. Én pedig értetlenkedve néztem, immáron elengedve társamat. - Most pedig beszélj, onna! Honnan tudtál arról, hogy le fogjuk rohanni az északi területeket? – nem válaszoltam, hisz fogalmam sem volt. Nem tudtam, hisz nem azért szöktem meg… – Ostoba kém vagy! – azzal felállt és felpofozott, úgy, hogy a földre estem tőle. Youkai- sama megmozdult, ez nekem többet jelentett mindennél! Tudtam, hogy törődik velem… erre viszont Dayu is rájött, nem hagyhattam, hogy szóhoz jusson… legalábbis így éreztem. Az arcom égett kezének nyomán. - Ha bármit tudnék… - nyögtem – akkor sem mondanám el neked, aki miatt szenved az egész családom! - Igaz is – húzta gonosz vigyorra a száját – Inu Taisho, te elmehetsz. Gaho, hozd be a lányt! – Youkai- sama egy erőtlen mosolyt küldött felém, majd távozott. Nem féltem, volt valami bíztató abban, ahogy mosolygott… nem tudom megmagyarázni, de biztos voltam benne, hogy nem hagy egyedül. Pár pillanat múlva egy sovány, kisírt szemű kislány tekintett rám, majd rohant felém. - Yumi… suttogtam, miközben leguggoltam, és átkaroltam, a könnyeim potyogtak. Ahogy odaért, majdnem fellökött, de ez volt a legkisebb problémám abban a helyzetben – Yumi, Yumi- chan! - Saeko- chan… - annyira jó volt újra hallani tőle! Annyira hiányzott a húgom… ezt a pillanatot is az ellenségem szakította félbe. - Most beszélj Saeko- chan, vagy végzek veletek.