7. fejezet: A döntés

 Csak remélni tudtam, hogy nincs senki a közelben, mert mégsem lehettem magamban annyira biztos, hiszen nem tudtam érzékelni a démonok auráját. Végül úgy döntöttem, hogy a kimonómban fogok fürdeni… „De úgyis át kell öltöznöm…” Egy sóhaj kíséretében ledobtam magamról a ruhát és elmerültem a hűs vízben. Nemsoká megszoktam a hőmérsékletét, és egyre jobban felélénkültem. Kiúsztam az üvegcséhez, amit Chiyeko hozott. Kinyitottam a tetejét és beleszagoltam. Azt hiszem, hogy barackvirág esszencia lehetett, bár nem tudtam pontosan meghatározni. Mikor beledörzsöltem a bőrömbe ismét otthon éreztem magam… pár nap alatt teljesen elszoktam ezektől –még a kastélynál rosszabb- körülményektől is. Milyen furcsa, hogy az ember nem csak a jobb helyzetet, de a rosszat is hamar megtanulja élvezni vagy elfogadni. Vagy fél órája fürödhettem, mikor kopogást hallottam. - Igen? – ekkor a jól ismert szolgáló, Chiyeko lépett be egy rizspapírba kötött csomaggal a kezében. Illendően meghajolt, és viszonoztam a gesztusát. - Saeko-san, Dayu-sama kéri, hogy ezt vegye fel. – azzal kiviharzott és elhúzta az ajtót. Kíváncsian vártam, hogy vajon milyen lehet az ajándék. Még egyszer lemerültem, hogy a hajamat is rendesen megmoshassam. Furcsának találtam, hogy a seb, ami tegnap még folyamatosan vérzett a mai nap reggelére szinte teljesen begyógyult. Ezt annak tudtam be, hogy a szellemeknek valamilyen különleges gyógynövényük van, amit az emberek nem ismernek. Kimásztam a kis tóból és egy puha, hófehér törölköző után nyúltam, amit előre idekészítettek. Megtörölköztem, majd a derekam köré csavartam, egy másikkal pedig a hajamat törölgettem. Izgatottan nyúltam a kis zsinór után, ami összetartotta a papírt. Könnyedén bontottam ki, majd mikor megláttam a tartalmát, teljesen elakadt a lélegzetem; egy gyönyörű, sötétkék kimonó volt benne, rajta a Holddal, az alját pedig kis csillagok díszítették, mindegyik ezüst szállal volt belehímezve. Finoman kiemeltem a helyéről, nem akartam elhinni, hogy ezt a csodálatos ruhát a kezemben tarthatom. Nem elég, hogy művészi munka volt, de a legtisztább selyem szolgált alapjául, páratlan volt… sosem szerettem a fényűzést, de ez… óvatosan összehajtottam, és visszatettem a helyére, majd megnéztem a hozzátartozó obit is. Ez is selyemből készült, de világoskék volt felül, alul pedig sötétkék, a legtetején, a világos és a sötét találkozása között egy Nap motívum volt, szintén ezüstből. Akaratlanul is egy félmosoly jelent meg az arcomon. „Mikor egyensúlyban vannak…” Felvettem az alsóruhámat, majd szép sorban Dayu ajándékait is, amikben úgy éreztem magam, mint egy úrnő. Ismét kopogás hallatszott, én pedig mondtam, hogy be lehet jönni. Az ajtó kinyílt és belépett rajta az, aki az előbb még olyan kegyetlenül bánt velem. Én úgy meglepődtem ezen, hogy azonnal meghajoltam… igazából azt hittem, hogy Chiyeko jön… ismét tévedtem. Vártam, hogy megszólaljon, de csak állt egyhelyben, én pedig nem mertem ránézni. - Saeko. - Igen? - Kérlek, ne légy ennyire gyenge. Azt hittem, hogy nem fogsz ennyire könnyen meghatódni. – felpillantottam és kiegyenesedtem. - Nem hatódtam meg… de köszönöm az ajándékot. – egy félmosoly jelent meg az arcán, majd megfordult, hogy elmenjen. - Miután a hajadat is elkészítették, látni szeretnélek. – azzal elindult kifelé. - Dayu-sama… miért beszélt nekem az éjszaka és a nappal egyensúlyáról? – egy kicsit megtorpant, majd távozott. Egy fiatal nő lépett be utána, azt hiszem olyan tizenhét év körüli lehetett. Biccentett egyet felém, majd intett, hogy üljek le. Elővett egy fésűt és megpróbálta elviselhető állapotba hozni a hajamat, igen kevés sikerrel. - Furcsa hajad van te lány. – ez volt az első mondat, amit hozzám intézett. Elmosolyodtam és bólintottam. – Ne mozgasd a fejed! Most kezdhetem előröl. - Bocsánat. - Ne sajnálkozz. Abból látom, hogy megbántad, ha nem teszel többé ilyet. – ez a mondat megmaradt bennem az életem utolsó napjáig. Nem a szavak tesznek igazzá, hanem a tettek. Szerintem nem is tudta, hogy mekkora hatással van volt rám. - A nevem Saeko. - Saeko-san, örülök, hogy megismerhetlek. - Téged hogy hívnak? – nem válaszolt. Nem beszéltünk többet, legközelebb csak azt hallottam tőle, hogy: - Kész van. Fordulj felém! – engedelmeskedtem neki, és láttam, ahogy arcának kemény vonásai meglágyulnak, a szemében vidám fény csillan. – Csodálatos. Pont ilyennek képzeltem, de hiányzik valami… - miközben tűnődött alsó ajkát harapdálta. Én ezt rendkívül mókásnak találtam, de nem akartam elnevetni magam. Végül ismét vigyorogni kezdett és elővett egy hajdíszt, ami valószínűleg nem volt valami drága, hiszen egyszerű fából készült, rajta egy kis virágot ábrázoló dísz volt vörösre festve. Lehajtottam a fejem, ő pedig a kontyom mellé tűzte. Közben az ajkamra kent egy kis tégelyből egy rózsaszínes krémet. Ekkor felpattant, meghajolt és kiment, én továbbra is térdeltem. Vettem egy mély lélegzetet és felkeltem, majd a régi kimonómhoz léptem és ellenőrizem, hogy még mindig ott van-e az üvegcse, amit kaptam. Megnyugodtam, mikor éreztem, hogy a nyakláncom mellett van, amit még mindig abban a dobozban tartottam… „Yuuichi- sama” egy könnycsepp gördült le az arcomon, hiszen azt a nyakéket az édesapámtól kaptam. Lassan ismét a nyakamra tettem, megigazítottam és a kis kőre tettem a kezemet. Megszorítottam és reméltem, hogy erőt kapok tőle… és igazam lett. A családom adott erőt ahhoz, hogy a küldetést, amit rám bíztam sikerrel véghez vigyem. Nyeltem egy nagyot és elindultam, hogy megkeressem minden bajom okozóját, Dayut. * Mire Inu Taisho megérkezett a sereghez, ami a határtól nem messze állomásozott a Nap már égetően tűzött. Épp egy lilás hajú démon oktatta a katonákat, hogy hogyan kerüljenek ki győztesen a különböző helyzetekből, akkor éppen arról volt szó, mi lenne, ha a háta mögé kerülnének… de a meleg miatt nem igazán tudtak figyelni. - Nehéz helyzet, de nincs veszve semmi. Jöjjön ide valaki és próbáljon megtámadni. – egy kis mozgolódás támadt, de senki sem mert kiállni a nagy vezér, Eisaku ellen… híres volt Nyugaton, hírhedt minden más tartományban. Megtörölte a homlokát.– Gyáva népség. – mormogta az orra alatt. - Én szívesen kiállnék ellened. – lépett a sereg és a férfi közé, aki egy kicsit elmosolyodott és meghajolt előtte. - Ahogy óhajtod, uram. – Inu Taisho-t nagyon sokat kedvelték. Erőskezű vezetőnek bizonyult, hisz már volt egy kis befolyása apja területein. A szolgáival és szolgálóival sosem éreztette, hogy alsóbbrendűek nála, amiért nagyon hálásak voltak neki… igazából néha észre sem lehetett venni, hogy egy szép napon ő fogja vezetni az egész tartományt. „Youkai-sama” támadáshoz készülődött, levette a páncélját és a felső ruháját. Nemsoká fiatal lányok gyűltek köréjük, néhány a körmét rágta, mások izgatottan súgtak össze és nevetgéltek. Mikor rájuk nézett elpirultak és tovább suttogtak. Inu Taisho még egy futó pillantást vetett hódolóira majd intett az egyik embernek – ugyanis nem csak szellemeket képeztek ki – hogy dobjon neki oda egy botot. - Ugyan már Inu Taisho, csak nem gondolod, hogy kiállhatsz ellenem egy ággal? – azzal felé dobott egy kardot, aminek pengéje megcsillant a fényben. - Készen állsz? – azzal nekirontott „ellenségének”, akit közben a többiek körülvettek, ő pedig könnyedén hárította a támadásaikat. Ekkor Youkai-sama hátulról hatalmasat csapott Eisakura, aki hirtelen egy hatalmasat rúgott hátra, miközben katanájával a többiek támadását hárította. Inu Taisho épphogy ki tudta kerülni a csapást, de az álla így is felsérült. Ellenfele hozzá fordult és bocsánatkérően meghajolt, ő pedig a sebéhez nyúlt, amiből szivárogni kezdett a vére. Halk morajlás futott végig a nézők között, ő pedig a levegőbe ugrott, majd lecsapott, de természetesen nem találta el azt a férfit, aki őt küzdeni tanította. Amíg harcoltak, egy halványzöld kimonóba öltözött nő lépett elő az egyik barlangból és karba tett kézzel figyelte az eseményeket. Mikor Youkai-sama túl nagy lendülettel támadott és a földre esett ő felkacagott. Mikor a földön fekvő személy észrevette elmosolyodott és talpon termett. Meghajolt mestere felé, aki biccentett, hogy nyugodtan távozhat. Bár ő maradt alul, nem érezte vesztesnek magát. Másokkal ellentétben tudta, hogy vannak korlátai… felvette a felsőjét, miközben a lány felé haladt. - Seiya, te meg mit keresel itt? – szólt, miközben elindult a barlang felé, útközben felemelte a páncélját, a kardot pedig a földre dobta. - Hiányoztál. - Mikor beléptek három lénnyel találták szemben magukat. Az egyiknek sötétbarna haja és sötétkék szeme volt, fekete kimonót viselt, obijába két kardot tűzött… ez a férfi volt Akio, aki a keleti területekről szökött Nyugatra szülei haragja elől, hisz olyan hibát vétett, amiért akkoriban egy démon halállal lakolt… és az ok éppen a fülébe súgott valamit, mikor beléptek. Igen, ő volt Hitomo, aki igazán híres volt nemcsak a szépségéről, de az eszéről is. Számtalan támadás előkészítésében segédkezett, akkor is valamin nagyon gondolkozhatott, hiszen tűnődve pillantott a tervekre, amik egy laposabb kövön pihentek. A másik lény jóval érdekesebbnek bizonyult. Ő volt Akira, Inu Taisho apjának hű társa a kezdetektől fogva. Hatalmas tisztelet övezte, sokan azt mondták, hogy inkább neki kellene Nyugatot vezetnie, erről persze az igazi vezető mit sem tudott… egyedül Inu Taisho volt az, aki nem bízott meg benne… érezte, hogy egyszer még komoly árat fognak fizetni a jelenlétéért. Üdvözölték egymást, majd a megbeszélés kezdetét vette. Hitomo beszélt először, ami igencsak meglepő volt, tekintve női mivoltát. - Rendben. A terv adott. Ez a Saeko nevű lány beadja neki a mérget, mi pedig támadunk. Egyszerű, mégis remek. - Csak sajnálom szegény lányt… ígyis úgyis meghal. Végül is nem nagy kár érte, hisz csak egy ember. – mondta komoran Akio. - Hogy érted? – kapta fel a fejét Seiya. Értetlenül jegyesére nézett, aki meredten nézett maga elé, az egyik térdét felhúzta, arra tette a karját. - Ha elbukik, akkor Nyugat bukik, és ha Dayu nem végez vele, akkor a támadás során életét veszti. – válaszolta. - De ha nyerünk, akkor… - Akkor Inu Taisho fog végezni vele. – szólt csendesen halandó nő. – Mivel tiszteletlen volt vele, ezért meg kell halnia. - Értem… - suttogta csendben Seiya. – Kérlek… bocsáss meg neki, hisz azzal, hogy az életét kockáztatja elégtételt tesz! – kérlelte szerelmét… de ő nem válaszolt. Tudta, hogyha életben hagyja, akkor sosem lesz képes elszakadni tőle… Eközben Saeko mit sem sejtve kopogott be Dayu szobájába.