8. fejezet: A tervek megváltoznak

Dayu a szobájából beszélgetés hangjait hallottam, jobbnak láttam nem bemenni, így elindultam, hogy megkeressem a szolgálót. Mikor épp visszafordultam lépett kis a szobából Chiyeko. Gyűlölködő pillantást vetett rám, majd eltűnt a kanyarban. Dayu ekkor vett észre, és eddig dühös arcán egy félmosoly jelent meg. - Saeko-chan, lépj be! – engedett maga elé, én pedig ugyanott találtam magam, mint ahol pár órája felébredtem. Azóta vázában ismételten más virág volt, a Nap sugarai pedig megvilágították a kis szekrényt. – Nézz a tükörbe. – szólt, miközben becsukta az ajtót. Odasétáltam a kisasztalhoz és nem ismertem magamra… az egykori egyszerű lányból egy úrinő vált… legalábbis bárki azt hihette, aki látott. Bizonyos mértékig tetszett a látvány, mégis életemben először azt éreztem, hogy nem az néz rám vissza, aki vagyok… Közben észre sem vettem, hogy Dayu milyen különösen viselkedik… miközben én ott álltam, ő az ágyat igazgatta, a takarókat felhajtotta, mintha aludni készült volna. Mikor ezzel végzett, felém fordult… a szemeiben… azokban a megmagyarázhatatlanul zöld szemekben hirtelen ismerős fény csillant… amit mind Gaho, mind Youkai-sama tekintetében megfigyelhettem. Tudtam, mit jelent… Végignézett rajtam, én pedig ijedtemben a kijárat felé hátráltam és megpróbáltam elmenni, de ő gyorsabb volt nálam és még csak résnyire nyitottam az ajtót, de ő már vissza is csukta. - Engedj ki! – mondtam, miközben kétségbeesetten próbáltam ismét elhúzni de ő a fél kezével támasztotta, közben engem nézett és úgy láttam, hogy igazán jól szórakozott. – Segítség! Valaki… - kiáltottam, de ő a másik kezét a számra tette. - Csitt… - Nem tudtam megmozdulni, teljesen ledermedtem a félelemtől. Amikor tudtam, hogy Youkai-sama a közelben van, nem volt ennyire ijesztő… de északon, egyedül egy bezárt szobában… Dayu keze eközben az államra csúszott és felemelte a fejem. Az arca egyre közeledett az enyémhez, ettől a szememből kicsordult a könny… nagyon féltem attól, ami rám várt… de nem tehettem semmit. Mikor ezt látta, a hüvelykujjával letörölte a cseppet, majd az arca annyira közel ért, hogy tudtam… nem kerülhetem el… Egy pillanatig tartott, amíg az ajka az enyémhez tapadt, utána egy kicsit elhajolt és a szemembe nézett… - Ne félj… mit hittél, miért hozattalak ide? - Hogy megölj. – nyögtem ki. - Ez volt az első terv, amíg meg nem láttalak. Amíg azt teszed, amit mondok, addig megkíméled az életed. – Ekkor elfordultam tőle és kikerültem… Mit számított a saját életem? Inkább szenvedtem volna az éhségtől, de soha sem lette volna az övé! De minden megváltozott, mikor elhangzott a végzetes mondat. – És a húgodét. – rettegve fordultam felé, ő pedig egy ravasz vigyorral az arcán közeledett felém… nem tehettem semmit… megint megcsókolt, de sokkal hevesebben, mint az előbb. Az egész testem remegett, ő pedig egyre szorosabban ölelt magához, annyira, hogy már nem tudtam távolságot tartani kettőnk között. Mikor kicsit enyhült a szorítás, ismét eltoltam magamtól. – Rendben van, ha te így, akkor én is így… - azzal elindult, de én a karja után kaptam. - Ne… - közelebb léptem hozzá és becsuktam a szemem. Éreztem a tekintetét és a diadalmasságot, ami belőle sugárzott. Átkarolta a derekam, majd szép lassan lehúzta a vállamról a kimonómat, ezután a nyakamon éreztem forró leheletét… Miért kellett ezt eltűrnöm? Nem csak saját magamért, de a húgomért is felelősséggel tartoztam, mégis megpróbáltam valahogy kiszabadulni a karjai közül. „Alávaló, hogy így kihasználja a helyzetét… Youkai-sama…” Arra vágytam, hogy hirtelen megjelenjen és kimentsen… de nem így történt… a másodpercek csigalassúsággal haladtak, mi pedig egyre közelebb kerültünk a futonhoz… * A Nap tüze elől a katonák mind a közeli barlangokba menekültek, közben próbáltak csendben pihenni, legalább egy kicsit kifújni magukat az aznapi kiképzés után. Nem hiába volt Eisaku az egyik legrettegettebb tábornokuk, mindenki tudta, hogy vagy rendesen megteszi, amit kell, vagy sosem lehet belőle a Nyugat harcosa. Az említett férfi egy külön sziklaüregben ült és köveket rakosgatott ide-oda, közben erősen gondolkozott… az ő múltját rengeteg kérdés övezte. Egyáltalán hogy lehet, hogy ő lett az egyik leghíresebb személy, és a Nyugati Tartományok örökösének mestere, holott csupán pár évvel tűnik idősebbnél nála, épphogy tizenkilenc évesnek… de akkor mégis? Hogyan lehetséges ez, hogy egy szegény családból származó szellem ennyire vigye? Már épp befejezte volna a tervezgetést, mikor a szemében különös, diadalmas fénycsillant és arrébb tette az egyik kisebb kavicsot, majd elégedetten hátradőlt. Lehunyta a szemét, ekkor egy emberi aurát érzett meg a közelben… felült és megnyugvással vette észre, hogy nem csupán egy egyszerű lány érkezett meg hozzá. Az félénken lépett be, majd mélyen meghajolt. - Eisaku-san! Sajnálom, hogy most zavarom, de… - Semmi baj Chiyeko, ülj le nyugodtan. – mondta teljes higgadtsággal. Régóta, kisgyermekkora óta ismerte a szolgálót, bár akkor még egy nemesi család gyermekeként egy hatalmas házban lakott. Mosolyogva nézett végig a lányon, aki pirulva elfordult. - Talán valami szokatlant lát rajtam? – vigyorogva hátradőlt, hogy a sziklafal hűsítse a hátát. - Dehogy… minden a régi, nemde? – a jövevény lehajtotta a fejét, erre a férfi kicsit komolyabban nézett rá. – Dayu… még mindig szereted, nem? – egy egyszerű pillantása elég volt, hogy tudja: az ő érzelmei mit sem változtak… de az övéi sem. - Eisaku-san, tudom, hogy egyáltalán nem illene szívességet kérnem, főleg nem olyat, amit most fogok. – különleges lány volt ez a Chiyeko. Az arca meglepően szabályos volt, szinte teljesen tökéletes. A szemei kéken csillogtak, ami abban a korban nagyon ritkának számított… talán ez volt az, amiért Eisaku szerette… - Természetesen nem leszek hálátlan… amint visszakaptam a vagyonomat, azonnal… - a másik megragadta a kezét és közel húzta magához, majd átkarolta… nem akart tőle semmit, de mégis úgy érezte, hogyha nem ölelheti át, akkor abba belepusztul. – Eisaku-san… - könnyek szöktek a szemébe. – Sajnálom, te vagy az utolsó, akit meg akarok bántani… Gomen nasai… - most ismét úgy gondolt rá, mint régi barátjára, nem mint az ellenségre, akivé az Észak lakosaként vált. Régebben mindene megvolt, amire csak vágyott… Eisaku pedig szerette. Akkor még a szellemek és az emberek békében éltek egymás mellett… az az idő annyira távolinak tűnt, pedig csak négy éve kezdődött a viszálykodás. - Chiyeko. Bármit kérhetsz. – szólalt meg végül, és a szemeiben elszántság tükröződött. - Saeko… kérlek, ne hagyd életben! Öld meg, végezz vele! Neked nem kerül semmibe, nekem viszont sokat jelentene… kérlek. – közben végigsimított az arcán, majd a kijárat felé nézett. – Most épp Dayu karjai közt találod a palota legnaposabb szobájában. Mennem kell. Megígéred nekem? – Nem várta meg a választ, gyorsan kirohant a barlangból és a palota felé vette az irányt. A tábornok egy kicsit időzött, majd talpon termett és elindult, hogy megtegye, amit a leány kért tőle. * Eközben Inu Taisho és Seiya mit sem sejtve beszélgettek. Kedvesen mosolyogtak egymásra, ahogy elvárták tőlük… Akio feszülten figyelte őket, nem akart beleszólni a beszélgetésükbe, de kifejezetten unalmasnak találta az esküvői előkészületekről szóló „rövidke” beszámolót. Hitomo zavart arccal lépett be, Seiya vidám felugrott, hogy meséljen neki a kimonóról, amit választott, de a nő rá sem hederített, úgy térdelt le Akio mellé. - Mi a baj? – Kérdezte a férfi, de nem kapott választ, ezért kérdően nézett társaira, akik szintén meglepődtek a lány hallgatásán. – Hitomo… - rápillantott szerelmére és erőt gyűjtött… tudta, hogy minden perccel egyre közelebb kerülnek a vereséghez. - Dayu… Saeko veszélyben… Eisaku… - Beszélj, onna! – kiáltotta ingerülten Youkai-sama, pedig nem haragudott rá… Seiya lesütötte a szemét és elmosolyodott. - Látod Hitomo, hogy egy halandót milyen könnyen a szívébe zárt? - Dayu olyan dolgokat művel Saekóval, amit… szóval… menj és állítsd meg! – döntött végül az egyszerűbb magyarázat mellett. Youkai-samának több se kellett, azonnal elindult.– Várj még! – kapott a karja után. Normális esetben ez hatalmas felháborodást keltett volna, de mint tudjuk, ez nem egy olyan időpont volt, ahol a formaságokra is ügyelhettek… - Eisaku… meglátogatta Chiyeko. Azt kérte tőle, hogy ölje meg. – Inu Taisho biccentett, majd eltűnt a kastély felé vezető úton. A démonnő gyilkos tekintettel pillantott a halandóra, aki komolyan fordult felé. – Hagynom kellett volna meghalni? – azzal kisietett, így már csak ketten maradtak. Seiya és Akio valójában sosem voltak hihetetlenül jóban, egyik a másiknak mindig a „felesleges harmadik személy” volt, aki mindig akkor érkezett, mikor épp egy fontos haditervről vagy egy menyegzőről volt szó. - Seiya-san, meg kell értened, hogy most Saeko azért fontos, mert egy bonyolult terv része, ami… - Persze, egy egyszerű kis terv mozgatórugója… csak tudod Akio-san… lehet, hogy a múlt megismétli önmagát, és egy halandó keresztülhúzza a számításaidat. – azzal ő is, akárcsak a többiek, elhagyta a hűs barlangot. A férfi hátradőlt és becsukta a szemét… * - Dayu-sama… kérem ne… - suttogtam halkan, de tudtam, hogy most a szavaimat meg sem hallja. A kezét az obimra csúsztatta, én pedig ellöktem onnan, mert olyan titkot őriztem benne, aminek napvilágra kerülése a halálomhoz vezetett volna. „A méreg… ha rájön végem.” – Szomjas vagyok… egész nap nem ittam semmit… csak egy korty vizet… kérem! – könyörögtem levegő után kapkodva, közben Dayut elöntötte a düh. - Nem, nem ihatsz! Most már elég legyen Saeko! – olyan erővel lökött el, hogy egyből a futonon landoltam, erre hatalmas vigyor ült ki az arcára. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem ellenkeznél folyton! – Ült le mellém, de nem tett semmit, csak nézett maga elé. – Saeko, nem értem, hogy minek harcolsz az elkerülhetetlennel. Egyedül vagy a palotában ellenem, sőt, egész Északon nincs senki, aki megvédene. Szóval kezd elegem lenni, mert amilyen gyenge, éppen annyira makacs vagy! - Tudod, hogy önszántamból sosem adom meg magam! – kiáltottam harciasan és felpattantam az ágyról. - Éppen ez fog egyszer megölni, Saeko! Most pedig fogd be a szádat és gyere vissza! – szólt rám fojtott indulattal a hangjában. Megrezzentem, de nem mozdultam. – Azt mondtam… - kelt fel ő -… hogy… – Elkapta a csuklómat és a szemembe nézett… olyan mélyen, de annyira kegyetlenül… - Nem… - nyeltem egy nagyot. - Urusai, onna! – Féltem tőle, de ezt még kimutatni sem mertem… még mindig az élt bennem, amit az édesapám és a legidősebb fivéremnek mondott. „Hidd el nekem, az, aki először mutatja meg a gyengeségét, az veszti el a csatát!” - Makacs, elviselhetetlen… de gyönyörű. – mosolyodott el, majd ismét magához húzott. Kezdtem elveszni azokban a leírhatatlan szemekben… De nem adtam fel… „A csatát nem veszthetem el” * Inu Taisho amilyen gyorsan csak tudott rohant a kastély felé, mit sem törődve azzal, hogy ellenséges területen van… csak egyetlen illatra figyelt, minden más homályba burkolózott. Nem is tudta, hogy ahová megérkezik, ahonnan a legerősebben érzi az illatot az már nem Dayu szobája… elhúzta az ajtót, és mikor belépett, csak egy személyt látott, aki egy kis asztalnál térdelt. Igen, ez voltam én. - Saeko… - ránéztem, majd boldogan ugrottam a nyakába. - Youkai-sama! Mit keresel itt? – láttam, hogy most egyáltalán nincs kedve elmagyarázni, fontos dolgot akar mondani. Hajolgatva hátráltam, majd megálltam öt lépésre tőle, de ő nem szólt. Csak nézett… fogalmam sincs, hogy mi játszódhatott le benne, nem tudtam… Mikor nem bírtam ezt a hallgatást, finoman megszólaltam. - Dayu elment, pár perccel ezelőtt… - Mit művelt veled? – annyira meglepődtem, hogy még a lélegzetem is elakadt… - Én… én… - közelebb lépett hozzám, majd végigsimított az arcomon. - Megkeserüli, bármit is tett veled. – Attól fogva talán már nem csak Észak és Nyugat háborúskodott, hanem két fiatal is… Az egyik megtorolhatta az őt ért sérelmeket és mindketten tudták: a győztes mindent visz.