9. fejezet: A színjáték

Csendesen álltunk egymással szemben, a Nap sugarai könnyű táncot lejtettek a csillogó asztalkán. Rengeteg érzés kavargott bennem: mind a félelem és a fájdalom, amit Dayu szobájában tapasztaltam, ugyanakkor a viszontlátás öröme egyszerre vegyült a bosszúvágyammal. Nem tudtam mit mondani… nem tudtam megszólalni. - Saeko. Nem kell itt maradnod. Sőt, nem szabad. – értetlenül pillanthattam rá, mert az amúgy igencsak elszánt arcán megjelent egy apró mosoly. Ámbár amilyen hirtelen jött, úgy is illant el. – Már így is épp elég veszélynek tettünk ki! - De én vállaltam. – kicsit elfordította a fejét. - Vajon miért nem lepődtem meg ezen a válaszon? – közelebb lépett hozzám és a kezeit az arcomra tette. Ekkor szinte minden bánatom elszállt az ablakon belopódzó szél könnyű szárnyán. - Youkai-sama… - suttogtam halkan, nemsoká újra érezhettem az ajkainak érintését. Hosszasan álltunk így ketten az ellenséges területeken… egy tiltott érzés szerelmeseiként. * Dayu arcán diadalmas vigyorral lépett ki a szobából, amiből még mindig egy lány keserves sírása hallatszott. Félig behúzta az ajtót, majd a folyosón álló Chiyeko felé vette az irány. - Vidd a Keleti szobába, ott lesz a legközelebb a táborukhoz. – a szolgáló meghajolt, majd besietett hozzám. Nemsoká megérkezett egy pár kiváló harcos, közülük csupán az egyikük volt macskaszellem. Ez utóbbi kegyetlen vigyorra húzta a száját. - Remélem kellemesen szórakoztál, Dayu. Minden terv szerint halad? - Chiyeko most ért vissza attól az ostoba szellemtől, aki annyira szereti. – elnevette magát. – Szánalmasak az emberek. - Meg a démonok is, akik az érzelmeikre hallgatnak. – az egész csapat kacagni kezdett, Dayu pedig vidáman megadta a parancsot az indulásra. Már vagy húsz perce gyalogolhattak, – a vezér végig a természet szépségeiről beszélt, amit a katonák nagy része nem értett, Gaho pedig már szörnyen unatkozott - mikor hirtelen egy várva-várt illatot hozott a szél. - Dayu-sa… - az már rég előkészítette a kardját, és támadásra készen állt, nem kellett figyelmeztetni… ebből is látszott, hogy nem csak egy egyszerű youkai volt… Egy lilás-fekete hajú férfi érkezett meg, a szemében elszántság tükröződött. - Hé, nyugati! Eltévesztetted az irányt! Eisaku, nahát. Eljöttél? – nevetett fel – Vajon mit adhatott Chiyeko neked ezért? – ravasz vigyorra húzta a száját. – Lehet, hogy olyan jól érezted magad, mint én Saekóval. - Hol van? – szólt, mintha nem is hallotta volna meg az előző mondatokat. - Ki? Chiyeko? - Nem, Saeko. Hol van? - Meguntad Chiyekot? Akkor nem szükséges életben hagynom. Amint visszatértem, végzek is vele. – mondta nyugodtan, majd elindult ellensége felé, majd kikerülte és mikor elhaladt mellette, csak ennyit hallott: - Ha hozzáérsz véged. – azzal elindult a palota felé, keresztül a többi szellemen, akik kettényíltak, nem szándékosan ugyan, de sorfalat állva neki. Mikor elment a zsoldosok értetlenkedve fordultak vezérükhöz: - Dayu-sama! Miért nem ölted meg? – sokáig nézett utána, majd így szólt: - Miért bújnak el a csillagok a felhő mögé? – látva az értetlenségüket legyintett és elindult a nyugatiak tábora felé. * Hosszasan pihentem a karjaiban, a Nap fényes sugarai közt állva. Ám rettegve figyeltem fel minden kis neszre, ami körülöttem keletkezett. Akár egy faág reccsenésére, akár a madarak szárnycsapkodására: tudtam, hogyha itt találják, végeznek vele. - Saeko, ne félj. – felkaptam a fejem, és a szemeibe néztem, majd elfordultam. - Nem félek. – válaszoltam, miközben kihúztam magam. Erre csak egy „Igen, persze…” tekintet volt a felelet, amit már igen jól ismertem. – Hidd már el! - Rendben. Akkor nem baj, ha itt maradok holnap hajnalig, ugye? – kérdezte csendesen, majd leült az asztalhoz. Annyira meglepődtem, hogy valószínűleg még a szám is tátva maradhatott. „Éjszakára? Dayu bármelyik pillanatban megérkezhet!” Letérdeltem mellé, majd megpróbáltam valami elfogadható kifogást találni, miért nem engedem, hogy velem maradjon. - És mi lesz a sereggel? – felkelt a helyéről majd engem is felrántott. - Várhatnak rám egy napot, nem? – a végigsimított az ismét kócos hajamon, majd egyetlen laza mozdulattal kihúzta belőle a hajtűt, nemsoká a hajam ismét a vállamra omlott, mint régen. – Már csak a kimonódat kellene lecserélni. – mondta arcán hatalmas vigyorral. * Seiya mérgesen vonult ki a barlangból, majd a közeli erdő felé vette az irányt. A szél belekapott hosszú, ezüstös hajába, aranysárga szeme megcsillant a lombkoronákon átszűrődő napsugarak csillogó fényében. „Az az ostoba Akio! Hát nem tudja, hogy Inu Taisho nem közömbös a halandó iránt? A legegyszerűbb módszer az lenne, ha végeznék Saekóval… Végül is megtehetem, és legalább nem kell aggódnom miatta többé…” A következő pillanatban megtorpant és a levegőbe szimatolt. „Ez vér… ne! Akio… a tábor!” Rémült arccal szellemgömbbé változott, majd eltűnt a fák árnyai között. Lihegve érkezett meg a csapathoz, ahol hatalmas csatazaj, kiáltások és nyögések fogadták. Pár férfi magabiztosan harcolt a hatalmas túlerő ellen, amit jelen esetben a nyugatiak képviseltek. Hitomo szeme előtt mindenütt csak vérült el, egyszerűen összefolyt előtte az egész táj, nem volt ura a gondolatainak. Seiya megpróbálta rejtekbe húzni, nehogy őt is észrevegyék. - Akkor Akio bevallod, hogy a dicső Észak árulója vagy, és a Nyugatnak szolgálsz? – Hitomo erre felemelte a fejét, és ijedten a szája elé kapta kezét. Akio, maga előtt a kardjával térdelt, Dayu pedig a nyakára tette az ő katanáját… a férfi átadta magát a sorsának. – Mit szólsz, te legyőzött vezér? Most pedig felelj! – kiáltott rá. A szél hangja keservesen zúgott, mindenkinek mást súgott: Dayu dicséretét, Gaho győzelem utáni vágyát, Seiya kételyeinek halk zokogását, Hitomo szívének mérhetetlen bánatát és Akio reménytelenségének keserű szavát zengte. - Nem árultam el Északot. Sosem tartoztam oda! – dacosan felpillantott, majd mikor meglátta a rejtőzködő Hitomót és a másik nőt kissé megnyugodott, hisz utoljára láthatta… – Teérted, Hitomo. – suttogta halkan, majd átadta magát végzetének. A halandó lehunyta szemét, amiből egy forró könnycsepp hullott… egy hangos csattanás után a táj néma csendbe burkolózott. * - A legfontosabb az, hogy megnyerjük a háborút. – jelentettem ki, miközben hátradőltem a futonon. – Youkai-sama, szerinted van esélyünk? – erre a megszólított mellém ült, majd hátradőlt és kémlelni kezdte a szobát, mintha a csillagos égboltot figyelte volna. – Youkai-sama… - nem válaszolt. – Hé, figyelsz te rám? – Az oldalamra fordultam, ő pedig felkelt, gondterheltnek tűnt az arca. – Ha a tervek nem változnak, akkor meg fogsz halni. – szólt csendesen, én pedig nagyon nyeltem és válaszoltam: - Tudom. – rám nézett, mire én is felpattantam. – És vállalom a veszélyt. - Vállalod? – a hangjában némi megvetés és szánalom tükröződött. – Mit tudsz te az életről? Nem kell értem megtenned! Akár szeretsz, akár nem, ha a nyugatiak győznek én magam végzek veled! Remélem sosem hitted, hogy szerelemből segítettem neked. Az elején azért mentettelek meg, hogy mégse egy ájult halandót kelljen megölnöm. Aztán beszéltem Seiyával, aki szerint te voltál a legegyszerűbb módja a terv kivitelezésének. – az eddig nyugodt hangja hirtelen ingerültté vált - Az egész csak színjáték volt! – Kiáltott rám. Összeszorult a szívem e szavak hallatára, mire ő az ajtó felé indult. – a keze után kaptam, ekkor már nem igazán tudtam irányítani a testemet, szédülni kezdtem, mint mikor az ember nagyon fáradt… Akkor mintha elvesztettem volna egy darabot az életemből. - De én veled leszek… - megtorpant, majd távozott – mindörökké… - az ezutáni időre nem igazán emlékszem… csak arra, hogy sírtam, mert elvesztettem az egyetlen dolgot, amit szerettem… a nemrég megtalált reménységem ismét szertefoszlott. * Dayu diadalittas vigyorral nézte Akio élettelen testét, majd megfordult és a palota felé vette az irányt. Gaho csodálkozva lépett a lassú tempót diktáló vezér felé, majd megkérdezte tőle: - Dayu-sama… nem vetted észre, hogy… - Hogy Seiya meg Hitomo ott van? – a vezető nem állt meg, továbbra is azonos tempót diktált, ám arcáról a büszke mosoly eltűnt abban a ködben, ami akkor titokzatosan nehezedett a tájra. - Hitomo… szép, annyi bizonyos. De csak egy halandó, ne sajnáld! Jobban tette, hogy Akio életét vette el és nem a tiédet. Szerintem a csata után fogasd el, és akkor talán átengedhetnéd nekem Saeko-sant. – Dayu megtorpant és gyilkos pillantást vetett társára, aki meghajolt, majd lemaradt és a visszaút legnagyobb részét a katonák rendezgetésével, és bírálásával töltötte. Macskadémonként volt egy olyan tulajdonsága, hogyha veszélyt érzett, visszahúzódott, de a düh és a méreg bosszúért kiáltott… „Dayu, Saeko az enyém lesz… mindenáron megszerzem, amit akarok. És bizony lehet, hogy ez Észak Urának vérébe fog kerülni…” Húzta kegyetlen vigyorra száját. * Hitomo, mikor látta a távolodó katonákat azonnal oda akart rohanni, ahol egykor Akio térdelt, de Seiya visszahúzta. A nő szeme vörös volt a sós könnyektől, a fájdalom egészen lebénította a testét, nem tudta elhinni, hogy meghalt az egyetlen, akit szerethetett… - Seiya-san, miattam halt meg… ha akkor… - Nem te tehetsz róla. A szerelem sok bolondságra képes. – tette nyugtatóan a hátára kezét. – Hitomo keserűen elnevette magát. - Ugyan Seiya-san? Nem tudod, hogy én vagyok mindennek az oka? Dayu a jegyesem volt. – a szellem megdöbbenve guggolt le mellé. – A szüleink pár évvel ezelőtt egy kölcsönös hasznot remélő házasságot akartak köttetni… még csak tizenöt éves lehettem, mint most Saeko. Messze volt még a menyegző napja, mikor egy kisebb csapat érkezett… sebesült katonák. Édesapám nem akart segíteni nekik, de amikor megláttam Akiót… éreztem, hogy nem csupán a véletlen műve, hogy idesodoródott. Én magam ápoltam, sokáig eszméletlen volt… mondanom sem kell, hogy még mielőtt először beszéltünk sem tudtam kiverni a fejemből… mikor felépült mennie kellett, és én is már Dayuhoz tartoztam… beletörődtem a sorsomba. Pár hét múlva kiültem az erkélyemre, hogy levegőzhessek egy kicsit, mikor felbukkant… Azt mondta, hogy nem érdekli sem Dayu, sem más… csak én. Még aznap éjjel menekülnünk kellett, de nem számított… Seiya, mindennek én vagyok az oka! Dayu a nyugatiak vérére szomjazott, ez tény… de ha akkor nem hagyom el esze ágában sem lett volna megölni annyi ártatlant… és Hayato-sama… Dayu sosem akarta volna megölni, hogyha én nem hagyom el őt. Észak valaha élt legkiválóbb vezére volt, és egy olyan személy ölte meg, akiben bízott… - a szellő vigasztalóan ölelte át, de tudta, hogy nem képes feledtetni vele a fájdalmat. Szomorúan hagyta ott a lányt, majd elindult, hogy hírt vigyen a mészárlásról. * A Nap fénye már izzóan vörösre festette az eget, mire ismét kinyitottam a szemeimet. A futonon feküdtem, az ablakon beszivárgott a vészjósló fény. Egy pillanat alatt minden eszembe jutott, ami történt. Youkai-sama alakja jelent meg előttem, ahogy távozott: „Az egész csak egy színjáték volt” „Hát persze… de én is azért vagyok itt, hogy játsszam a szerepem, nem?” Elhatároztam, hogy lemegyek a fürdőbe, mikor egy magas, lilás hajú démon lépett be a szobámba. Meglepődtem de sejtettem, hogy Dayu ismét valahova el akar vitetni. Kicsit meghajoltam, de a démon nem viszonozta a gesztusomat, csak halkan megkérdezte: - Te vagy Saeko, aki Nyugatnak segít? – kezdte, én pedig nem tudtam, hogy mit feleljek. – Nem Dayu katonája vagyok, most pedig felelj! - Én vagyok. – nyögtem ki végül. Ekkor előrántotta a kardját, majd a torkomhoz szegezte. Ekkor az ajtó ismét elhúzódott és belépett rajta Dayu, Chiyeko kíséretében. Nem kis idő kellett, míg felfogtam mi is történik. - Eisaku-san! – kiáltotta szinte sikítva a szolgáló, majd Dayu háta mögé rejtőzött, akinek arcára egy kegyetlen, jeges vigyor ült ki. - Eisaku, szeretném bemutatni a jegyesemet! – karolta át a meglepetten körbetekintő Chiyekot. „Minden a terv szerint halad…” Azzal kitekintett az ablakon és megjegyezte: - Pár óra és ismét egyensúlyba kerülnek. – És valóban… az ismét Északon töltött második napom nemsoká kezdetét vette.