10. fejezet: Érzések

 A hideg penge erős nyomása nemsoká megenyhült, mikor Eisaku leengedte a kardot és meredten bámulta az előtte álló szellemet és embert. A lány megszeppenve állt és farkasszemet nézett a katonával, miközben a másik férfi a karjaiban tartotta. Úgy éreztem magam, mint egy felesleges negyedik személy… mi tagadás, abban a pillanatban az is voltam: mint egy kis esőcsepp, aki tehetetlenül a folyóba hull és az árral együtt sodródik. De mint az is, egy kicsit én is hozzájárultam ahhoz, hogy egyszer kiöntsön a medréből, és elpusztítson mindent, amit elér. Dayu arcán egy diadalmas vigyor ült, amit Chiyeko talán az öröm mosolyának láthatott, hiszen sugárzott róla a boldogság. A szemeiben mérhetetlen tisztelet és csodálat tükröződött, ahogy ránézett arra a férfira, aki rabszolgasorba taszította, aki egyszerű szolgálóként kezelte. De ilyen a szerelem… kiszámíthatatlan, és néha annyira bolond… Akkor döbbentem rá, hogy én is ugyanannyira ostobán függtem Youkai-samán, mint ő Dayun… Akárhogy akartam, nem tudtam elítélni azért, amit tesz, amit érez. Együttérzően pillantottam rá, majd Eisakura, akiben el sem tudom képzelni, hogy mi játszódhatott le… a szemei előtt mintha egy eseménysort látott volna, úgy nézett szerelmére… a múlt visszatekintett rá… ahogy rám is. Eisaku és én… nagyon hasonlítottunk egymásra. * Inu Taisho a táborba visszaérve először a felgyújtott szekerek és fák füstjét pillantotta meg, a földet pedig harcosainak vére öntözte. Körbenézett, hátha talál túlélőket, közben minduntalan a levegőbe szimatolt, kereste azt az illatot… Amit nem akart érezni, mégis a kételyét el akarta oszlatni… Seiya vérének illatát. Hirtelen megtorpant, s a lábai elé nézett és fél térdre ereszkedett. - Akio… suttogta halkan, majd egy nagyot nyelt és ökölbe szorította a kezét. – Akio… megkeserülik… Dayu feje a porba hull, megbosszullak, mielőtt a Nap harmadszorra lenyugszik! – Ez az ígéret biztosíték volt: Tudta, hogy vagy ő költözik a Másvilágra, vagy Dayu… de amíg az egyikük meg nem hal, Youkai-sama lelke sosem nyugodhat békében. Ahhoz már túl sokszor ártottak egymásnak; az északi területek, a nyugatiak lemészárlása, Akio halála és én… nem tudom, hogy én mennyire számítottam, csak remélni tudom, hogy valamennyit én is jelentettem. Hogy remélem? Nem vallana önzésre, hogy annyira vágyom arra, hogy számítsak neki, hogy bele sem gondolok a szavaim jelentőségébe? Abba, hogy az esetleges jelentőségemmel lehet, hogy én segítem elő annak a halálát, akit annyira szeretek? Eközben Youkai-sama a térdére támaszkodva felkelt és az egyik barlang felé vette az irányt. Belépve jegyesének gondterhelt arcát, és a mellette még mindig keservesen síró Hitomót látta, aki mikor észrevette, nem nézett rá, csak ennyit mondott: - Inu no Taisho-sama… Dayu a vérével kell, hogy fizessen. – Seiya felpattant a helyéről és intett Youkai-samának, hogy kövesse. Megálltak a bejárat előtt, majd a nő megkérdezte: - Ugye Saeko miatt nem voltál itt? Ugye miatta hagytad itt az embereidet? – a kérdőre vont nem felelt, csak dacosan elfordította a fejét. – Hát nem érted meg, hogy talán már rég Dayu szövetségese? – elkezdte a másik karját teljes erejéből ütögetni, hogy levezesse a feszültségét… a fiú engedte, hisz nem fájt neki. Némán hallgatott… - Gondolkozz! Elvette az eszed a szerelem? – elkapta a kezét és mélyen a szemébe nézett… inkább szemrehányóan, mintsem dühösen. - Sosem… szerettem… őt. – Minden egyes szónál egyre közelebb húzta magához az ellenkező himét, ami végül remegve borult a karjaiba. Nem sírt soha életében, a fájdalmát mindig magában tartotta, minden indulata benne élt… oly annyira, hogy majdnem felemésztette a sok bánat… de nem engedhetett az érzelmeinek, különben még a szülei szerint sem lett volna többé méltó arra, hogy szellem legyen… a vére sosem változott volna meg, mégis elvesztette volna azt, amiért ő különb volt az egyszerű démonoknál. Az előkelőség és az önérzet mind azt mutatta, hogy ő egy magasrendű youkai, nem süllyedhetett le a halandók szintjére. Inu Taisho a hátára tette a kezét, majd átölelte a lányt. Szerette őt? Igen… mint egy jó barátot, vagy egy harcostársat… de mint nőt? Nem, nem volt képes beleszeretni… Talán mást szeretett? Akkor mi történt az előbb? Talán életében először nem mondott igazat? * Eisaku hirtelen megmozdult, felemelte a katanáját vízszintes helyzetbe és Dayu felé mutatott vele. - Dayu no Kajiwara… - kezdte olyan hangom, mintha épp a halálos ítéletét olvasta volna fel. A halálnem pedig a legelviselhetetlenebb kínokkal járó módszer lett volna… igaz, én magam nem tudhattam, hogy vajon melyik lehet az. A megszólított csak vigyorgott, közben még szorosabban átölelte a lányt. - Ugyan már Eisaku-san! Csak nem akarsz a boldogságunk útjába állni? – a férfi kissé habozott, majd szerelme felé nézett. - Ezt az utat választod, Chiyeko-chan? – a szolgáló megszeppenve bólintott, majd csak ennyit suttogott: - Gomen nasai, Eisaku-san… gomen… - a férfi ekkor felém nézett, majd keserűen mosolyogni kezdett. - Seako… - a szemeiben mélységes, leírhatatlan csalódottság tükröződött- szeret téged. – „Youkai-sama… szeret? Nem…” Biztos voltam benne, hogy egy fiú, aki olyanokat mond, mint nekem Inu no Taisho nem szerethet… de a szavai annyira őszintén csengtek. - És a szerelme a végzete… - Chiyekora pillantott - ahogy az enyém is. - Azzal egyenesen a szívének szegezte a pengét, és az előbbi mondata valósággá vált volna, ha valaki nem tartja vissza, ha valaki nem rántja ki a halál kapujából. - Youkai-sama! – kiáltottam fel meglepetten, mikor megláttam, hogy ki próbálja visszafogni a kardot. Eisaku még mindig ellenállt neki, ezzel megsebezte a kezét, hiszen a katana (kard) éle megvágta. - Hagyj, már nincs miért élnem! – Dayu kissé ijedten indult kifelé a szobából, de Inu Taisho abban a pillanatban kirántotta katonája kezéből a fegyvert, és felé hajította. Ha a drága elrablóm nem rendelkezett volna annyira éles hallással és kifinomult érzékekkel, ez a csapás végzett volna vele. Meredten bámulta a shoujit (papírfal) átfúró pengét, majd egy büszke mosoly kíséretében megjegyezte: - Azt gondoltam, hogy ennél több eszed van. Képes vagy egyetlen karddal kiállni az egész büszke északi sereg ellen? Gaho, gyertek elő! – erre a vékony falak szinte remegni kezdtek, mikor körülbelül húsz férfi rontott be teljes harci szerelésben a szobába. Ijedten kaptam a kezem a szám elé, hogy elfojtsam a halk sikolyt, mely kiszökni készült a torkomból. A két fiú morogni kezdett. - Macskák… - sosem láttam még annyira feszültnek Youkai-samát. Fogalmam sem volt, mit tegyek: nem mertem megmozdulni, féltem, hogy ezzel én magam is Dayu kegyetlen tervének egyik jól működő bábújává válok. A vigyor továbbra sem fagyott le nemes arcáról, zöldes szemeiben még mindig nem tudtam felfedezni a gonoszság egyetlen kicsiny szikráját sem. Jobban emlékeztetett egy édes gyermek kíváncsi tekintetére, ahogy rám pillantott. Vidám arccal fürkészte az én arcomat, majd megszólalt, de tekintetét nem emelte le rólam. - Gaho? – a megszólított meglepetten válaszolt. - Igen? - Mit gondolsz, hogyan adhatod valakinek a tudtára, hogy szereted? – a nekoyoukai villámló szemekkel nézett a vezérre, majd nagyot nyelt és így szólt: - Gondolom… megmondom neki. – ezen a katonák jót nevettek, én pedig szinte belepirultam Dayu fürkésző tekintetébe. - És hogyha nem szeret viszont, mit tennél? – a másik egy kicsit merengett, csak utána válaszolt. - Semmit. – nem tudta, hogy mire megy ki a játék, de semmiképp sem akart olyat mondani, ami az én káromra vált volna. Még tervei voltak velem… - Ne hazudj nekem! Nem éreznél végtelen vágyat arra, hogy megszerezd, amit akarsz? – elfordult, hogy lássa a kérdezettet. – Nem? - De. – sütötte le a szemét, erre Dayu visszanézett rám. Ártatlan, csillogó szemeiben játékosság rejtezett. Talán azon kevesek egyike volt, akit soha életemben nem tudtam kiismerni. - Ha sehogy sem érnéd el azt, amit akarsz, vagy már megkaptad volna… - itt Inu Taishora sandított, akiben a düh érezhetően forrni kezdett – de már nem lenne szükséged rá, mert hogy úgy mondjam túl könnyen megszerezted vagy unalmassá vált… - egyre jobban rettegni kezdtem, ő pedig lassan végignézett rajtam, minden egyes porcikámra különös figyelmet fordított, majd a kardra tekintett. Nagyon féltem, hogy mi lesz a válasz, de tudtam, hogyha bármit is tenne, azt Youkai-sama nem gátolhatná meg. Nem volt abban a helyzetben, így is túlságosan kimutatta az érzéseit. - Megölném. – hangzott el a végzetes mondat, amitől a férfi egész lényét átjárta a diadal bódító ereje. - Pontosan. Nos akkor Saeko-chan, búcsúzz el szépen… - a szívemhez kaptam, és lehunytam a szemem. A pilláimon egy forró könnycsepp szaladt végig, majd egy utolsó, futó pillantást vetettem arra a fiúra, akit még így is… mindenhogy szerettem… Életemben először véltem felfedezni arca kemény maszkja mögött megbújó lényét… egy kis időre azt láthattam, hogy a mindig magabiztos tekintetben részvét csillan. Talán nem is ez a jó szó rá… nem tudnám megmagyarázni. Viszont már az a tudat, hogy mégsem egy egyszerű halandó vagyok neki az ellenséges területről boldogsággal töltött el… már megérte élni! Csak ezért az egyetlen másodpercért… boldogan indultam volna a másvilágra… – a társalkodónődtől! – megfagyott bennem a vér. Egy halk, elhaló sikoly rázta meg a döbbent társaságot. Dayu egy könnyed mozdulattal, még mindig engem nézve szúrta át a háta mögött gyanútlanul álló Chiyeko hasát. – Ironikus, nemde? Az, akinek fontos volt sosem szerezhette meg, kinek viszont csupán a játékszere volt, annak lábai előtt hevert. Szánalmasak vagytok, halandók! – ezeket a szavakat akár hozzám is intézhette, hisz pontosan így volt velem is, csupán nem tudtam, hogy ki az, akinek én fontos lehetek… Mindez másodpercek törtrésze alatt játszódott le. Chiyeko, miután a palota ura kihúzta belőle a fegyvert erőtlenül hullott térdre. Eisaku kirántotta az Inu Taisho hátán lévő kardhüvelyből a pengét, majd Dayunak rontott. Az erő, mely átjárta különb volt bármely szamuráj vagy démon erejétől: a bosszúvágy és a keserű fájdalom átitatta szívét és elméjét. Az északinak épphogy sikerült kivédenie a csapást, Youkai-sama pedig rám nézett… olyan mélyen a szemembe tekintett, mintha csak a lelkem legmélyében kutatna valami iránt. Nem akartam megmozdulni, hihetetlen érzés volt, ahogy az arany szempár összefonódott az enyémmel. Már biztosan tudtam, hogy mindennél jobban szeretem. Arra vágytam, hogy megszöktessen, hogy felkapjon és elvigyen, távol Északtól, minden szenvedéstől és emlékemtől… hogy csak vele lehessek. A sorsom megpecsételődött. Nem tudtam volna elviselni, hogy a kezei által kelljen meghalnom, mégsem akartam, hogy a terve miattam, az én személyes vágyaim miatt menjen füstbe. Boldognak akartam látni, és ha erre a legjobb módszer Dayu félrevezetése volt, akkor meg kellett tennem. A szívemnek ez egy olyan felsőbb utasítása volt, aminek ugyan az elmém ellentmondott, de nem tudta legyőzni. Bármit feladtam volna, hogy ezt elérjem! Közben Eisaku a földre lökte a kastély urát, úgy sújtott le rá, a két kard egy hatalmas csattanás közben találkozott, mikor Chiyeko hirtelen felnyögött. Erre a nyugati felé fordult. „Ez az! Pont jókor…” Gondolta Dayu, azzal teljes erejéből a férfi hasába rúgott és felpattant. - Eisaku, még sokat kell tanulnod, hogy velem végezhess! – emelte maga elé fenyegetően a fegyvert, amin megcsillant a fény. Chiyeko hirtelen megragadta szerelme lábát, akinek arcára meglepettség ült ki. - Dayu… én… hogy tehet… - a vér teljesen átáztatta a ruháját, valószínűleg már alig látott. – Eisa… sajnálom… vidd el… innen! – azzal a feje, amit eddig nagy nehezen megtartott a földre zuhant, kezének görcsös szorítása pedig megszűnt. Chiyeko… elment. Örökre. Néma csend állt be, mindenki mintha csak az ő emléke előtt tisztelegett volna. Inu Taisho hirtelen nekirontott Dayunak, bár nem volt nála fegyver. A társa értetlenül nézett rá, ahogy a megtámadott is. Az északi ismét a földre került, de most egy nem katanával, hanem mérgező karmokkal került szembe, amik semmiképp sem téveszthettek célt. - Dayu… most találj ki valamit! Kivel fogsz legközelebb végezni? Átkozott! – erre Gaho és pár démon elindult felé, de ő még mindig ellensége nyakát szorítva, tekintetét el nem emelve róla szólalt meg. – Ha megmozdultok nem éli túl! Eisaku, hozd már a kardot és a lányt! – mindenki értetlenül bámult rá. – Nem hallottad? – a hangja kicsit meglágyult. - Magunkkal viszünk Saeko!