11. fejezet: A múlt védelme

Valósággal megdermedt mindenki, mikor Inu no Taisho ajkát ezek a végzetes szavak hagyták el. Értetlenkedve néztem rá, majd Gahora, aki annyira meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. Kis idő multán megrázta a fejét és fenyegetően felé bökött a fegyverével. - Abból nem eszel nyugati! – Ő válaszképp csak Dayura mosolygott, akinek nyakánál még mindig ott fénylettek a zöldes mérgező karmok. - Kockáztatnád a vezéred életét? – a gúnyos vigyor hirtelen eltűnt az arcáról és Eisaku felé kiáltott. – Nem hallottad? Indulás! – A férfi biccentett, majd elindult felém, megragadta a csuklómat és maga után húzott. - Ne! Itt akarok maradni! – próbáltam ellenkezni, hisz ezzel mindent tönkretett volna, még teljesíteni akartam az egyetlen fiú kérését, akit szerettem… Persze itt nem arra kell gondolni, hogy nem akartam elszakadni Dayutól, mert annyira megkedveltem… dehogy is! Távolt állt tőlem, hogy azzal az öntelt, beképzelt férfival maradjak életem végéig, az ok sokkal inkább az volt, hogy megbuktassam őt és visszaszerezzem a családom becsületét, az egykor büszke Észak fényét! Ehhez pedig az én segítségemet kérték, és én nem akartam meghátrálni! Soha! Bármibe kerül, megmentem őket… nekem Dayu közelében kellett maradnom, hogy ez lehetséges legyen. Észre sem vettem, de már valahol a kert vége felé jártunk. Megráztam a fejem és megtorpantam, majd egy határozott mozdulattal kitéptem a kezemet a közben enyhülő szorításából. Értetlenkedve pillantott rám, ekkor megnézhettem jobban „elrablómat”. Gyönyörű, lilás szemei és feketés-lila haja volt, amibe a szél pajkosan belekapott. Hozzám képest elég magas, vonzó férfival álltam szemben, aki türelmetlenül nyúlt a karom után. - Eisaku-sama, maradnom kell! – húzódtam el. – Nem érti, hogy miatta teszem? - Nem érdekel. Ha azt mondta, hogy velünk jössz, akkor velünk jössz! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon, majd erősen elkezdett húzni, de ismét ellenálltam neki. – Kérem, muszáj itt maradnom! Meg kell tennem… te nem tetted volna meg Chiyekoért? – Tértem át a magázásról. Tudom, hogy ez nagyon kegyetlen kérdés volt, főleg az előbbi események után, de meg kellett kérdeznem, hisz tudtam, hogy van szíve… gyilkos tekintettel nézett rám, de nem fordultam el. – Nem áldoztál volna fel mindent azért, hogy őt boldognak lásd? – közelebb léptem hozzá, és én magam is meglepődve saját bátorságomon, folytattam. – Ha azt kérte volna, hogy menj el Keletre és ölj meg egy számodra ismeretlen lényt, megtetted volna? – a földre tekintett, nem akart a szemembe nézni… értettem… legalábbis úgy gondoltam, hogy értem. – Vagy ha megkért volna… - az eddigi kiabálásom lecsendesült, inkább suttogásba torkollott – hogy végezz azzal a lánnyal, akit azért gyűlöl, mert a szerelme vele törődik és olyan vele, amilyenről ő álmodik… - felpillantott rám és a szemében annyira őszinte fájdalmat véltem felfedezni, hogy összeszorult a szívem… sosem láttam még senkit ennyire… nem találok rá szavakat. Talán sokan egyszerűen szánalmasnak mondanák, de szerint az a szánalmas, aki így gondolja… az a mély érzelem, amely kiült az arcára, amelyet egy életen át palástolnia kell… Akkor döbbentem rá igazán, hogy mi ketten valóban hasonlítunk egymásra… még csak aznap ismertem meg, de a közelében valami különleges dolgot éreztem. Valami leírhatatlan nyugalmat és bizalmat, amit nem tudok elmagyarázni. Másmilyen volt, mint amikor Youkai-samával voltam, ez egyfajta ösztön volt, tudtam, hogy benne bíznom kell. Mintha még az idők kezdete előtt ismertem volna meg… - Induljunk. – mondta halkan és elindult előttem, olyan tempóban, hogy tudjam követni. Nem kényszeríttet, megadta a választás lehetőségét. - Köszönöm… Eisaku… - suttogtam halkan, majd megfordultam, hogy visszainduljak a palotába, ahol reményeim szerint minden a megszokott kerékvágásban fog haladni. De természetesen, mint ahogyan azt az előbbi pár napban is megtapasztalhattam; az élet korántsem ilyen egyszerű. Eisaku hátulról elkapta a nyakam, majd hangosan kiabálni kezdett, bár nem értettem az elején, hogy mit mond; ám ahogy megláttam a velem szemben álló személyt azonnal megértettem, hogy mit akar. - Dayu, nahát… te is megölted Chiyekot, itt az idő, hogy viszonozzam a kedvességed! – Megrettentem? Nem mondanám… még így, a szorításától fulladozva sem féltem… balga voltam? Talán… csak úgy megbízni egy ismeretlen férfiban, aki épp az életemre tör? Mégis, ahogy nagy nehezen felpillantottam az arcára láttam, ahogy a dühtől zilál, ahogy a szemeiben gyűlölet lángolt, ahogy a hajába belekap a szél… Mégis, sokkal emberségesebbnek és közelibbnek találtam, mint például Rie-t, aki a nővérem volt. Azt hiszem az addigi tizenöt év alatt szerzett tudásomat és ösztönös óvatosságomat teljesen elvesztettem a közelében. Még Youkai-sama hideg hangja sem ébresztett fel kábulatomból, fogalmam sem volt a körülöttem zajló eseményekről. - Mit tudsz te, ostoba Eisaku? Pont annyira nehéz a felfogásod, mint a drága szerelmednek! És a sorsotok is közös lesz! – Dayu fagyosan préselte ki a fogai közül ezeket a szavakat, közben végig kardjának markolatán tartotta a kezét. A megszólított vicsorogni kezdett, majd felkacagott, mindezt én nem vettem észre, ám tudtam… valami cselre készült… eszembe jutott valami… ez az arc… Honnan ilyen ismerős? A gondolataim egyre távolodtak ettől a helytől, mégis a közelében maradtak… ott, Északon… a múltban… * Hirtelen megpillantottam két fiatal fiút, akik nevetve ülnek a fa alatt. Mindketten tizenhét évesnek tűntek, látszólag nagyon élvezték egymás társaságát. Ekkor megláttam egy kislányt, nyolc éves lehetett. Boldogságtól sugárzó arccal futott feléjük, integetve jelezte, hogy jön. Az egyik fiatal felkelt a helyéről, leguggolt és kitárta a karját, majd mosolyogva átölelte a gyermeket. - Nahát, most ki a bátyja, te vagy én? – vonta kérdőre színlelt sértődöttséggel a másik, mire annak arcára egy ravasz mosoly ült ki. Abban a fiúban a legidősebb fivéremet véltem felfedezni, a leánykában pedig Yumit. - Tudod mit? Elviszem innen! Gyere velem Saeko, elszökünk! – Eddig mintha kívülről szemléltem volna az eseményeket, mikor azonban meghallottam a nevemet azonnal az eddig húgomnak hitt lány szemszögéből láttam mindent. „Tehát én vagyok… gyermekként” Felkapott, én pedig nevetve kapaszkodtam a nyakába. Boldog voltam, mert vele lehettem. Akkoriban nem voltak barátaim, mivel szinte sosem léphettem ki a házból a szüleim engedélye nélkül. A Nap vörösre festette az eget, már csak pár óra lehetett napnyugtáig. Csodálkozva figyeltem a tájat, ahogy azt megláthattam az ő karjaiból… mert életemben először repülhettem, láthattam a fák koronáit felülről, ahonnan a madarak, de nem féltem a magasságtól… pedig kiskorom óta rettegtem, még a házunk közelében 6 könyék magas sziklára sem mertem felmászni. De biztonságban voltam, tudtam, hogy nem lehet semmi bajom. Már nagyon régóta mehettünk, és igen messzire jutottunk, mikor elálmosodtam… aludni akartam… egy utolsó pillantást vetettem „elrablómra”, aki ezt észrevéve kedvesen elmosolyodott. A vállára hajtottam fejemet, és lehunytam a szemeimet. Biztos voltam benne, hogy édes álmok fognak hatalmukba keríteni, hiszen a közelemben volt Ő, az egyetlen barátom. - Saeko… Saeko-chan… - ejtette ki a nevemet lágy, ugyanakkor határozott hangon. Lassan kinyitottam a szemeimet, és döbbenten vettem észre, hogy a Hold már bevonta ezüstös fényével a sötétkék eget. Riadtan ültem fel, de pár pillanat múlva zakatoló szívem lassított, mert rájöttem, ki keltett fel ilyen kedvesen az amúgy édes álmomból. – Ideje indulnunk, már későre jár az idő. Azt hittem a bátyád gyorsabb… - sóhajtott, majd a kezét nyújtotta felém. Derűsen elfogadtam, majd már talpon is termettem, ám a nagy lendülettől a hajam egészen előrecsúszott az arcomba és nem láttam tőle, a kezem pedig éppen az övéjében pihent. - Nem látok! – mondtam ijedten és kapálózni kezdtem, mire ő elsimította az arcomból a tincseket és ismét vigyorogni kezdett. – Mi az Eisaku-san? – kérdeztem, de a válasz hamar megérkezett, ugyanis lehajolt hozzám és a fejemre tette a kezét. - Saeko… - suttogta, majd a következő másodpercben összeborzolta a hajamat úgy, hogy valószínűleg egy jó órába tellett rendbe hozni. De akkor az volt a legkisebb bajom! Az elején tiltakozva, később pedig már nevetve próbáltam kibújni a támadás alól. - Ne, Eisaku-san! – kacagtam, mire ő abbahagyta. Elkaptam a karját, és kissé szomorúan kérdeztem: - Most tényleg haza kell mennünk? – erre bólintott, majd felemelt a földről, hogy egyforma magas lehessek vele. - Igen, de még rengeteg időnk van, amíg visszaérünk. – olyan bátorítóan nézett rám, hogy minden bánatom elszállt. „Igaz, messze van még a házunk” - Nem mehetünk gyalog? – kérdeztem, miközben letett a földre, én pedig felsőjének ujját húzogattam. - Szeretnél? – bólintottam egyet, erre ő rám nézett azokkal a sötétlila szemekkel, amikből teljes nyugalom és belső béke áradt. - Akkor indulunk? – biccentett, majd megfogta a kezemet és elindult a sötét erdőben. Neki nem jelentett gondot a tájékozódás, nekem viszont annál inkább, csak rá hagyatkozhattam, és valóban nem mentem neki egyetlen fának sem. - Eisaku-san, én mikor fogok a sötétben látni? Mikor leszek olyan, mint te? – a kérdésem valószínűleg meglepte, mert egy pillanatra megtorpant, majd folytatta az utat. - Miért akarnál olyan lenni, mint én? Hidd el nekem Saeko-chan, jobb, amíg nem látod a világot, ami körülötted van. – Ezt az akkori gyermeki lelkemmel úgy fogtam fel, hogy éjszaka az erdő átváltozik, a fák lehullatják a leveleiket, az állatok pedig valamilyen másféle alakot öltenek. Akkor, egyszerre a múltbéli és akkori énemmel együtt értettem meg, hogy mire gondolt. Abban az évben kezdődött a szellemek és az emberek háborúja, csatáktól voltak hangosak a falu utcái, az erdő talaját pedig vér áztatta. Veszélyes dolog volt az akkoriban emberek által uralt Északon démonnak lenni, ám Eisaku minden nap eljött hozzánk. Nagyon jól tudta, hogy az életével játszik, de olyan volt, mintha ő is a testvérem lett volna! Mindig vigyázott rám és velem volt, amikor szükségem volt rá. Ő volt az egyedüli, aki mindig meghallgatott, tudta, hogy mi bánt és mindig felvidított. Ez volt ő, Eisaku… egy fiú, akit szerettem… a legjobb barátom, a bátyám és a testőröm egy személyben. Talán ezért is engedte Yuuichi- sama, hogy youkai léte ellenére találkozhasson a családunkkal. - Mert téged nem bánthat senki. Neked nem kell félned semmitől, és nekem sem, mert te vigyázol rám, nem? – kérdeztem. Vagy inkább kértem? - Saeko… - megállt, majd magához húzott, én pedig meglepetten vettem észre, hogy ideges… sosem láttam még olyannak, egészen remegett, miközben átölelt. - Mi a baj? – tettem fel neki ismét egy kérdést. - Minden erőmmel azon vagyok, hogy vigyázzak rátok, hidd el nekem… - értetlenül figyeltem, ahogy az eddig mindig higgadt Eisakut áthatja a félelem… féltett engem, bár én akkor erről mit sem tudtam. – Veled leszek és senki sem bánthat… amíg élek… - nem fogtam fel szavainak jelentőségét, de tudtam… ezen az estén valami olyan szövetség köttetett meg, amit nem szakíthat szét sem ember, sem szellem… egy elhatározás, amire a biztosíték a legértékesebb kincs: maga az élet. - Saeko… Saeko-chan… - ébresztgetett különösen kedvesen. Már ahogy a nevemet ejtette, attól is remegni kezdtek a térdeim… vagy csak a félelemtől? Akkor már nem egy nyolcéves kislány pihent a karjainak szorításában, hanem egy tizenöt éves, és már nem az, akit meg kell védenie, hanem az, akit el kell pusztítania. - I… Igen? - Mit gondolsz Saeko, ha most megöllek, jobb lesz neked? – nem fogtam fel, hogy mire gondol, ezért hevesen ellenkeztem. - Mikor meghalok? Nem lesz! - Akkor legalább nem fogsz kétségek közt őrlődni, nem kell elviselned a szenvedést, amit ez a világ nyújt. De elárulok neked egy kis titkot … - suttogóra fogta a hangját - amíg élsz te leszel Nyugat és Észak háborújának díja, egy eszme, amiért harcolnak, egy gondolat, ami nem hagyja őket nyugodni… nem mint Saeko fogsz létezni, hanem mint egyfajta jutalom, amit hajszolnak, ami után kutatnak, amit nem veszthetnek el. Addig jó neked kicsi Saeko, amíg egyik oldalhoz sem tartozol. A legjobb, ha elszöksz… indulj el Keletnek, feltartom őket… Pár mérföldre innen van egy ház, ott biztonságban leszel! Fuss, ez az egyetlen esélyed az életre! – azzal ellökött magától és előhúzott az obijából egy kést, amit egyenesen Dayu karjába vágott. – Fuss, Saeko! – nekirontott ellenségeinek, én pedig egy utolsó pillantást vetettem rá… tudtam, hogy megvéd. Az élete árán is… de megvéd.