12. fejezet: Gondolatok a naplementében

Dayu a karjába szúrt késre pillantott, majd mélyet sóhajtva kitépte belőle azt. A szemében vörös láng gyulladt; a gyűlölet és a düh tüze. Inu no Taisho bajtársa mellé ugrott, úgy nézett szembe az ellenséges sereggel. Gaho is megérkezett vezére mellé, majd meglepetten tekintett körül. - Dayu, hol van Saeko? – az nem felelt, csak érdeklődve méregetni kezdte a tőrt, amit az ő vére festett pirosra. - Miért? Miért akarunk megvédeni valakit, akit meg kellene ölnünk? Miért vágyunk valamire, ami sosem lehet a miénk? Miért szeretjük azt, amit gyűlölnünk kellene? – felpillantott, egyenesen ellenségei arcára – Miért ártunk akaratlanul is annak, akinek boldogságot akarunk hozni? – néma, döbbent csend állt be a táborban, a katonák elhallgattak, mindenki gondolkozóba esett. Azokat a gondolatokat, melyeket eddig mondott senki sem érezte át… de ezek mások voltak. - Miért? Saeko… miért? – suttogta csendesen a férfi, majd zöldes szemeibe ismét visszatért a méreg bódító tüze. – Miután az enyém lett elviszem a sírodhoz Eisaku, hogy lásd a győzelmemet. - Inu no Taisho felkapta a fejét és értetlenül nézett ellenségére, de fagyos maszkjától az nem vette észre csodálkozását. - Hogy érted? Egyszer már megkaptad, amit akartál, ez már nem lenne győzelem. – vetette neki oda, erre az vigyorogni kezdett. - Ugyan, csak nem hitted, hogy ilyen könnyű diadal boldoggá tenne? Csak eljátszottam vele egy kicsit, túl könnyű lett volna, ha máris megszerzem, amit akarok. - Úgy érted, hogy Saeko még mindig… - Most min csodálkozol? Talán nem vetted észre, hogy a szaga nem változott meg?- sóhajtott fel- Vagy ennyire elvette az eszedet a düh? Ez nagyon balga dolog! De mondd csak… még így is érdekelt volna, hogy tudod, hogy pár órával azelőtt én már megszereztem magamnak? – kegyetlen vigyorra húzta a száját, majd bizalmaskodó hangnemben folytatta. – Ha tudtad volna, hogy bezártam az ajtót, miután belépett, hogy a tőlem kapott kimonója könnyeden lekerült róla, hogy átöleltem és megcsókoltam, hogy hogyan reszketett a félelemtől, hogyan lett forró az egész teste, hogyan döntöttem le a futonra, hogyan… - nem tudta befejezni, hisz Inu no Taisho dühtől vezérelve az egyik fának szegezte Dayut, a torkát szorította, csoda, hogy nem halt bele azonnal. A karmait zöldes fény ragyogta körbe, melynek színe ott csillogott Dayu szemében is. Épp lesújtott volna, mikor ellenfele megszólalt.– Ugye… most gyenge… pontra tapin… tottam… te… szereted… Saekot… - a szél belekapott a hajukba, a Nap pedig lágyan cirógatta az arcukat. „Hogy nem vettem észre… tudtam, hogy nem volt képes rá. Hogy lehettem ennyire vak! Saeko…” A gyilkos mérget elfojtva emelte fel a kezét és lökte el a szellemet úgy, hogy az beverte fejét a fába oly annyira, hogy a szájából ömleni kezdett a vér. - Legközelebb megöllek! – mondta, majd szellemgömbbé változva eltűnt a fák között, Eisaku pedig követte. Gaho utána akart menni, de az Észak urának keze megállította. - Ne merj hozzáérni Saekohoz… - mondta, miközben letörölte a vért ajkáról. – Eisaku a tiéd, ő a te súlycsoportod. –vállára tette a kezét, majd intett katonáinak – Indulunk. Holnap utolérjük őket. – „Remélem… az a nyugati feje porba fog hullani… de Saeko… hogy lehet, hogy nem érzem az illatát?” * Rettegve futottam át az erdőn, bár fogalmam sem volt, hogy merre tartok. A lábaim magamtól vittek, ott kanyarodtam be, ahol ha az eszemmel irányítottam volna magam, biztosan nem tettem volna. De biztosan haladtam egy cél felé, mintha minden áldott nap megtettem volna ezt az utat, habár sosem jártam erre. „Mit gondolok? Eisaku meg akart ölni, most pedig segít nekem? Ez csapda, de miért nem tudok megállni… nem megy… elééég!” Hirtelen megtorpantam a lefelé vezető ösvényen és kifújtam magam. „Nem, nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek hiszel Eisaku! Amit láttam… sosem történt meg! Sosem éreztem így iránta, sosem hittem a testvéremnek! Dayu tervelte ki az egészet!” Épp vissza akartam indulni, hogy… nem tudom, miért. Segíteni nem tudtam volna, mégis úgy éreztem, hogy ott van a helyem. Ám különös dolog történt: megláttam egy házat, amit nagyon ismerősnek találtam. Bevillant egy kép… egy napsütötte kis birtokról, s pontosan erről a házról. Bár most gaz nőtte be, mégis látni véltem benne a régi, pompás fényét. Egy fiút is láttam… nem, kettőt… sőt, hármat. „Nem bírom, még egy kép… nem… ugye lehetetlen, hogy ezek mind a múltam részei legyenek?” Elindultam feléjük, mikor ágak reccsenését hallottam és egy tizenkét évesnek látszó lány futott el mellettem. Majdnem fellökött, de bocsánatot sem kérve rohant le arról a dombról, amin én is álltam. - Eisaku-san! Kazuma-oniisan! Hitoshi-san! – „Hitoshi? Honnan ilyen ismerős a neve?” kíváncsian követtem a lányt, aki vidáman hajolt meg az említettek előtt. – Konnichiwa! (Jó napot!) - Kazuma! Nem mondtad, hogy ma érkeznek a vendégeitek! Ahogy mondtad, a legszebbek Japánban! – mondta az egyik. Megálltam a lány mögött, akinek látszólag vörösre váltott az arca. Eisaku felpattant a helyéről, és átölelte annak vállát. - Hagyd már szegényt, nem látod, hogy hiába dicséred, nem érsz el vele semmit? Örök vesztes vagy. – vetette oda neki és körükbe vezette a lányt. Az előbbi fiú, számomra még ismeretlen volt megszólalt: - Igaz, de legalább azt elértem, hogy elpiruljon. – erre a fiúk körében nevetés támadt, a leány pedig letérdelt közéjük. Most én magam is jobban megnéztem azt a lényt. Egy oszlopnak támasztotta a hátát, az egyik térdét pedig felhúzta. Hosszú, fekete haja volt és csillogó, barna szeme. Egyszerű embernek látszott, olyan tizenöt évesnek, annyi idősnek, mint én akkoriban. - Kazuma-oniisan? (Az „oniisan” utótag fiútestvérre utal)– szólalt meg végül a lány. - Hai? (Igen?) - Nem szeretnék hazamenni. Nem maradhatunk itt? – kérően nézett bátyjára, majd a két másikra. Azok lesütötték a szemüket, nem válaszoltak. - Saeko… - egy szívdobbanásnyi időre megszédültem. „Ez is én lennék? Hát igaz? Én vagyok? Ezért olyan ismerős ez a hely?” – Tudod, hogy már így sem szabadna itt lennünk. - Ez igaz. – lépett elő egy vöröses hajú lány a házból, majd Kazuma mögé térdelt és átölelte a nyakát. – Akkor mégis mit keresel itt? - Valakit, akinek a neve Shiho. Ismered?- nézett fel a lány arcára. Az megrázta a fejét és feltápászkodott. - Dehogy. Ha arra a démonra gondolsz, ő valahol Keleten pihen. – ravasz mosoly ült ki az arcára. – Ki kér teát? Saeko-chan, de örülök neked! - a megszólított kedvesen mosolygott rá. – Én is örülök Shiho-san! És… bocsánat, amiért… - Én is tudtam, mint későbbi Saeko, hogy mire gondol. Arra, hogy én árultam el a kapcsolatukat… de akkor még kicsi voltam! Hogy lehet, hogy azóta együtt vannak és Yuuichi-sama nem vette észre? De hisz a Keleti hime a felesége, nem? - Erre ne is gondolj többet Saeko! Ami történt, megtörtént. – pattant fel a fiatalabbik fiú, és húzott fel engem is. - Már megint kezdi… - szólt csendesen Eisaku, de én valahogy nem tudtam rá figyelni, sokkal jobban lekötött az a fiú, ahogy közelebb lépett a fiatalabbik énemhez és átölelte. „Egy ilyenre emlékeznék…” Állapítottam meg magamban, és nagyon kíváncsi voltam: vajon mit gondolhattam akkor? Mit érezhettem? - Na jól van Hitoshi, elég már! – verte hátba Eisaku, mire ő azonnal elengedett. - Rendben, rendben… bezzeg Kazuma megölelheti Shiho-t. – morogta. - Az más, Shiho nem a húgod. – válaszolta neki miközben bevezette a házba Saekot. - De a tiéd sem. – suttogta a másik, követte őket, majd behúzta az ajtót. Mint akibe villám csapott tértem vissza a testembe, a saját időmbe. Megráztam a fejem és a nyomukba szegődtem. Épp beléptem volna, mikor valaki az utamat állta… ha véletlenül is. Összeütköztem valakivel és elvesztettem az egyensúlyom, mire az az ismeretlen a derekam alá nyúlt és elkapott, majd segítségével ismét a saját lábaimra álltam. - Bocsánat… - suttogtam, miközben elsöpörtem a hajamat arcomból. – Hitoshi! – kiáltottam fel meglepetten, mikor megláttam az arcát. Olyan volt, mint az előbb… csak kicsit idősebbnek tűnt, arcán mégis ugyanaz a vidámság foglalt helyet, mint egykoron. – Tényleg te vagy az? - Igen… de te ki vagy? Mit keresel erre? – bevallom, hogy kicsit rosszul esett, hogy nem emlékszik rám. Persze ami nekem épp az, ami nekem most történt eseményként élt az elmémben, az az övében már a rég elmúlt évek homályba veszett. - Én… én… - Saeko-chan! Tényleg te vagy az? – lépett ki egy magas, fekete hajú férfi a házból. - Kazuma… - állt el a lélegzetem egy múló pillanatra- Kazuma! – ugrottam a nyakába rég nem látott testvéremnek. – Bátyám, Kazuma, drága bátyám! Hála az égnek, hogy nincs semmi bajod! Kazuma… - Rég éreztem magam annyira boldognak! Végre magamhoz szoríthattam! Nem… nem lehet! Annyira hirtelen történt… de ő volt az! Tudtam… - Én is örülök Saeko… - válaszolta halkan, majd a hátamra tette az egyik kezét, a másikkal pedig a hajamat borzolta össze, mint kiskorunkban. - Hé, elég! – kaptam el nevetve karját, aztán ő kedvesen magához húzott. – Úgy hiányoztál! Yuuchi-sama? Nem vele vagy? Hol vannak? – kérdeztem ijedten. - Nyugodj meg, itt vannak. – a bejárat felé fordult, közben mosolyogva pillantottam a másik fiúra, aki a legkisebb érdeklődést sem mutatta irántam. Közönyösen vizsgálta az ablak mellett futó borostyánt, mintha semmi különös nem történt volna. – Yumi-chan, gyere ki egy kicsit! - Yumi? – már csodálkozni sem volt időm, egy álmos szemű kislány azonnal kikukucskált az ajtón. - Mi történt? – ásított egy hatalmasat, csoda, hogy nem nyelt le engem is. Mikor meglátott meghúzta Kazuma felsőjét, erre ő lehajolt, hogy a fülébe tudja súgni, amit szeretne. – Kazuma-oniisan! Megint csak álmodok? – teljesen elérzékenyültem ezektől a szavaktól, ismét eleredtek a könnyeim, úgy borultam térdre és öleltem át szorosan az egyetlen húgomat. - Yumi… Yumi… én vagyok az! – zokogtam, közben görcsösen szorítottam magamhoz. - Saeko-oneesan… - suttogta, majd átkarolta a nyakamat, amit ezután forró könnycseppek mostak. Felnéztem az arcára és megtöröltem a ruhám ujjával. - Ne sírj, már minden rendben van! – ismét átölelt. - Annyira féltem! - Tudom… én is… - a szél erősen fújt, de nem akartam megmozdulni, akár mennyire is fáztam. Nem! Többet nem akartam elengedni! Annyira fájt az a pillanat, amikor elragadták tőlem, hogy sosem akartam még egyszer átélni! Nagyon szerettem őt! Bármit megtettem volna érte… pontosan olyan személy volt, akinek a jövőjéért az életemet kockáztattam volna! Ez volt az a perc, amikor megszilárdult bennem az elhatározás: bárhogy is, de nem hagyom, hogy a kis Yumi egy ilyen világban nőjön fel! Talán ez úgy hangozhat, hogy kiválasztottnak éreztem magam… hogy büszke voltam magamra, arra, hogy ennyi hatalom adatott nekem. Talán vágytam arra, hogy a következő nemzedék úgy emlegessen, mint egy nagy hőst, aki megmentett mindenkit a gaz Dayutól? Ám lehet, hogy az utókornak én még csak emlék sem leszek, még ha meg is halok a szabadságukért. Esetleg Dayu, az, aki nyomorba taszította őket válik a legnagyobbá a szemükben, olyanná, aki mindenkihez kedves és megértő volt. Ki tudja, mit hoz a jövő? Hogy megérem-e egyáltalán a háború végét? Hogy láthatom-e még valaha azt a fiút, akit igazán szeretek? Érezhetem-e még egyszer karjának ölelését, láthatom-e arcának nemességét… még egyszer… csak egyetlen egyszer? Ezekre a kérdésekre nem tudtam a választ, de talán nem is kerestem… - Gyertek be, megfagytok idekinn! – hívott be minket unottan Hitoshi. Biccentettem, majd megfogtam a kishúgom kezét, közben átöleltem a bátyám karját. Boldog voltam, bármennyire is nyomasztott a múlt és a jelent különös találkozása az életemben, ezek a furcsa képek. Nem bírtam elhinni, hogy nem álom ez az egész… túl hamar találtam rá a boldogságra! Minden túlzottan tökéletes volt! Nem számított… tudtam, hogy aminek jönnie kell, az jönni is fog, nem tehetek semmit ellene. Még mindig egy vízcsepp voltam, ami sebesen haladt együtt Sors Folyójával. A játék elkezdődött, nem én voltam az, aki eldöntötte, ki győz s ki veszt. Egy olyan része voltam, amit furcsán és számomra akkor még érthetetlenül irányított az Élet. De biztosan tudtam, hogy az utolsó játszma nemsoká kezdetét veszi.