13. fejezet: A hanyatló csillag

Mosolyogva, testvéreimmel karöltve léptem át az ajtón, és hihetetlen gyorsasággal kibújtam a cipőmből, míg a kis Yumi még el sem kezdte levenni az övéit. A szobából egy számomra oly ismerős hang hallatszott ki: - Kazuma… - suttogta halkan. – Ő az? - Igen, apám! – válaszolta neki. A házban igencsak sötét volt, csak onnan, ahol az édesapám tartózkodott áradt ki a gyertyák édesen andalító, ugyanakkor sejtelmes fénye. - Vezesd be. – majd egy köhögés hallatszott. Bevallom, összeszorult a szívem, rettegve léptem be. Yuuichi-sama világéletében életerős és bölcs ember volt, féltem, hogy a háború miatt nagyon megváltozott. Kazuma elengedte a kezem, majd hátrébb lépett. A helységben olyan öt tatami fért el, középen egy kis asztal foglalt helyet, rajta két gyertya. A futon a sarokban terült el, igencsak kísérteties hely volt… - Kazuma, távozhatsz. – a bátyám fejet hajtott majd behúzta az ajtót. – Ülj le Saeko. – nézett rám, én pedig szó nélkül engedelmesedtem. A kezdeti vidámság, ami betöltötte a légkört eltűnt, helyében kínos csendet hagyott. – Be kell vallanom, nem hittem, hogy ennyire meg tudsz változni pár nap alatt. – felnéztem az arcára, ami most beesett volt, a szeméből a büszkeség fénye kihunyni látszott. – Nem hittem, hogy pont te… pont te leszel az, aki miatt ennyit kell szenvednie a családnak, míg te a kényelmes palotában mindent megteszel, amit csak kérnek tőled! – kiáltott rám. Összerázkódtam a hangjától, ugyanakkor a harag járta át a testem. - Yuuichi-sama… ez nem igaz! Szemenszedett hazugság! Sosem tettem olyat, amiért kiérdemeltem volna a haragját édesapámnak! Most téved… – lejjebb vettem a hangom, ő pedig felpattant a helyéről. A következő pillanatban egy hatalmas csattanást hallottam, nemsoká a földön találtam magam könnyeimmel küszködve. - Hogy merészeled?- Az arcom égett a fájdalomtól, de visszatérdeltem a helyemre. – Azok után, amiket hallottam… - Miket? - Hogy először a nyugati vezérrel láttak, aki egy démon, utána meg azzal, aki miatt ide jutottunk! – ordított rám. Amennyire csak tudtam, visszafogtam a könnyeim, de nehezemre esett, hisz nem hittem volna, hogy még ő is csalódni vélt bennem… - Mindenre volt okom… - kezdtem, de hátat fordított nekem. – Édesapám… - folytattam. – Higgye el, hogy a szellemekről alkotott kép rossz! Hogyan lehet valakit amiatt elítélni, aminek születik? Már láttam a démonok és az emberek világát is… és azt kell mondanom, hogy rosszabbak vagyunk! – dühösen pillantott rám, de nem hagytam abba, csupán kicsit halkabbra fogtam a hangom. Nem tudtam, mit fogok mondani… azt mondtam, amit éreztem – Nem… talán nem. Mivel vannak jó és rossz halandók is, ahogy youkaik is. Nem hiszem el, hogy egy olyan bölcs és megfontolt ember, mint édesapám csak így elítél valakit… - ahogy ismét rám nézett meglepettséget véltem felismerni az arcán. – Ha megismerné őket látná, hogy igenis vannak jó szellemek is! - Szereted őt, igaz? – Nem tudtam, mit feleljek… én magam sem voltam tisztában az érzelmeimmel. Főleg a mai nap után… - Én… én… - letérdelt velem szemben. - Most válaszolj őszintén… - már előre féltem a kérdéstől, de beleegyezően biccentettem. – Te és Dayu… az a férfi, aki ezt a reménytelen helyzetet okozta a családnak… ti…? - „Hát ő is azt hitte?” Mosolyogva lehajtottam a fejem, majd engedve minden érzést kiülni az arcomra válaszoltam. - Nem. – Nem kaptam választ, de nemsoká olyan különös dolog történt velem, mint soha életemben. Az édesapám… megölelt. Soha, tizenöt hosszú év alatt egyszer sem ölelt meg… de most igen. – Édesapám… - suttogtam, majd engedtem, hogy a könnyeim kicsorduljanak. Boldog voltam, mert tudtam, hogy hitt nekem… tudtam, hogy bízik bennem, bármit is hall… Sokáig, hosszú-hosszú percekig meg sem tudtam szólalni… minden emlékem előtört, nem hagyta többé elfojtani önmagát. Kitört a mélyből a fényre, és nem zárhattam vissza a sötétbe. - Hozzá kell menned Naokihoz. – ez szíven ütött. Bár tudtam, hogy ismerem ezt a nevet, az első pillanatokban nem tudtam hová tenni. Végül rájöttem… - Mi? Nem lehet… Yuuichi-sama… nem tehetem! – bontakoztam ki a szülői ölelésből. – Nem lehetek boldog mellette! - Tudom… de ez a kötelességed. Nem teheted meg, hogy ellenállj. Sajnálom… nem esett, csupán egy éjszakán át, és nem is fog… a mi sorsunk is a terméstől függ, mint mindenkié. - De nem! Kizárt! - Hová lett az engedelmes lányom? – Kiáltott rám, én pedig szomorúan tekintettem vissza rá. - Sajnos sosem létezett… Azért szöktem meg, mert makacs vagyok, és nem vetem alá magam senki akaratának! Bárhogy is próbálom, nem megy! A szívem mást diktál… és ez a szó erősebb minden parancsnál és kötelességnél. Sajnálom… - édesapám nem válaszolt, csak felkelt és jelezte, hogy távozzak. Illedelmesen meghajoltam, majd kisiettem a szobából. Az ajtóban megláttam az édesanyámat, aki utánam ment be a helységbe. - Talán túl szigorúak vagyunk, de így kell lennie. Meg kell értened, ahogy neki is. – mondta édesanyám. Yuuichi-sama meredten nézett maga elé. – Mi a baj? - Semmi… csak túl hamar felnőtt… * Összezavarodottan sétáltam ki a szobából, mikor Yumi a kezemért nyúlt, de csak megsimogattam a fejét, közben nem álltam meg. Ebből megértette, hogy most jobb, ha nem szól hozzám… ez egy jel volt, amit mindketten ösztönösen ismertünk. Bele sem bújtam a cipőmbe, azonnal kimentem a házból és leültem. A Hold fénye a szokottnál halványabb volt, a felhők sötét fátyolként vonták körül, a csillagok is elbújtak a rejtélyes éjszakai égbolt ködjében. „Eddig mindig utat mutattak nekem? Nem…” Nem volt semmi különleges kapcsolatom az éjszakával, nem volt különös hatással rám. Egyszerűen csak volt, és nekem már az életem részévé vált, így a hiányát nehezen viselem el. Gondolataimba mélyedten néztem az eget, nem is figyelve semmire. - Sötét az éjszaka, nemde? – riasztott fel valaki az álmomból, pedig nem is aludtam… - felpillantottam rá, majd vissza az égre. - Valóban. – feleltem tömören. A szél hirtelen belekapott sötétbarna hajamba, és egészen az arcomba fújta. Eisaku felnevetett, mire és ismét ránéztem. Mosolyogva próbálta eltűrni lilás haját a füle mögé, mit ne mondjak, igen kis sikerrel, ezért hátradőlt, karjával megtámasztottal fejét és oldalra fordult. - Tudod Saeko, amikor a legsötétebb az éjjel, akkor valakinek az élete megváltozik. – érdeklődve néztem rá, még a szél is elcsitult kissé. – Nézz az égre! Mit látsz? – kérdezte. Figyeltem, de most sem súgott nekem semmit, nem mutatott semmit. - A felhőket. - Káoszt. – mondta. – Káosz és zűrzavar, ami eltakarja és tönkreteszi a fényt és az őszinteséget. Mert mi az éjszaka? - A nappal ellentéte. – feleltem csendesen. - Miért? Mert az egyikben a sötétség, a másikban a világosság uralkodik? – Nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, akinek Eisaku, a nyugatiak nagy katonája és Dayu, az északiak ura is erről az örök kérdésről fog beszélni. Ha az Nap és a Hold nem is, de ők ketten örökös ellentétek voltak. – Mindkettőben megvan ugyanúgy a fény, csak éjszaka nem látod meg olyan könnyen, mert nem olyan egyértelmű. – a szél ismét feltámadt. Erőteljesen suhant keresztül a fák levelei között. – Mondd meg nekem, te látod a fényt, ami körülölel? – nem értettem, mire céloz, ezért végignéztem magamon. - Nem… nem látod. Nem is baj, Saeko. Rá fogsz jönni, mire gondoltam. Egyetlen tanácsot adhatok neked. Ne mindig azt tedd, amit a szíveddel helyesnek látsz. – felkelt a helyéről és elindult befelé, de megtorpant az ajtóban. – De ha nincs esély, hogy legyőzd, halld meg a szavát. Váltsd le ezt a rémes kimonót, a belső szobában találsz egy másikat. És fürödj le! – adta ki az utasításokat, majd behúzta az ajtót. A szavai a fülemben csengtek: „Ha nincs esély, hogy legyőzd, halld meg a szavát. Nincs esély… nem értem! Nem látom a fényt, nem… nem tudom, mit kell tennem… Halld meg a szavát.” Felpillantottam az égre és megláttam egy icipici csillagot, aminek fénye nem jelentett semmit… a felhők hamar eltakarták. Szomorúan feltápászkodtam és azt kívántam, hogy a csillagnak sikerüljön… ha már nekem nem. „Legyen így” Gondoltam lemondóan és besétáltam a házba. * Nem szólt hozzám senki, csak néztek rám, mikor elhaladtam előttük. Igencsak zavart ez a helyzet, ezért amilyen gyorsan csak tudtam - az illendőség szabályain belül- sétálni, úgy siettem be a szobába. Kinyitottam a szekrényt, ahol az egyik polcon puha, vékonyka törölközők sorakoztak. Felkaptam egyet és kivettem egy szerény, világoskék, nyári yukatát (nyári kimonó), mellé egy övet. Nagyon meleg volt az idő, habár a szél erősen fújt. Elindultam balra, át a folyósón, mire rájöttem, hogy eltévedtem abban a kis házban. Jobbra kanyarodtam, így olyan személybe botlottam, akinek a társaságára a legkevésbé sem vágytam. - Hitoshi-san. – biccentettem felé egyet, majd sietve elhaladtam mellette. Olyan dolog történt ekkor, amire nem számítottam. Egy kacaj… egy gúnyos nevetés kezdeménye. Értetlenkedve pillantottam rá. - Csak nem tévedtél el? – kérdezte mosolyogva, mire én lesütöttem a szemem. Nem szerettem, ha esetlennek tartanak, de igaza volt. – Jól van, gyere velem! – sóhajtott, majd elindult. Kissé tartózkodva, négy lépés távolságról követtem. Pár kanyar után megpillantottam a fürdőt, a gőzölgő víz látványa hatalmas örömmel töltötte el szívem. Vidáman meghajoltam, mire ő sarkon fordult és eltűnt a szemem elől. Boldogan behúztam az ajtót és nekiláttam a fürdésnek. Undorodva vettem le a kimonót, amit Dayutól kaptam, de finoman összehajtva tettem le. A fürdő gyakorlatilag igen egyszerű volt, nem igazán az északi palota mintájára készült: egy három könyök magas, fából készült dézsa, amibe valószínűleg a ház szolgálója hozott nemrég friss vizet. Mellette egy kis üvegcse olaj volt, amiről hirtelen eszembe jutott valami… emlékeztem, hogy az obimba rejtettem a mérget… de már nem találtam ott… megráztam a fejem, és újra átkutattam, de nem találtam. Ekkor beötlött egy kép… Eisaku elkapott… elvette volna? Végül is megvolt rá az esélye, de ennek nem lenne értelme. „Talán nem akarja, hogy mégis használjam…” Mélyet sóhajtva és a fejemet csóválva tűztem fel a hajam és másztam be a kellemes vízbe. Jólesően simogatta a bőröm, végre volt időm gondolkozni… teljes nyugalomban eldönthettem a sorsomat. „Mindenki azt akarja, hogy ne találkozzam többet Youkai-samával, és hogy ne ártsak annak a kegyetlen Dayunak, no meg menjek feleségül egy ismeretlenhez. Nyilvánvaló, hogy mivel nem akarom, és nem is fogom megtenni. De legyek olyan, mint Dayu? Tartsam fenn a látszatot, vagy őszintén valljam be a szüleimnek? Egy életen át gyűlöljenek emiatt? És… ott van Seiya is. Inu no Taisho, a Nyugat örököse biztosan nem fog ellenszegülni, akkor meg mit akarok én, egy egyszerű északi lánya?” Lehunytam a szemeimet és végiggondoltam az utóbbi egy hét eseményeit, hogy végre rájöhessek, mit akarok. De egyáltalán mennyire erős az akaratom? Képes letörni a kötelesség bilincsét? Ekkor ismét egy képet láttam… még aznap történt… pár órával azelőtt. - Az egész csak színjáték! – kiáltottam fel meglepetten. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy addig nem jöttem rá… mindennek jelentősége volt! Minden egyes szónak, a méreg eltűnésének… Mindenki mások érzelmeivel játszott, még ha tudtán kívül is. Az élet egy játék… végzetes játék. Talán Youkai-sama mégsem azért mondta ezt, hogy megutáljam? Talán figyelmeztetni akart, hogy ne bízzak senkiben… „Mégis szeret?” Ettől a gondolattól felélénkülve ugrottam ki a vízből, majd nyúltam a törölközőm után… ám az ajtó kinyílt és alig volt időm magam elé kapni. - Hitoshi-san… mit keresel itt? – kérdeztem tőle zavartan, ő pedig csak nézett rám. – Hitoshi-san… - szólítottam meg hangosabban. – Becsuknád az ajtót kérlek? – hosszú, óráknak tűnő másodpercekig meg sem mozdult, farkasszemet néztem vele. Nemsoká bólintott egyet, majd az ajtó becsukódott… ám mindketten ugyanazon oldalán álltunk…