14. fejezet: Szöktetés

 Remegve álltam a pillantását, közben azon tűnődtem, hogyan kerülhetek mindig ilyen helyzetekbe, no meg a lehetséges menekülési útvonalakon törtem a fejem. Mikor elindult felém, hátrálni kezdtem, de ő egy gyors mozdulattal előttem termett. Felemelte az állam, bennem pedig megfagyott a vér… - Ne félj tőlem Saeko… én vagyok Naoki. – suttogta halkan, mire kábulatomban kiesett a kezemből a törölközőm. Utána akartam kapni, de ebben Hitoshi megakadályozott. - Engedj el! – ütöttem el a kezét, de ő könnyedén lefogta az enyémet. - Nem tehetem, túl sokáig vártam. – suttogta halkan, majd húzott közel magához. Ugyanaz a szörnyű érzés fogott el, mint Dayu szobájában voltam. - Hitoshi, eressz már! – mintha meg sem hallott volna ölelt át. – Menj ki innen azonnal! – ordítottam rá, de mit sem használt. - Maradj csendben! – azzal közelebb hajolt hozzám és most már meg is csókolt. Teljesen megdermedtem, nem tudtam megmozdulni. Annyira ismerős volt, rápillantottam az arcára, és a tekintetét is mintha már megannyiszor láttam volna. Nem különös? Pár órával ezelőtt azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik, most pedig… nem voltam tisztában semmivel, nem értettem saját magam… mintha csak egy megszokott esemény lenne az életemben, mintha még jól is esne. Ahogy ezen gondolkoztam, eszembe jutott egy csók… egy csók, amire vágytam… „Youkai-sama…” Az erő visszatért belém, majd hatalmasat léptem Hitoshi lábára, felkaptam a kikészített ruhát a helyéről, elfutottam az ajtóig és elhúztam, majd kirohantam rajta. - Saeko-chan! – kiáltotta meglepetten az épp befordult Eisaku, majd kapta el rólam a tekintetét. – Azt mondtam, hogy vedd le azt a kimonót, de gondoltam, hogy azért a yukatát felveszed… - Eisaku-san, segíts! – rohantam a háta mögé, amit ő értetlenül nézett. - Mi a baj? – kérdezte tőlem, én eközben magamra kaptam a ruhát, így a szemébe nézhettem. - Hitoshi… - a szemeimbe könnyek gyűltek, Eisaku pedig lehajtotta a fejét. - Mit tett veled? – nem válaszoltam, erre a szemében dühöt véltem felfedezni. – Megkeresem… ezt nem úszhatja meg! – kiáltotta dühösen, de én a karja után kaptam. - Ne… ne bántsd… - a könnyeimet és a torkomban lévő hatalmas gombócot legyőzve nyögtem ki ezeket a szavakat. – Yuuichi-sama nagyon mérges lenne… - De ha egyszerűen… - Ne tégy semmit… kérlek! – vágtam a szavába, mire ő megenyhülni látszott. - Különleges lány vagy Saeko, ezt mindig is tudtam. De aki téged megsért, annak bűnhődnie kell… megígértem, hogy vigyázok rád, bár nem hiszem, hogy emlékszel rá… - azzal be is lépett az o-furo-ba, ám meglepetten pislogott rám, majd tömören válaszolt – Nincs itt. - Micsoda? Nem, nem számít… - tereltem vissza a gondolataimat - az emlékeim visszatérnek, nagyon lassan… de sosem tudtam, hogy ilyenek történtek velem, meg azt sem, hogy ismertelek téged. – úgy láttam, hogy elszomorodik, bár továbbra is farkasszemet nézett velem. – Most viszont igen… Eisaku… annyira féltem! – közelebb lépett hozzám, és átölelt… de nem úgy, mint Naoki vagy Dayu… nem. Biztonságban éreztem magam, mint kislánykoromban, az egyik kezét a hátamra tette, a másikkal a hajamat simogatta, ahogy én tettem Yumival, amikor sírt… vagy ahogy Kazuma tette velem. Percek múlva már teljesen megnyugodtam, de nem akartam, hogy elengedjen. Hiányzott nekem az évek során… hiányzott, még ha nem is tudtam, hogy létezik… * Youkai-sama felkelt a helyéről, majd kisétált az erkélyére. Napok óra először aludhatott fedél alatt, kényelmes futonon, a nyugati palota hatalmas szobájában. Világéletében azt a tájat látta, ami akkor a szeme elé tárult, mindig lenyűgözte a szépsége. Most viszont üresnek érezte… visszasétált az ágyához és leheveredett rá, mikor kopogást hallott az ajtó felől. - Szabad. – mondta közömbös hangon, mire amaz kitárult és egy félénk lány lépett be rajta. Egyszerű, vékony yukatát viselt, a haja fekete volt és lágyan omlott a vállára, sötétbarna szemeiben tétovázás tükröződött. - Inu no Taisho-sama… - suttogta halkan, miután behúzta maga mögött az ajtót – Az édesapja hivatja. Az kérte, hogy jelenjen meg a nagyteremben, mikor a Nap felkel. - Jól van. – válaszolta unottan, majd lehunyta a szemét, jelezve, hogy távozhat. De nem mozdult, csak állt egyhelyben és figyelt. – Van még valami Izumo? – kérdezte, a leányzó pedig valószínűleg meglepődött nevének hallatán. Ez volt az egyik ok, ami miatt a szolgálók szerették. Nem csak azért, mert finomvonalú arca erőt sugárzott, hanem mert mindenkivel törődött, akit ismert. Nem az a kegyetlen úrfi volt, aki azt hitte, hogy mindent megtehet… - Inu no Taisho-sama… szeretné, hogy itt maradjak éjszakára? – a fiú felpillantott rá, ő pedig már nem tudta hogy eltakarni vöröslő arcát. Érdeklődve várta a választ, de Youkai-sama csak elmosolyodott. Izumo már a kezdetektől fogva szerette őt, de eddig még sosem kellett ilyet tennie. Ám a kastélyban rengeteg változás történt, és a szolgálók feladatköre igencsak megváltozott… volt, aki a konyhára került, volt, aki a szobák rendezgetését és tisztántartását kapta feladatul… és volt, aki azt, amit Dayu szánt a szép lányoknak… - És mit gondolsz, mit tennék, ha itt maradnál? – ha lehet, még pirosabb lett, mire a másik felpattant, és szép lassan közeledett felé, majd mellette termett. - Izumo… - suttogta egyenesen a fülébe, majd eltűrte a haját, épp hogy hozzáérjen a nyakához. Tudta, hogy ezzel milyen hatást vált ki belőle. - Igen? – kérdezte elhaló hangon, és már nem félt, vágyott rá, hogy vele maradhasson… mégis félt. Félt tőle… - Menj aludni! – azzal megfordult, és az ablaka felé vette az irányt. Izumo még mindig reszketett, de nem akarta otthagyni… nem merte – Még mindig maradni akarnál? – sütötte le a szemét. – Talán majd máskor. A holnap nagy nap lesz mindannyiunk számára, sok dolgunk lesz. – a leány mélyen meghajolt, majd kisietett a hálószobából. Mikor behúzta maga mögött az ajtót, finoman nekidőlt és hálásan gondolt rá… rá, aki talán életében először igazán jó volt hozzá… * Kazuma nyugtalanul sétált végig a folyosón, rossz előérzete támadt. „Biztosan csak képzelődöm…” befordult, akkor meglátta, ahogy Eisakuval beszélek, akkor ösztönösen a falhoz simult… - Hitoshi… - „Saeko sír? Vajon…” Ekkor a fürdőből kilopódzott az említett személy. - Mit tett veled? – Akkor ő is pont erre gondolt…- Megkeresem… ezt nem úszhatja meg! - Ne tégy semmit… kérlek! – hallgatta a szavaimat, feszülten figyelt… - „Így van… Talán Eisaku nem tesz semmit… de én igen…” Azzal elindult arra, amerre őt látta távozni. Nem kellett sokáig mennie, hálójának ajtaja tárva volt, ő pedig az ablaka mellett ült és nézte a holdvilágot. De nem ment be… hosszú ideig csak állt és figyelt… - Hitoshi! – húzta be maga mögött dühösen a shouji-t. (papírfal, ajtót építhetnek bele) - Kazuma, de jó, hogy itt vagy, épp… - Mit műveltél vele? – rántotta fel ülőhelyzetéből. - Miről beszélsz? – ütötte el a kezét. – Végig itt voltam… egyáltalán kivel kellett volna mit tennem? – tekintett mérgesen barátjára. - Hogy mersz nekem hazudni? Tudom, hogy a fürdőben voltál! – a férfi elkapta a tekintetét. - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Talán ma túl sok sakét (rizsbor/rizspálinka) ittál, már képzelődsz is… - Arról volt szó, hogy megvéded, nem arról, hogy… - Hogy? – ekkor húztam el az ajtót és néztem rájuk szemrehányóan. - Itt az ideje, hogy elmeséljétek nekem. – mondtam, azzal ellentmondást nem tűrve elhaladtam előttük, majd leültem az ablak alá. - Mi az, amit nem tudsz? – mivel hallgatóztam, rájöttem, hogy Hitoshi-san feladata a védelmem… de biztosan ő Naoki? És hol a méreg? - Az életem történetét. – Kazuma mélyet sóhajtott, majd így szólt. - Jól van Onee-chan. (Fiatalabb lánytestvér) De ehhez Eisaku is kellene… Hitoshi-san, elmennél érte? - Miért én? – jött a kérdés, amire egy gyilkos tekintet volt a méltó válasz. – Csak nem félted tőlem? Megígérem, hogy nem teszek semmit. Bízz bennem! – bár nagyon meggyőző volt, nekem mégsem tetszett ez az ötlet. - Rendben. – azzal elindult kifelé. - Ne, Onii-san! (idősebb fiútestvér) – kaptam a karja után, talán túl nagy félelemmel a hangomban. - Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. – azzal kilépett és ismét egy bezárt szobába kerültem Naokival.. a fiúval, akit nem szerettem, mégis a jegyesemnek mondhattam. Idegesen dobogtam az ujjaimmal térdemen, aminek hangja abban a feszült csendben, mint sikolyok százai töltötték be a helységet. - Egyetértek a bátyáddal… nyugodj már meg végre! – bár az ő szájából inkább ingerült felszólításnak hallatszott, mintsem testvéri nyugtatásnak. – Gyere velem! – kapta el a kezem, és húzott az ajtó felé, de én a kis asztalkába kapaszkodtam, ami a futon mellett helyezkedett el, kis híján elhúztam a helyéről. - Csak nem hiszed, hogy ezek után veled megyek? – tettem fel a kérdést dacosan. – Oniisan! – kiáltottam, de ő a befogta a számat. - Most meg akarod tudni a múltad? Azt itt is megteheted… de én egy olyan jövőt mutatok neked, amiről nem is álmodsz… azzal, akit igazán szeretsz! – a szavam is elakadt… szó szerint, ezért is bátorkodott elengedni. – Tudom, hogy nem szolgáltam rá a bizalmadra, de hidd el, hogy neked akarok jót… megszöktetlek! – azzal megragadta a karom, de én megálltam. - Várj kérlek! Papír… muszáj! Könyörgöm! Levelet kell írnom… - kiáltottam fel. - Nincs időnk, mindjárt itt lesznek! – sürgetett. - De…- azzal mintha csak a saját hálómban lettem volna, húztam ki a fiókját, és vettem ki egy papírt, majd a leggyorsabb írásommal körmöltem le a mondanivalómat. Ám olyat is találtam a rizspapírok mellett, amire nem számítottam… „Mégsem Eisaku vette el? De akkor…” elemeltem a kis üvegcsét… mert nem mást találtam, mint az elveszett mérget. Gondosan összehajtottam az üzenetem – már amennyire az időm engedte – és nyugodtan biccentettem. - Indulhatunk! - Végre már! – ismét húzni kezdett, de most már, mivelhogy nem ellenkeztem nem volt nehéz dolga. Ketten futottunk… egymás kezét fogva. Aki nem ismerte a helyzetet biztosan gyermekkori barátnak vagy szerelmespárnak látott minket, pedig nem voltunk azok… - És mindent elmondasz? – kérdezte egy lila hajú férfi, mi pedig a falnak dőltünk, inkább azt mondanám, hogy engem a falhoz nyomtak… - Persze… - Eisaku megállította a bátyám. - Tényleg? A legapróbb részleteket is? - Bár megtehetném… de sosem tudhatja meg az igazságot. Sajnálom Eisaku… - Akkor majd én… - indult el Hitoshi szobája felé. - Ne… te sem teheted. Sajnálom. - Akkor csak a lényegteleneket mondom el. – benyitottak, majd behúzták a shouji-t. - Itt az idő, futás!- rántott magával… a Sors, úgy sodort, mint a folyó… az ismeretlen folyam, aminek nem tudtam, hogy mi van a másik partján. Ám éreztem, hogy nemsokára elérek oda és meglátom, mit tartogat számomra ez a titokzatos éjszaka…