16. fejezet: Az álom

Az éjszaka kellemesen meleg volt, az égen pedig egy káprázatos csillag ragyogott. Mosolyogva helyezkedtem el szerelmem karjai között… megnyugtatott a jelenléte, olyan békét éreztem, amit még soha… mint amikor az ember sokáig fut, aztán végül hazaér. Az otthon melege, a biztonság tudata. Lehunytam a szemeimet, és a vállára hajtottam fejemet, olyan jó volt… túlságosan is. Tudtam, hogyha nem is álom, nemsoká elérkezik a hajnal, ami véget vet mindennek. Dühös voltam… nem akartam, hogy felkeljen a Nap! Talán ostobán hangzik, visszagondolva az is volt. A nappal hibáztattam a szüleim döntéséért és a Sorsom kegyetlenségéért, hogy elszakít az egyetlentől, aki mindennél többet jelent. - Mikor veszed el feleségül? – kérdeztem tőle, miközben arcomat puha, sötétkék haorijába fúrtam. Olyan finom illata volt, mint az őszi faleveleknek… vagy csak én képzeltem magunk köré egy ilyesfajta tájat. Mert mi történt? Bujdostam egy ismeretlen házban egy férfival, miközben a jegyesem pár szobával arrébb talán éppen az esküvőnket tervezgette, és különben is az, akivel ott ültem már valakinek a vőlegénye volt. – Szörnyű ember lennék, hogyha meg akarnám akadályozni, hogy elvedd, igaz? – kérdeztem a szándékomra utalva. - Talán ott akarsz lenni a menyegzőn? Akkor sajnos hiába mennél el. – felpillantottam az arcára… arra a gyönyörű, nemesi arcra. Ezüstös haja hátul össze volt kötve, a szemeiben pedig határozottság tükrözött… mint mindig. - Hogy… hogy érted ezt? - Nem lesz semmiféle esküvő, ha te nem akarod. Mit szólsz? Elmennék messzire, el Japánból… távol a világtól és a szüleinktől… csak mi ketten. – ezen szavak kimondása közepette egyre közeledett arca az enyémhez. Megráztam a fejemet és elfordultam. - El Japánból? Hogy juthat ilyen eszedbe? - pattantam fel- Neked itt kell maradnod… és neked kell Nyugat valaha élt legnagyobb urának lenned!Ezt nem dobhatod el egy halandó lány miatt. – vettem egy mély levegőt, majd folytattam. – Belőled nagyszerű vezető lesz, biztosan tudom. És gondolj bele, talán pár év múlva már a saját fiadat tarthatod a kezedben, akinek egy szellem lesz az édesanyja. Seiya szeret téged, jól tudod. - Miért, te nem? – lesütöttem a szemeimet. - Dehogynem. Az életemnél is jobban. – válaszoltam biztosan. - Akkor hogy mondhatsz le ilyen könnyen a jövőnkről? - Ugyan, szerinted van más választásunk? – mondtam kisebb gúnnyal a hangomban, hisz nem értettem, hogy nem jött még rá, hogy a mi sorsunk külön utakra vezet minket. - Épp most mondtam el. – pattant fel és állt meg mögöttem. – Lemondhatok Nyugatról, a csatákról… mindenről, egyetlen dolgot kivéve. – nyeltem egy nagyot… úgy éreztem, hogyha kimondja, mindennek vége, nincs menekvés a szívem akarata elől. – Ez pedig… - ökölbe szorítottam a kezem, erősnek kellett lennem. Akárhogy is szerettem, nem szakíthattam el az életétől… ezzel tehettem a legtöbbet neki. – Édesapám katanája. – elkerekedett a szemem, majd ránéztem… ő csukott szemekkel mosolygott. Biccentettem egyet, majd hálás szívvel gondoltam rá… nem mondta ki. - Köszönöm… - suttogtam csendesen. - Szívesen. Akkor majd mikor elalszol viszlek el. Arról ne is álmodj, hogy itt hagylak. – mosolygott rám, mire én elnevettem magam. Odalépett hozzám és elsimított egy tincset az arcomból. – Így megfelel? – nekidőltem, ő pedig magához szorított. - Tökéletesen. – mondtam vidáman, majd csókoltam meg. - Induljunk! – sürgettem, és húztam ki az ajtót, mikor is nem várt dolog hullt az ölembe. Pontosabban a kishúgom, Yumi. – Hát te mit csinálsz itt? Csak nem hallgatóztál? – suttogtam riadtan. - Nem, dehogy! – kiáltotta, én pedig mutatóujjamat a szám elé tettem, erre elcsitult. – Gomen nasai. – folytatta, mikor segítettem neki felkelni. – Ki ez? – mutatott a hátam mögé. - A nevem… Youkai. – vigyorgott ránk, én pedig biccentettem, hogy tudomásul vettem: nem akarja, hogy Yumi esetleg elmondja, hogy ki ő… - És mit keresel Saeko-oneesan szobájában? – tette fel a kérdést kíváncsian, mondanom sem kell, hogy elég udvariatlan hangnemben, ezért is szóltam rá. - Yumi-chan! - A kérdés remek. Mondd csak, tudsz titkot tartani? – guggolt le elé a számára ismeretlen személy. - Hai! – csillant fel reménnyel és izgalommal telve szeme. - Megígéred, hogy nem árulsz el, bármi is történik? – húzta fel szemöldökét. - Igen! – sosem hittem volna, hogy ilyen könnyen tud hatni egy idegen Yumira… vagy talán gondolta, hogy mivel én is ott vagyok, megbízhat benne. - Megszökünk! Messze innen. – Húgom lehajtotta a fejét. - Oneechan, igaz ez? – letérdeltem és a könnyeimmel küszködve szorítottam magamhoz. De erősnek kellett látnia, hogy tudja, jó helyre kerülök. El kellett hagynom a családomat, a jegyesemet, az egész életemet egy újért cserébe. Megérte… - Igen, igaz. Yumi-chan, sokszor áldozatot kell hoznunk a nagyobb jó érdekében… a boldogság érdekében. Nagyon szeretlek kishúgom, nagyon nagyon… - már nem bírtam a könnyeimmel, együtt nevettünk és együtt sírtunk… mint mindig. – Olyan igazságtalan az élet, az egész világ. De nekem most esélyem van, hogy jobbá tegyem. – Youkai-sama értetlenkedve nézett rám. - Csak nem… - ekkor lépteket hallottunk a folyosó másik végéről, megfagyott bennem a vér. - Naoki… - csak állt ott, farkasszemet nézve velem. Az összezavarodottság kiült arcára, nem tudta, mit mondhatna. – Naoki-san… hallottad, amit…? – törtem meg a kínos csendet. - Igen… persze. – rázta meg kicsit fejét, majd egy gyenge vigyort erőltetett. Összeszorult a szívem… annyira fájdalmas volt, mintha valaki minden egyes pillanatban belemart volna, a torkomban pedig az ismerős gombóc ismét megjelent. – Kívánom, hogy légy boldog, és ha már én nem tehetlek azzá, megadom neked rá az esélyt. Vigyázz rá! – mondta Inu no Taisho-nak, aki bólintott egyet, ekkor eltűnt a kanyarban. „Naoki… nem hagyhatom így itt…” Utána rohantam és elkaptam a karját, majd mikor megfordult nekidőltem. - Bocsáss meg nekem… nem akartalak megbántani. - Én nem tudtam, de ő felemelte a kezét, hogy a hátamra tegye, de visszahúzta. - Semmi baj, csak légy boldog! – mondta ismét. - De most menned kell. – úgy éreztem, hogy ez egy végső búcsú… éppen ezért egy csókot nyomtam az arcára, ő pedig elindult a szobája felé. Addig álltam ott és néztem őt, míg el nem tűnt a szemeim elől. Visszaindultam, hogy elköszönjek a húgomtól, aki elém sietett én pedig magamhoz szorítottam… talán utoljára. - Nagyon szeretlek Nővérem! – zokogta, és pedig megsimogattam a haját és letöröltem könnyeit. - Én is téged Yumi-chan! - Mennünk kell! – mondta Inu no Taisho, én pedig egy nyugtató mosolyt küldtem húgocskám felé. - Ég veled! – mondtam, majd Youkai-sama társaságában elhagytam a házat, a családomat… a múltat. Mélyet sóhajtva távolodtam el tőlük. Ám a szívem ismét hevesen vert, mikor megszólalt… - Már bánod, hogy velem jöttél? – felkaptam a fejem, majd derűsen közelebb léptem hozzá és megfogtam a kezét. - Sosem fogom megbánni! – így folytattuk utunkat… - Youkai-sama? – kérdeztem félénken. – Hová megyünk? - Először a nyugati palotába. Utána pedig el… el innen messzire. - És mi lesz Dayuval? – tettem fel az újabb kérdést. – Már nem akarsz végezni vele? Mert ha igen, akkor segítek neked! – határozottság tükröződött hangomban. - Nem! – kiáltott rám. – Nem engedhetem meg, hogy bajod essék. – „Nem is álmodtam róla, hogy veled lehetek… de itt vagyunk, csak mi ketten…” Az arcán olyat láttam, amit még soha… aggodalmat. - De te sem mész utána, ugye? Mert én sem engedem, hogy megsérülj! – Az ő szavai mélyen szívembe vésődtek. Sosem éreztem ekkora szeretetet… - Rendben Saeko. – az álom, amiben voltam tökéletesnek bizonyult, a boldogságom pedig határtalannak. Minden lány erre vágyott… annak a férfinek oldalán élni, akit szeretett, és aki szerette… A lelkem hálával telt meg, így néztem az eget. Ám csak néhányunknak adatott meg akár csak percekig is ez az érzés. Tudtam, hogy a világban valami nincs rendben, de nem tehettem ellene semmit. Nem változtathattam meg lány létemre, még csak a falumat sem! Nem is az én feladatom volt, bárhogy is szerettem volna… de most… miattam elveszti egy olyan lény a hatalmát, aki tehetett volna ellene. - Ez igazságtalanság! Nem adhatod fel az életed! – csattantam fel hirtelen. - Még mindig ezen gondolkozol? Amiről döntöttem, azt nem fogom megváltoztatni! - De… - Nincs szükség semmilyen „de”-re! Saeko… - megállt és átölelt. Szóhoz sem jutottam, és talán ez is volt a célja… - Mindent hátra kell hagynunk. - Tudom… - mondtam kissé szomorkásan, mire egy apró csók volt a válasz. - Sose bándd… lehet, hogy ez a végzeted! – mondta vigyorogva. – Táborozzunk le, hajnalig úgysem térhetünk be a palotába! - És mi lesz, ha Dayu utánunk jön? – kérdeztem félve, de ő már leheveredett a fűbe. A csillagok ismét ragyogtak, akár az apró kövek. Önkéntelenül is a nyakamhoz kaptam és megszorítottam a medálomat. - Akkor meghal. – mondta teljes nyugalommal és lehúzott a földre maga mellé. – Mostantól nem kell félned! - Annyira megváltoztál… - hajtottam fejemet a vállára. – Köszönöm… - az álom szép lassan a szememre szállt, de mindig kinyitottam a szememet… nem akartam elaludni! Ébren akartam maradni, hogy… hogyha ez egy álom, ne kelljen felébrednem… egyedül. - Saeko, aludj el… - karolta át a vállamat, ez a helyzet pedig nekem kitűnően alkalmas volt az alvásra. Kényelmesen pihentem a karjaiban, bár ültem, mégis úgy támasztott, hogy biztonságérzetet adott, nem féltem, hogy esetleg eldőlök. - Nem tehetem… - ásítottam egy mélyet. - Dehogynem. Itt maradok veled. – Ez már nekem is elég volt, a szemhéjam abban a pillanatban lecsukódott. Nemsoká felébredtem és nagyot nyújtóztam, majd félve néztem körül… alig pár perc telhetett el, de Youkai-sama nem volt a közelben. Rettegve pattantam fel, de ekkor megláttam őt… fellélegeztem! Mégsem hagyott el… miért is tette volna? - Már azt hittem itt hagytál! – bújtam hozzá, ő pedig nevetni kezdett… - Hogy gondolhatod, hogy megszabadulsz tőlem Saeko? - Dayu… - nyögtem, mikor meghallottam a hangot. Ijedten pillantottam fel rá, majd a karomra, amit erősen szorított… annyira erősen, hogy a karmai a csuklómba fúródtak. - Meg fogsz halni, ne hidd, hogy elmenekülhetsz! – azzal kihúzta a hátán levő kardhüvelyből Inu no Taisho katanáját, és lesújtott rám… csak egy éles sikoly, és minden elsötétült. - Saeko, Saeko! Minden rendben? – hallottam meg egy kedves, ugyanakkor aggódó hangot. Kipattant a szemem, és hátrébb csúsztam… távolabb tőle. – Minden rendben? Rosszat álmodtál? – kérdezte Inu Taisho, de én nem feleltem, csak mély levegőket vettem és a zakatoló szívemre tettem a kezemet. – Mi történt a karoddal?