Sesshoumaru no Kiba
17. rész: Végre esküvő! ... Vagy nem?

Miután Inuyasha nagy nehezen lenyugodott, Sesshoumaru odaintett pár szolgálót, hogy mutassák meg neki és kis csoportjának azt a néhány szabad szobát, ami fellelhető a kastélyban; majd ő maga indult volna, hogy elkísérje édesanyját a lakosztályába, azonban a démonasszonynak más tervei voltak.

– Gyere Anyám, elkísérlek a szobádig.

– Hmm... nem szükséges – töprengett el a nő, mire fia értetlenkedő arckifejezésével találta szemben magát. Illetve nem volt annyira egyértelmű, hogy éppen úgy tekint rá, azonban anyai ösztönei ezt súgták; no meg a sokéves tapasztalat Sesshoumaruval kapcsolatban. – Kíváncsi vagyok erre a Kibára... azt hiszem, teszek egy látogatást az aránál, hogy lássam, hogy boldogul.

– Haha-ue, szerin... – ám Nyugat nagyura képtelen volt befejezni mondandóját, lévén édesanyja hátat fordítva neki elmasírozott abba az irányba, ahonnan a legerősebben érezte jövendőbeli menyének fürdőolajos illatát. Így aztán Sesshoumaru magára maradt az előcsarnokban, nem hagyva neki más választást, minthogy visszatérjen lakosztályába, s befejezze a készülődést.

*ˇ*

„Ez az... sehol senki... tiszta a levegő...” gondolta Kiba, ahogy tovalopakodott a folyosókon. Most éppen az utolsó saroknál leselkedett ki, mindössze néhány méterre szobájától. Örülve jó szerencséjének, gyorsan be is csusszant a helyiségbe, maga mögött hangtalanul behúzva a fusuma-t, majd bezárva azt. „Fantasztikus. Végre lesz egy kis nyugtom tőlük...” vélekedett, miközben egy mély sóhaj szakadt ki belőle.

– Nahát, milyen elővigyázatos vagy. Ezt jó látni – jegyezte meg egy női hang a háta mögött, mire Kiba majdnem ugrott egyet ijedtében. Szerencsére sikerült úrrá lenni izmain, azonban feszült testtartása árulkodott, mennyire meglepte, hogy nem érzékelte a másikat a szobájában. Lassan megfordult, Sesshoumaru édesanyjával találva szemben magát.

– De nem eléggé... – fejezte be mondandóját az asszony, felemelkedve az ülőpárnáról, ahol eddig várta jövendőbeli menyét.

Kiba egy pillanatnyi késéssel mélyen meghajolt, mikor rájött, ki áll előtte. Nem kellett zseninek lennie, hogy felismerje a nőt. Kutyadémon volt, haja és a homlokán lévő félhold pedig egyértelműen Sesshoumaru rokonának minősítette. És a szigorú tekintet, amivel csak egy friss anyós tekinthet a menyére, eltéveszthetetlen volt...

– Hajimemashite, shuutome-sama*.

– Hajimemashite... – válaszolt az asszony, majd legyintett egyet. – Nem muszáj ilyen formálisan szólítanod, yome-chan*.

Kiba felemelkedett és kérdően nézett az inuyoukai-ra.

– Atsukane* elég.

– Atsukane-sama – biccentett Kiba, még mindig idegesen. Nem tudta, mit kereshet a szobájában a nő, aki nemsokára az anyósa lesz. Veszélyes dolog...

Azonban Sesshoumaru édesanyja csupán halványan elmosolyodott.

– Kedvellek – jegyezte meg, miközben közelíteni kezdett felé. – Ismered a fogalmat: „tisztelni”... mégha szeretsz is néha úgy viselkedni, mint egy gyermek és rohangálni a kastélyban, és persze az erkélyekre felugrani.

Mire befejezte, a hercegnő már fülig vörösödött, ő pedig közvetlenül előtte állt. Atsukane éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor neszezés hallatszott a tolóajtó másik oldaláról, majd kiabálás; jelezve, hogy megérkeztek a szobalányok, élükön Kakero asszonnyal és Rinnel...

– Azt hiszem, jobban teszed, ha beengeded a szolgákat és elkezdesz készülődni...

– I-igen, Atsukane-sama... – bólintott félénken Kiba. Nagyon nem akart újból a többiek karmai közé kerülni, azonban olyanról ki hallott már, hogy ellentmond valaki az anyósának (vagy, legalábbis ha minden igaz, néhány órán belül az lesz) vagy szándékosan felingerli? Csakis fővesztés terhe mellett fordulhatott ez elő... Szegény hercegnő így aztán nem tehetett mást, minthogy engedelmeskedett.

Egy gondterhelt sóhajt elfojtva kinyitotta a zárat és elhúzta a fusumát. Már tódult is volna be a tömeg, de akkor meglátták Kiba háta mögött Atsukane-t.

– Úrnő – hajoltak meg egyszerre a szolgák.

Rin értetlenkedve nézett körbe, de aztán meglátta a szép kutyaszellemet, aki nagyon hasonlított nagyurára, így aztán kis gondolkodás után ő is meghajolt. Kakero asszony csupán annyira hajolt meg, hogy könnyedén össze lehetett volna téveszteni egy bólintással, de Atsukane-t úgy tűnt, nem zavarja; ő is hasonlóval viszonozta.

– Minek ekkora hadsereg? – vonta fel aztán szemöldökét Sesshoumaru édesanyja. – Öt szolgáló bőven elég! A többinek nincs dolga?!

– Atsukane-sama... – kezdte volna Tora, azonban említett inuyoukai egyetlen éles pillantása azonnal elhallgattatta őt, így inkább jobbnak látta csöndben maradni, ha a fejét a nyakán akarta tudni továbbra is...

A leendő anyós visszafordult a társasághoz.

– Öten itt maradtok Kiba-chant felöltöztetni. A többi megy a fiamhoz, illetve segíteni az előkészületekben – rendelkezett, azonban a szobalányok még mindig nem mozdultak. – Van bőven munka! Mire vártok még?! Gyerünk, gyerünk!

Egy emberként pattantak föl és rohantak el, csak öten maradtak ott, Rin és Kakero asszony háta mögött. Atsukane arcán kegyetlen mosoly jelent meg.

– Így már sokkal jobb... nos, akkor én megyek is.

E szavakkal még egyet biccentett a többiek felé, akik meghajoltak, majd elindult, hogy felügyelje az esküvőre való előkészületeket.

*ˇ*

Sesshoumaru eközben a szobájában tovább öltözködött, miközben minduntalan morgott... amire persze a szolgálók ijedten rebbenték szét először, de mikor már megszámolhatatlanul sokadjára tette ezt a nagyúr, már csak fel-felpillantottak rá, azonban folytatták munkájukat. Ironikus volt, hogy a kastély ura is kénytelen valakinek engedelmeskedni... az édesanyjának...

Eltartott egy darabig a készülődés, mégha nem is volt annyira bonyolult a kimonója, mint az aráé. De mikor végre elkészültek, Sesshoumaru megkönnyebbülten hessegette el őket, s fordult a tükörbe, hogy megszemlélje munkájukat.

Fekete tabit és lapos talpú zorit viselt, szintén fekete, redőzött hakamával, aminek a szára szabadon lengedezett járás közben. Övébe pedig egy legyező volt beletűzve. A kutyadémon megtagadta, hogy rendes alsókimonót hordjon – anélkül is eléggé melege volt és idétlenül érezte magát –, így aztán felülre csak egy hadajuban* került, de az hófehér, kiváló minőségű, vékony pamutból készült. Végül ezt fedte a fekete haori, ami nagyjából addig ért, mint Sesshoumaru páncélzata szokott. Ez selyemből készült, hátán a családi címerrel, mely a férfi uralkodása alatt az éjkék félhold lett. Ezen kívül még négy kicsi, ugyanilyen szimbólum foglalt helyet a felsőkabát különböző pontjain. A haori zsinege fehér volt – természetesen.

Sesshoumaru elégedetten konstatálta, hogy tükörképe szerint minden rendben van, így nem kell még egyszer elviselnie a szolgahadat. Úgy döntött, elmegy az előtérbe, hogy az érkező vendégeket fogadhassa kuro montsuki kimonójában, ami hagyományos öltözék volt a vőlegény számára.

Útja közben mintha egyszer érezte volna édesanyja illatát és Inuyasha... szagát keveredni, mintha egy helyen lettek volna. Ettől aztán egy pillanat alatt kiverte a verejték, de végül vállat vont. „Képtelenség, hogy egy helyen legyenek. Nagy ez a kastély és vérszagot sem érzek...” úgyhogy továbbhaladt, meggyőzve magát arról, hogy a két személy nem találkozott.

Nem is sejtette, mekkorát tévedett...

*ˇ*

– Megvan mind?

– Igen, úrnő – hajolt meg a szolgálólány.

– Rendben, sorold fel újra!

– Rizs, víz, só, gyümölcsök és sake.

– Pompás! – mosolyodott el elégedetten Atsukane, mire a lány megkönnyebbülten elmosolyodott. Azonban, egy kicsikét megijedt, mikor elkomorodott az úrnő arca.

– Atsukane-sama...? – kérdezte bizonytalanul, azonban a kutyadémonnő egy ideig nem figyelt rá. Valami szokatlan szagot érzett, pedig tudta, hogy már valahogy volt szerencsétlensége hozzá, de egyszerűen képtelen volt rájönni így hirtelen, hogy hol. Végül a szolgálólány felé fordult:

– Tudasd azzal a kutyafülű... mi is volt a neve?

– Inuyasha, asszonyom.

– Áh, igen... Tehát, tudasd azzal az Inuyashával, hogy ő viszi majd a rizst, a vizet és a sót. Én pedig majd a...

– Biztos jó ötlet ez, Inuyasha?

– Feh! Ugyanmár, mégis mit tehetne most a bátyám? – válaszolt vissza egy magabiztos hang.

– Na de... szerintem tényleg nem kéne... – hallatszott újból a fiatal női hang, ám ekkor beértek a konyhába, ahol Sesshoumaru édesanyja tartózkodott a szolgálóval együtt. Mögöttük az asztalon pedig ott voltak az előbb felsorolt étkek és italok. Kagome torkára forrt a szó; főleg, mikor meglátta, milyen veszélyesen villant Atsukane arany tekintete. Inuyasha állta a sarat és összeszűkítette szemeit, gyanakodva méregetve a kutyadémonnőt.

Kagome és a szolgálólány pedig igyekeztek észrevétlenül biztonságosabb távolságba húzódni és ijedten pislogtak hol egyikre, hol másikra.

– Inuyasha – szólította meg a fiút az úrnő.

– Atsukane...

Feszült csend következett, majd aztán Sesshoumaru édesanyja megmozdult és a pult felé mutatott, ahol a listán szereplő dolgok voltak.

– Ha már itt vagy, legalább megspórolhatunk egy kis időt – Inuyasha és Kagome meglepetten pillantott felé. Hangja kimért volt, de nem csöpögött belőle méreg, mint ahogy azt várták volna. „Gondolom, nem akarja elrontani a fia esküvőjét... Hiszen melyik anya nem szeretné, hogy az egyetlen gyermeke esküvője tökéletes legyen... remélem, Inuyasha is megpróbálja félretenni legalább egy kis ideig az ellenségeskedését Sesshoumaruval...” Kagome lopva említett hanyou felé pillantott.

– Te teszed majd az oltárra a rizst, vizet és a sót. A gyümölcsöket és a sakét majd én – jelentette ki Atsukane.

Inuyasha megrökönyödésében csak bólintani tudott.

– Remek – húzta mosolyra a száját a nő, azonban egy pillanatig jobban hasonlított egy ragadozó vigyorához, éles agyaraival, mint egy jó szándékú gesztushoz. Ettől aztán a másik három személyt természetesen kirázta a hideg. – Most, hogy ez megvan, megyek és megnézem az oltárt és egyebeket...

Azzal Atsukane kivonult a helyiségből. Távozását döbbent csend követte, mígnem fel nem ocsúdott a szolgálólány.

– Várjon! Úrnő! – rohant utána lélekszakadva, hogy segíthessen neki.

...

– Te, Kagome...

– Hm?

– Emlékeztess rá, hogy sose idegesítsem föl ezt az Atsukane-t.

– Ühüm... – a papnő még mindig kissé megszeppenve válaszolgatott a fiúnak. Elvégre neki is hasonló élmény volt ez az találkozás. És nem volt szabad elfelejteniük, hogy azért még az ellenség területén vannak; fegyverszünet ide vagy oda...

*ˇ*

– Tessék, készen van, Kiba-sama! – jelentette be mosolyogva az egyik szobalány, csodálva a menyasszonyt.

A hercegnő felsóhajtott, örülve, hogy végre vége a kínzásnak és a tükör elé tipegett. Mást nemigen tudott tenni, mivel a tabikhoz viselt getákban csak óvatosan lehetett mozogni; illetve a kimonók sosem voltak olyanok, amik engedték volna a szabad mozgást...

A speciális shiro-muku kimonót viselte, esküvői szokások szerint. Ez egy hófehér kimonó volt. Ugyanilyen színű volt a művészien megmunkált ezüstszín hajkoronájára borított tsuno kakushi*, ami elfedte a csodálatos hajdíszek egy részét. Kiba kezébe nyomtak még egy elegáns, fehér legyezőt is.

A hercegnő örült, hogy végre túl van az öltözködésen és a sok obi megkötésének kínján is, amit el kellett viselnie. Azonban bosszús oldalpillantásokat vetett a futonon pihenő uchikake-ra, arra a díszes kimonóra, amit majd fel kell vennie a szertartás után, a lakomán. Egy újabb hosszú szenvedés fog rá várni... Azzal biztatgatta magát, hogy legalább az alsóruhákat már nem kell újra lecserélni.

Hogy szerencsét hozzon házasságába, a legyező mellé még kezébe vett egy kicsi szütyőt, a hakoseko-t és egy apró kardot, a tokjában. Többi szimbólumot és egyéb apróságot nem volt hajlandó felvenni és magával vinni a ceremóniára. Bőven elégnek tartotta ezeket is.

Ettől függetlenül szinte látta édesanyja tekintetében a könnyeket, ahogy ránézett, s Rin rajongó tekintetét, ahogy a kislány elábrándozott, vajon ő hogy néz majd ki az esküvői kimonójában. Kiba kicsit megszeppenve elmosolyodott, ahogy körülvették őt.

– Gyönyörű vagy! – jegyezte meg Kakero asszony, mire a hercegnő lenyelte panaszait a kényelmetlenségekkel kapcsolatban és egy mosoly-félét erőltetett az arcára. Nem volt szíve letörölni édesanyja arcáról a büszke mosolyt; olyan régen látta már ilyennek...

– Kisasszony, megvan az esküje? – kérdezte az egyik szobalány.

Kiba inkább csak bólintott. Nem bízott a hangjában. Tényleg fantasztikus volt ebben a ruhában lenni, de túl ideges volt ahhoz és túl frissen élt még az öltözködés élménye elméjében, hogy megszólaljon. Ráadásul édesanyja meghatott tekintete olyan érzéseket csalt elő belőle, amiket nem gondolt, hogy valaha is átélhet. Izgatottan várta a rituálé kezdetét és valahol mélyen nagyon boldog volt.

– Remek, remek! – mondta egy idősebb szolgáló, összerendezve a sorokat. – Menjünk, még van pár elintéznivalónk, mielőtt elkezdődik a szertartás. Kiba-sama addig nyugodtan gondolkozhat és memorizálhatja az esküjét.

– Igen, igen, igaz... – nyomott el egy halk szipogást Kakero asszony, ahogy ő is követte a szolgáló tanácsát és kisétált az ajtón. Rin még ráemelte örömteli vigyorát Kibára, majd aztán elszaladt. A szolgálók mind mélyen meghajoltak a hercegnő előtt, aztán egyenként kiléptek a díszes, ámde szűk fusumán.

Kiba látása egy pillanatra elhomályosult. Nem gondolt semmire, de mikor érezte, hogy szédülni kezd, már kezdett egy kicsikét megijedni. A mosoly az arcára fagyott, ahogy várta, hogy az utolsó szolga is kimenjen a szobából és ő lepihenhessen.

„Talán túl szoros az obi...” gondolta, mikor az utolsó, Tora is kilépett. A lány letérdelt a fusuma másik oldalán, majd behúzta maga után az ajtót.

A hercegnő felsóhajtott, s azonnal leereszkedett az egyik ülőpárna szélére. Letette a szerencseszimbólumokat, kivéve legyezőjét, amit azonnal kinyitott és használatba vett. Egy pillanatra felszisszent, mikor szúró fájdalom jelentkezett kezében. Hirtelen abbahagyta a legyezést és felemelte a karját.

Hófehér kimonójának ujját feltűrte, s szemei elkerekedtek a félelemtől. Ott, ahol a mérgezett penge megsebezte napokkal ezelőtt, lilás folt éktelenkedett. A vérzés még akkor elállt, mikor megérkeztek Nyugatra és a fájdalom is alábbhagyott. Úgy tűnt, minden rendben van; már a vágás is csak egy alig észrevehető forradás volt.

De ez...

Újabb fájdalom rohant végig alkarján, s ezúttal tovább folytatta útját, hogy Kiba egész teste beleremegett. Könny szökött a hercegnő szemeibe, s ajkába harapott, hogy nehogy felsikoltson. A seb ismét felnyílt, mire Kiba ijedten tűrte fel a válláig ruhája ujját, azonban így sem lehetett biztos, hogy nem teszi tönkre a gyönyörű esküvői kimonót.

Gyorsan feltápászkodott, hogy a fürdőbe menvén betekerje sérült karját, azonban még az út felét sem tette meg, mikor egy minden eddiginél erősebb és élesebb fájdalom nyilallt belé. Már nem bírta tovább, hangosan felsikoltott, miközben térdre kényszerült. Megrettenve vette el kezét a sebről, s látta, ahogyan vére valami lilás-kékes színt ölt, a méreggel keveredve, s lassan, de biztosan szivárogni kezd.

Félig már felállt, azonban egy újabb fájdalom végleg leterítette. Hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát és már egy hang sem jött ki a torkán. Nyekkenve ért földet, teste ólomsúlyúnak tűnt. Elméje azonban tiszta volt...

„Miért nem mozdul a testem, ahogy én akarom...?” egy újabb fájdalomhullám söpört végig rajta, s önkéntelenül is megrázkódott. Erősen behunyta a szemét; nem akarta látni sebesült alkarját. „Miért...” elméje is kezdett fáradni „miért nem jön... senki... sem...? ... Sesshoumaru...!”

Folytatása következik...

----------------------

hajimemashite: üdvözlés, amit akkor használunk, amikor először találkozunk valakivel (a válasz rá ugyanaz, tehát: hajimemashite)

shuutome: anyós (... oké, nem voltam valami kreatív, gomen)

yome: meny (mármint, a menye valakinek)

Atsukane: Sesshoumaru édesanyjának a neve nem derült ki, hiába szerepelt már a mangában; de úgy gondoltam, valami névvel mégis illene megszólítani, így ezt találtam ki neki

hadajuban: tulajdonképpen egy alsóing

tsuno kakushi: a fejre borított fehér anyag... tulajdonképpen kapucni-szerű; az engedelmességet szimbolizálja a shintou esküvői szertartásban