III. fejezet: A kaland

            Erősen ziháltam, de aztán megnyugodtam. Szemüvegem után nyúltam, majd felhúztam a redőnyt és órámra pillantottam. Fél hét volt. Kiléptem szobámból. Édesanyám és kis öcsém már fent volt és a reggelihez készülődött. Édesanyám vidáman rám köszönt:

- Szervusz kicsim! Jó reggelt! - késve válaszoltam így megkérdezte: - Minden rendben van?

- Persze, csak… - egy jó kifogáson törtem a fejem, amikor egy vékony női hang megszólalt a fejemben: „Nem hazudhatsz, de az igazat sem tudhatja meg!” „Nagyszerű! Most mi tévő legyek… egyáltalán miért hallgatok rá…” Morfondíroztam magamban. Végül így válaszoltam:

- Nincs semmi gond anya, csak volt egy különös álmom. Ennyi az egész! - mosolyt erőltettem magamra, majd reggelihez ültem. Édesanyám látván, kedvemet megnyugodott és nem firtatta tovább az álom témát… szerencsémre.

Szombat lévén öcsémmel, egy délelőtti busszal kimentünk apai nagyszüleinkhez Mágocsra. Itt szinte azonnal biciklire pattantam és elkerekeztem. Ilyenkor szoktam kiszellőztetni a fejemet. Volt egy hosszú egyenes főút szakasz tőlünk nem messze, azon szoktam „száguldozni”.

- „Kíváncsi vagyok, vajon mit jelenthet az álom. Olyan valóságszerű volt az élmény, hogy alig hittem el, hogy csak álmodom. És mégis… mindez csak álom volt.”

- „Nem éppen!” - szólt a hang a fejembe - „Jobban járunk, ha megállunk. Tudsz valami helyet, ahol nyugodtan lehetünk?”

- „Persze.” - feleltem. A rejtek fámhoz tekertem. Az út mellett állt, de én ide jövök, ha pihenni is szeretnék. Amint odaértem, biciklimet elrejtettem az aljnövényzet sűrűjébe, magam pedig felmásztam a ritkuló őszi lombkoronába. Még mindig jól elrejtett a külvilág elől.

- „Ez jó lesz?” - kérdeztem az idegen hangtól. - „Elárulnád nekem, mégis ki vagy te?”

- „Siramlin vagyok, a kő a nyakadba”. - hitetlenül figyeltem a hangra, aztán lüktetést éreztem a mellkasomba, majd egy hideg láncot éreztem meg a nyakamba. Ahogy a lüktetéshez emeltem a kezemet, egy halványkék ékkőt emeltem ki pólóm alól.

- „Ez hogy lehet? Hát mégsem álom volt?”

- „Álomnak álom volt, de a küldetésed és én is valóságos vagyok. Az Őrző azért adott neked, hogy a segítségedre legyek. Bár nem tudom, hogyan…”

- „Ne aggódj Siramlin! Rá fogunk jönni… Mond, te ugye a Hatalmas része voltál? Melyik részét alkottad?”

- „Az én segítségemmel tudott Hime a hasonmások helyébe lépni végszükség esetén.”

- „Akkor már értem… Hime azt akarja, hogy én is végigjárjam a hasonmások útját.”

- „Értem, de légy óvatos! Valószínű, hogy amikor átveszed a helyüket, csak az ő emlékei lesznek meg, a sajátjaidat addig én vigyázom. Ugyanúgy ki leszel szolgáltatva a körülményeknek… Megpróbállak majd megvédeni, ha úgy adódik, de ilyenkor korlátozódik a hatalmam.”

- „Értem! Még lenne egy kérdésem! Ha végig jártam az utamat, akkor ugyanide, ugyanakkor fogunk megérkezni?”

- „Nem! Az idő felett nekem nincs hatalmam, csak annyiban, hogy a történetek kezdetére tudlak röpíteni, ide visszahozni nem tudlak, így a legjobb, ha te is készítesz egy hasonmást önmagad helyet, mert lehet, hogy csak évek múltán térünk vissza…”

- „Értem, de hogyan kell?”

- „Ugyan már! Használd a képzelőerődet!” - követtem az utasítását. Kitaláltam egy „varázsigét” majd kezem közé fogtam Siramlint.

- Siramlin, Hatalmas része, az Őrző ajándéka! Hallgass a szavamra! Parancsom így szól: Készítsd el a hasonmásom! - a kő felragyogott, majd a fa tövében megjelentem. Leugrottam magam mellé. Kicsit fura látvány volt szembenézni önmagammal. Azonban mikor bátorítóan magamra mosolyogtam megnyugodtam.

- Ne félj! Amíg távol leszel, én helyettesítelek! Én a részed vagyok, mindent rendben fogsz találni, mikor visszatérsz! Ezt ígérem! - hálásan átöltem, majd útnak indítottam haza felé. Néztem, ahogy eltűnik a távolba, majd újra megfogtam Siramlint.

- Akkor induljunk! Siramlin, kérlek téged! Repíts időn és téren, Thaitában érjek földet! - egy rántást éreztem testemet, majd egy tompa puffanás jelezte, hogy megérkeztem és elestem. Mikor magamhoz tértem felnéztem. Egy fekete csizmát láttam magam előtt, majd ahogy egyre feljebb emeltem tekintettem, megláttam a csizmák tulajdonosát is. Hosszú ezüst haját a lágy szél megcsillogtatta a napfényben. Arany szemeiből semmilyen érzelem nem sugárzott, de amikor ránéztem, mintha a megvetés szikrája csillant volna meg benne. Nem számítottam másra, hiszen ismertem őt, mégha ezt ő nem is tudta. Felkeltem kicsit leporoltam magam, majd meg mindig az engem bámuló youkaira tekintettem.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem kissé talán pimaszul, mert szemöldöke egy pillanatra felemelkedett. Egy szót sem szólt, hanem sarkon fordult és távozott. Pár pillanatig még figyeltem távolodó lépteit, aztán a környékre fordítottam tekintettem. A Szent Forrásnál voltam. Katja Hime és a férje Ishimaru-sama a vízesés két szikláján meditáltak. Amikor feléjük néztem Katja Hime kinyitotta a szemét és vidáman mellém ugrott, Ishimaru-sama követte őt és mögötte ért földet. Hasonló ruha volt mindkettőjükön, az esküvői ruhájuk, amiket még Hime édesanyja hagyott a lányára. Ishimaru-sama hosszú szőke haját tarkójánál összefogva viselte, míg kék szemei vidáman csillogtak a napfénybe.

- Ezek szerint hamarosan elindulsz az úton. - állapította meg Hime.

- Igen! Köszönöm Siramlint! Nagyon hasznos lesz számomra! - illedelmesen meghajoltam előttük. - De még nem tudom, hogy hol kezdjem…

- Szerintem a legjobb ha a szívedre hallgatsz! Annál jobb tanácsot senki nem adhat neked. - szólt Ishimaru-sama.

- Köszönöm a tanácsot uram! - ismét meghajoltam.

- Fölösleges ez a hivatalos megszólítás! - szólt vidáman a férfi. - Ugyanúgy te teremtettél, mint, ahogy ezt az egész világot, ezért köszönettel tartozom neked. - ő mélyen meghajolt előttem Himevel együtt és én csak pironkodva fogadtam el tiszteletüket.

- Ha jól láttam előbb Sesshoumaru-san volt itt? - kérdezte Ishimaru-sama.

- Igen Ishimaru-sama, akarom mondani Ishimaru. Olyan különös volt így találkozni vele. Olyan szomorúnak láttam őt. Szeretnék neki valahogy segíteni…

- Ez esetben szerintem a legjobb, ha a Színpad dimenzióba látogatsz el először. Ott talán kaphatsz egy kis segítséget. - szólt biztatóan Hime. Én meghajolva megköszöntem a segítségüket. Ők is meghajoltak és elbúcsúztunk egymástól, ők visszamentek meditálni, én pedig egy kis gondolkodás után a Keleti Kapuhoz sétáltam.

            Felálltam a tetejére és Siramlin segítségével eltűntem, hogy aztán egy 15 éves lány testében éljek 10 éven keresztül. Mire végre elhagytam azt a testet és visszatértem a Keleti Kapura újra önmagam voltam. Itt az idő senkin nem fogott. Elmerengve figyeltem a falakon kívül fehér fényességet. Arra gondoltam, hogy így talán nem is kell olyan sokáig helyettesítenie a hasonmásomnak, csak annyi ideig marad a helyemben, míg én Thaitában vagyok. Hiszen, akik itt maradtak, azok úgy látták, hogy eltűntem és egy pillanattal később újra feltűntem.

            A 10 év alatt megszületett bennem egy elhatározás, hogy nem csak elvégzem a feladatomat, hanem a szomorú embereket legalább egyszer megnevetettem. Így indultam el újra és újra a különböző dimenziókba és jártam végig a hasonmásokkal az utat. Végül már csak egyetlen dimenzió volt hátra, az, ahol Hime önmaga segített, így itt nem volt hasonmás.

            A Keleti Kapu tetején állva azon törtem a fejem, hogy akkor én hogyan mehetek el oda. Csendesen zakatolt az agyam így észre sem vettem, hogy valaki mögém lép.

- Min gondolkodsz? – Ishimaru-sama állt mögöttem. Mellém lépet, majd rám emelte kék szemeit. Én továbbra is a kinti fényességet figyeltem.

- Szinte minden dimenziót végig jártam, mégsem tudtam befejezni egyik küldetésemet sem. – feleltem szomorúan.

- Egyiket sem? – kérdő tekintetét éreztem arcomon. Óvatosan bólintottam.

- Igen! Az egyik, amit Himetől kaptam a másik, amit magam választottam. Az, hogy boldogságot csaljak az emberek arcára… legalább egyszer.

- Én úgy láttam, hogy mindenki mosolyog, még azok is, akikről az ember nem nagyon feltételezné. – hangzott a dicsérete.

- Köszönöm! – felé fordulva meghajoltam. – Még nem jutottam teljesen feladataim végére, még Hime dimenziója vissza van. Bár nem tudom oda, hogy jutok el.

- Ebben a dimenzióban Katja önmaga járt, így nincs akinek át tudnád venni a helyét, ugye?

- Igen! Ilyenkor vajon mi a teendő, mert ott is van két szomorú lélek, akit nem láttam mosolyogni hosszú idő óta.

- Siramlin segítségével ugyanúgy el tudsz jutni hozzájuk, sőt magad választod meg alakod és képességeidet is, pluszba még többször is visszatérhetsz különböző alakban. – tájékoztatott a fiatal férfi.

- De hisz ez nagyszerű! – lelkendeztem én is. – Nagyon szépen köszönöm! – mélyen meghajoltam feléje, ő fejet hajtott viszonzás képen. Majd Siramlinhoz fordultam:

- „Készen állsz barátnőm, hogy egy új kalandba kezdjünk?”

- „Hát persze! De mégis hova megyünk?”

- „A középkori Japán vár ránk. Egy fiatal papnőhöz megyünk, aki mindig szomorú.” – feleltem lelkesedve.

- „Kikyou-samahoz megyünk? – érdeklődött.

- „Igen! Mi is papnők leszünk és egy darabig együtt vándorlunk vele. Rendben?”

- „Igen! Akkor induljunk!”

Még egyszer Ishimaru-sama felé fordultam és rámosolyogtam. Ő viszonozta a gesztus majd búcsút intett nekem, én pedig eltűntem mellőle, hogy magamhoz térjek egy csendes kis erdőben.